35 kiemelt hely volt a konferencián, mind férfi kapta. Mi meg mondtuk, hogy kösz, nem megyünk!

–

A kerekasztal-beszélgetésen Kende Anna szociálpszichológus, az ELTE Pedagógiai és Pszichológiai Kar Pszichológiai Intézetének igazgatója; Kalmár Melinda történész, a Szegedi Tudományegyetem Jelenkortörténeti Tanszékének tudományos főmunkatársa; és Pető Andrea történész, a CEU Társadalmi Nemek Tanulmánya Tanszékének professzora vettek részt Réti Mónika, a Nők a Tudományban Egyesület tagjának moderálásában. Az ő gondolataikból válogattam nektek (a műfaj természeténél fogva szelektíven). 

Jöhetnek nők, csak ne sértsék az urak ambícióit!

A tudományban is jelenlévő üvegplafonhatásról gyakran hallani. Míg a hazai egyetemisták és PhD-hallgatók legalább fele nő, addig az MTA doktorai között már csak 16-17 százalék, az akadémikusok között pedig 10 százalék alatti a nők aránya. Kalmár Melinda történész ugyanakkor a tudományterületi megoszlás egyenlőtlenségeire is felhívja a figyelmet. 2014-es elemzései során azt találta, hogy az Akadémia intézeteiben a művelődés területén 69 százalék a nők aránya, a nyelv-, az irodalomtudomány, a zene, a szociológia területén szintén 40 százalék feletti. Ám a jog-, politika-, történettudomány, filozófia esetén már 40 százalék alatti. 

De a történelemtudományon belül is hasonló tendencia látszik. A középkor, újkor, legújabb kor területén vannak nők, emelkedik a részvételük. „Amikor viszont eljutunk a jelenkorhoz, kiderül, hogy 24 emberből 2 nő van. Arra is odafigyelnek, hogy a nők lehetőleg olyan területekkel foglalkozzanak, például közlekedéstörténettel, ami nem sérti az urak ambícióit – hangsúlyozza Kalmár. –

Vannak rezervátumtémák is, ilyen tipikusan a nőtörténet, ami fontos, viszont a férfiak azt gondolják, a nők elvannak vele, és addig sem teremtenek nekik konkurenciát. […] A két világháború között is megfigyelhető volt, hogy a műszaki és orvostudományi területekre még előbb engedtek be nőket, mint az állam- és jogtudományba, a közgazdaság-tudományba vagy a teológiába, azaz a világértelmező területekre. És ez probléma” – mutat rá. 

Aki szóvá teszi, „hisztérika”

Pető Andrea történész egy másik kutatást idéz fel, amelyben Barna Ildikóval, az ELTE Társadalomtudományi Kar Empirikus Tanulmányok Intézetének oktatójával nézték meg az 1989 és 2018 közötti történelmi folyóiratokban a férfi–nő arányt, és azt, hogy ki milyen témával foglalkozik. Tanulmányukat a rangos Contemporary European History folyóiratban publikálták, főbb eredményeiket pedig a Qubiten is közzétették. „Én még életemben annyi e-mailt nem kaptam kollégáktól, mint amikor ez megjelent. Egyszerűen hisztérikának neveztek, és azt mondták, semmi sem stimmel módszertanilag. Persze minden stimmelt” – emlékezett vissza.

Azt kockáztatod, hogy marginalizálódsz

Réti Mónika, a kerekasztal moderátora megkérdezte Kende Anna szociálpszichológust, hogyan él benne a pár évvel ezelőtt nagy port kavart esetet, amikor Kende lemondott az MTA Pszichológiai Tudományos Bizottságában betöltött tagságáról, mert az akadémiai rendes tagok közé 26 férfi mellett egy nőt sem választottak be. „Most felépíthetnék egy nagy sztorit, de az az igazság, hogy egyáltalán nem számítottam rá, hogy ekkora figyelmet kap az esemény. De annak örültem, hogy 99 százalékban támogató üzenetek jöttek, iszonyú sok, több ezren megköszönték. Kaptam persze kioktatást is, hogy félreértem, rosszul értelmezem, nem ezt kellett volna csinálni, stb.” – mondja a szociálpszichológus. 

Kende azóta más, médiavisszhangot ugyan nem kiváltó, de talán még komolyabb kérdésekben is kiállt a szakterülete megállapításai mellett. Bár szerinte a nyílt konfrontáció a legtöbb ember számára kifejezetten megterhelő – ő is félni szokott attól, mi vár rá, eredményes lesz-e, amit tesz, vagy őt fogják-e inkább marginalizálni miatta –, úgy érzi,

ha már eljutott egy bizonyos szintre a tudományos életben, a felelőssége is nagyobb, és nem teheti meg, hogy csendben marad. 

Akkor családilag nem megyünk erre a konferenciára

Kalmár Melinda is elmesélt egy sok szempontból tipikus (és dühítő) esetet, amely kapcsán azzal, hogy szóvá tette a problémát, sikerült javítania a helyzeten. 2021-ben meghívták egy magyarországi konferenciára, amelyen az 1945 utáni történelem volt a téma. A program 72 résztvevője között 16 nő szerepelt, de még csak nem is ez volt a legnagyobb gond. „Az eseményen 15 panelt rendeztek, mindegyiknek volt elnöke, főelőadója, bevezető személye, stb. Összesen 35 kiemelt hely volt, és ezt egytől egyig férfiak kapták. Egyetlen panelt sem vezetett nő, nem tartott előadást, semmi. Szóval visszajeleztem nekik, hogy én emiatt nem megyek. Erre a férjem, aki szintén történész, is azt mondta, hogy ő sem. Végül a szervezők meggondolták magukat, és én kaptam a zárszót, egy akadémikus nő pedig a bevezető előadást” – eleveníti fel Kalmár.

Egy másik jellegzetes példát is említ arra vonatkozóan, hogy a nők számára hogyan nem biztosítanak elég teret a tudományos eseményeken. „Rendszeresen jártam intézeti és más vitákon, ahol amikor a női felszólaló került volna sorra, eleve ritkán, akkor az elnök mindjárt figyelmeztette, hogy csak röviden beszéljen.” 

Ha egyszer észreveszed, nem tudod nem látni az egyenlőtlenségeket

Kende Anna azt emelte ki, hogy a nők tudományos életben való érvényesülését számos, mindenütt jelenlevő, mégis sok esetben láthatatlan finommechanizmus, automatizmus nehezíti, amely összefügg azzal, ahogyan összességében a társadalom a nőkre tekint, amilyen elvárásokat támaszt velük szemben, amilyen szerepekbe kényszeríti őket. „Nőként az embernek állandóan a kompetenciáját kell bizonyítania, sok-sok plusz kört lefutnia, hogy befogadják. A tudományban – nemcsak Magyarországon, hanem nemzetközi szinten is – amúgy is rengeteg múlik a hálózatépítésen, a személyes kapcsolatok kialakításán. Ha ismernek, nagyobb eséllyel jutsz eszükbe egy új projekt kapcsán. Rengeteget számít, hogy mennyire tudod eladni magad, mennyire vagy jó az önérvényesítésben” – mondja. 

Az önbizalmat ugyanakkor visszavetheti, hogy a hozzáértés, a kiválóság, a teljesítmény képeihez rendre férfiak társulnak. Kende kifejezi, mennyire elkötelezett és lojális tagja az ELTE-nek, de bosszantani szokta, hogy az egyetemi hírlevélben lényegesen több férfiportré szerepel, mint női. Kérdés, hogy ezt ki veszi észre. De ha egyszer elkezded figyelni a nemi aránybeli különbségeket, nem tudod nem látni őket.

„Lépten-nyomon férfiportrék a falon, férfiakról elnevezett termek, a tankönyveinkben szinte kizárólag férfinevek szerepelnek. Egy ilyen közegben egyáltalán nem evidens, hogy egy nő elhiszi magáról, hogy ő is képes erre. Nem is kell távol tartani a nőket, mert magukat is távol tartják.

Inkább elmennek gyakorló pszichológusnak, ami szintén fontos, csak jó, ha tudatos választás eredménye, és nem azért dönt mellette valaki, mert el sem tudja képzelni magát a kutatómunkában” – magyarázza a szociálpszichológus.

Anyasági ár és szexuális zaklatás

Amikor a 2010-es évek elején kiderült, hogy több László van az Akadémián, mint nő, az MTA létrehozott egy nők a tudományos pályán bizottságot, amelyben Pető Andrea is részt vett. Végigjárták az összes akadémiai intézetet, és női kutatókkal beszélgettek a nehézségeikről. „Nagyjából két probléma merült fel. Az egyik az anyasági ár volt, ami az utazást, a kapcsolatépítést is érinti, hiszen ha valaki a gyerekét viszi reggel a bölcsibe, délután meg haza, az kevésbé tud elmenni egy külföldi konferenciára. A másik pedig a szexuális zaklatás volt. Tegyük hozzá, ez még a Metoo-mozgalom előtti időszak volt, de a nők nagyon komolyan aggódtak emiatt” – hangsúlyozza Pető. 

Viszont azt is elárulja, bár a nők egymással négyszemközt megosztották ezeket a tapasztalataikat, a retorzióktól félve nyilvánosan (akkor még) nem merték kommunikálni őket. „Pedig

szinte mindenkinek vannak ilyen élményei, hogy egyes férfi kollégák, híres professzorok azt gondolják, azt csinálnak a kezükkel, amit akarnak. Te meg azt hiszed, a te hibád, de nem az. Hiányzik egy jól működő intézményrendszer”

– véli. Azt is hozzáteszi: amikor a bizottság befejezte működését, az általuk vizsgált kérdések, és a javaslataik nagyjából be is kerültek a fiókba. 

Az illiberális tudománypolitika előrenyomulása

Pető Andrea azt is kiemeli, „egy végtelenül bonyolult történelmi helyzetben beszélgetünk most, és a tét rendkívül nagy. Egyrészt létezik egyfajta feudális, maffiaszerű tudományosság (kevesen jó állásokban, sokan körülöttük bizonytalan helyzetben, mint egy drogkartellben – a szerző), másrészt jön egy egészen másfajta tudományos keret, ahol csak az ideológia, a lojalitás számít, és amely egészen új episztemológiai (ismeretelméleti) bázisra akarja helyezni a tudományt” – figyelmeztet a történész. Példaként említi a Mathias Corvinus Collegiumot, ahol gyakran férfiak beszélnek férfiaknak, és még mutatóban sincsenek nők. (A Drogriporter pont a múlt héten posztolt arról, hogy az MCC nőivezető-képzőjét is öt férfinak sikerült bemutatnia egy kerekasztal-beszélgetésen.) 

„Az illiberális tudománypolitika ebben a pillanatban is jelentős előrenyomulásban van. Nemcsak párhuzamos intézményeket hoznak létre, és viszik el a közpénzt, hanem párhuzamos tudományértékelési rendszereket hoznak létre. Magyarországon is, de ez egy globális folyamat. […]

Az illiberális tudománypolitika úgy csinál, mintha tudomány lenne, de nem az, teljesen üres, viszont megpróbálja kihúzni a létező tudományból a mostani kereteket, értékeket, működési mechanizmusokat” – fejezi ki aggodalmát Pető Andrea, ami Donald Trump beiktatása mellett különösen vészjósló. 

Szültél ma már?

A helyzet Európában is nyugtalanító. Ami a tudományos pályázatok elbírálását illeti (ez a modellváltó hazai egyetemeket már nem érinti, ők amúgy sem kapnak pénzt az egyetemi szabadság érvényesülésének hiánya miatt), két újdonság bevezetéséről jelenleg is folyik a vita. „Előfordulhat, hogy minden pályázatnál kérdés lesz, hogy annak megvalósulása mennyiben támogatja az EU biztonságpolitikáját. Ezt a hadiipar érte el. A másik, hogy elképesztő lobbizás megy, hogy a pályázatokból kivegyék azt a részt, hogy mi lesz a projekt várható hatása az európai társadalmi nemek egyenlőségére, és hogyan valósul meg a nemi egyenlőség a kutatói csoportban. Tehát simán be lehet majd adni olyan pályázatokat, amelyben csak férfiak vesznek részt” – mondja Pető.

A jobboldali mozgalmak előretörésétől Kalmár Melinda is tart. „Ha a demográfiai krízis tovább növekszik, és a népvándorlást sem tudják feltartóztatni, akkor bekövetkezhet, hogy a nőket mindenféle gazdasági eszközzel és egyéb kényszerekkel fogják visszaterelni a reprodukcióhoz” – veti fel. 

Hogy valami jót is mondjunk a végén

Kende Anna a beszélgetés során egy másik szempontra is felhívta a figyelmet. Arra, hogy

a nők tudományos életben való nem megfelelő reprezentációjának valójában semmilyen biológiai, képesség- vagy teljesítménybeli oka nincs. 

Kende, aki a Nemzetközi Politikai Pszichológiai Társaságban és az Európai Szociálpszichológiai Társaságban is vállalt már vezetőségi feladatokat, látja, mekkora nehézséget jelent azoknak a régióknak a bevonása, amelyen nem a Globális Északhoz vagy nem Nyugat-Európához tartoznak. „Ebben az esetben tényleg komoly hátrányokat kéne leküzdeni. A nyelvi akadályokat, a képzettség, a kapcsolatrendszer, a módszertan különbségeit, és még sok minden mást. Ehhez képest az, hogy a nőknek is adjanak díjakat, és ők is legyenek elnökök, nem egy nehéz feladat – emeli ki a szociálpszichológus. – Ez a két szervezet, amelyben amúgy is rotálják a vezetőket, az üvegplafon-jelenséget például kijelenthetően megszüntette.”

Kende szerint ugyanakkor nyilván nem a tudományos hierarchia magasabb szintjein kell elsősorban megoldani a problémákat, „hanem az egész odavezető úttal kell foglalkozni: azzal a társadalommal, amelyben élünk”.

Milanovich Domi