Meg lehet őrizni a szerelmi bizsergést a házasságban? – A testőr dilemmája: öncsalás vagy megcsalás

–

Mi a nagyobb fájdalom: a megcsalás vagy az öncsalás? 

– ebbe a kérdésbe kényszeríti bele magát a Színész (Schmied Zoltán), aki szeretné újra azt érezni: a felesége szereti őt, mi több, szerelmes belé. Látni szeretné újra azt a vágyakozó pillantást a szemében, érezni akarja a forró csókját, ölelését. Azt szeretné, ha olyan lenne a viszonyuk, mint akkor, amikor egybekeltek.

Ám hat hónap házasság után valami menthetetlenül megváltozott. Az asszony (a szerepet Balsai Móni és Ágoston Kati megosztva játssza, az utóbbi így most alakít először házaspárt a férjével színpadon) szemmel láthatóan elvágyódik. Ábrándos lett. Egész nap Chopint játszik a nappali zongoráján, elmerül a gondolataiban, vagy még rosszabb: az ablakon bámul ki. És ha ez nem lenne elég, a kettejük viszonylatában is már egészen más szólamok hangzanak fel, mint annak idején. Szép vallomások helyett csipkelődő megjegyzések, kedveskedések helyett piszkálódások, odaadó pillantások helyett savanyú pofa.

Hiába minden: kitört a hidegháború – amire a férj tulajdonképpen számított is. Régóta ismeri ugyanis a Színésznőt, így tudja: eddig pontosan fél év után minden szeretőjére ráunt. Benne csak egy dolog tartja a lelket: őhozzá feleségül is ment. A baj azonban így is bekövetkezett:

a hétköznapokat a neje kijózanítónak találja, a férjében nem a szerelmet, hanem a szabadságát korlátozó kötelező kelléket látja.

A Színész pedig végső elkeseredésében, hogy megmentse a szerelmüket, beveti azt, amihez a leginkább ért. Ha a felesége egy fess férfira, egy szerelmes udvarlóra vágyik, akkor ő elhozza számára ezt a férfit. Méghozzá úgy, hogy eljátssza. Élete legkomolyabb szerepét vállalja hát el, amikor elhatározza: megpróbálja elcsábítani saját magától a feleségét. Vajon képes lesz meghódítani másodjára is az asszonyt? Van annyira jó színész, hogy úgy alakítsa a Testőrt, hogy élete párja ne ismerjen rá? És mit kezd utána a helyzettel? Ha sikerrel jár, és a Színésznő a karjaiba omlik, hogyan teszi el láb alól… saját magát? Egy ilyen helyzet bizony rengeteg csavarral, komikus helyzettel jár, Molnár Ferenc pedig brillírozik a lehetőségek kiaknázásában.

Házasság és szerelem: működhet e kettő együtt?

A testőr ősbemutatóját 1910-ben tartották, azóta eltelt 115 év, de a kérdés, amit a darab körbejár, bizony semmit nem veszített aktualitásából. Hiszen e dilemma azóta foglalkoztatja az embert, hogy a viszonyok intézményesített és monogám vállfaja mellé tette le a voksát. Hogy lehet megőrizni a szerelmet a házasságban? Egyáltalán: meg kell? Élhető egy olyan frigy, ahol az embert húsz év után is bizsergéssel tölti el, ha a párja belép a közös nappaliba? A szerelem izgalmas, a szerelem drog, a szerelemtől az ember képes fél méterrel a föld felett járni. De kivitelezhető ez vajon hosszú távon is? Nem elég a puszta szeretet… ami nem is olyan kevés? Ami máris csorbulni kezd, ha a másik a közepén nyomja a fogkrémes tubust, ugyanazokat a poénokat dobja be négyezredjére, netán hangosan pislog?

Emlékszem, annak idején, fiatal házasként mennyit beszélgettünk a barátnőimmel erről: mi lesz velünk ábrándok, bókok és szerelemi bizsergés nélkül, amit űztünk, hajtottunk kiskamasz korunk óta? Hiszen – ezt hamar felismertük – ez a házasságnak nem feltétlenül velejárója, sőt. Pedig – ahogy az a Színésznő szájából is elhangzik:

egy bóktól bizony megszépül a nő. 

Ám ha ez nem lehet része a hétköznapjainknak, akkor vajon mi módon tud lemondani az ember a tomboló hormonokról, a romantikáról, a szenvedélyes szavakról, az udvarlásról? Még viccelődtünk is vele (azért olykor félig-meddig komolyan is): kéne rendszeresítenünk egy háziudvarlót, aki teszi a szépet, szavakkal levesz a lábunkról. Hogy utána mi következik, abba bele sem gondoltunk. Huszonévesek voltunk, nem tudtunk, nem is akartunk a következményekkel foglalkozni. Ahogy azt sem tudtuk: a szenvedélyes szerelem szavatossági ideje bizony ritkán több két évnél a szakemberek szerint. A kortizol- és szerotoninszint visszaáll a normálisra – ami végtére is kész szerencse, hiszen az egész életünk szétesne, ha folyamatosan abban a felfokozott, őrült állapotában lennénk, amit szerelemnek hívunk.

„A színház az elhitetés művészete” 

– írta a Nyugat újságírója, Kóbor Tamás az ősbemutató kapcsán. Vajon elhiszi élete legnagyobb szerepét az ünnepelt színésznek a felesége? És vajon elhiszi a nézőközönség, hogy az asszony valóban nem ismeri fel a férjét? Erre Molnár Ferenc ezt válaszolta: „A színház létezése a hazugság – kivéve a lényeget. Ha a néző egy darab festett vászonról elhiszi, hogy az egy erdő, akkor ezt is el fogja hinni. El fogja hinni, hogy a feleség nem ismerte fel saját férjét, mivel én azt állítom, hogy nem.”

Molnár Ferenc darabja mély, alapos ismerettel, mégis őszinte szeretettel beszél az emberről, még annak gyarlóságaival együtt is. Teszi ezt méghozzá olyan szófordulatokkal és képekkel, ami öröm a fülnek és az agytekervényeknek.

Kellenek néha – mostanában, ebben az egyre fokozódó közéleti őrületben különösen – azok a szigetek, kulturális pár órácskák, amikor az ember elbújhat a századforduló békebeli világában, ahol a szobalány a nappalinak az egyik, az anyós a másik ajtajánál hallgatózik, ahol a legnagyobb dráma a szerelem illékonysága, és ahol azért az örök szerelem mégiscsak jelen van a megbízható házi bútor színkritikus (Kaszás Gergő) figurájában, aki töretlenül szerelmes a színésznőbe.

És hogy mi az igazság? Kinek higgyen az ember: a saját szemének, vagy a felesége szájának? Nos, erre Molnár Ferenc a következő választ kínálja fel:

„Az az igazság, amit egy asszony hazudik.”

És ha egy férfi boldog házasságban szeretne élni, jobban teszi, ha ehhez tartja magát. A saját lelki békéje érdekében is.

Fiala Borcsa