„Egy héten belül született meg a fiam, halt meg az apám és a nagyobbik bátyám" - Apák napi interjú Jókuti Andrással

D. Tóth Kriszta: Téged egyre nehezebb kikerülni. Azt látom, hogy egyre több helyen ott vagy. Gyakorlatilag már nem tartanak nélküled magyar gasztronómiai rendezvényt. És közben járod a világot, most is csak ideiglenesen tartózkodsz itthon, mert láttam a Facebookon, hogy pár nap múlva New Yorkba indulsz...

Jókuti András: Igen, meghívtak a díjátadóra, ahol kihirdetik a világ 50 legjobb éttermét. Azt hiszem, én leszek az első magyar, akit meghívtak erre a rendezvényre.

DTK: És hogy kerülsz te oda?

JA: Szerintem a világban is sokan vannak úgy, ahogy te: nehezen tudnak kikerülni, mert mindenhol feltűnök. Kérdezik, ki lehet ez a Jókuti, aki itt is van meg ott is van? Hívjuk már meg, mert kíváncsiak vagyunk rá! Na jó, nem. Valójában ennek a Top 50-nek rengeteg zsűritagja van, köztük én is. Nem hívnak meg minden zsűritagot, de engem most igen. Ami szuper.

DTK: Fontos neked ez? Az úttörés? Hogy első légy?

JA: Nem vagyok kifejezetten karrierista alkat, de úgy tűnik, végre találtam magamnak egy témát, amiben az akarok lenni. Sokáig vízilabdáztam, ott soha nem akartam első lenni, főleg az úszásban.

DTK: Tényleg nem érdekelt? Vagy nem sikerült a legjobbnak lenned, ezért ma már azt mondod, hogy nem érdekelt?

JA: Haha, ez egy jó kérdés... és jogos. Igen, van összefüggés. Közepesen voltam tehetséges vízilabdázó, úszásban is legföljebb közepes voltam. De boldog vagyok azzal, amit nekem a vízilabda adott. Jó társaságot, életre szóló barátságokat, utazásokat, jó ételeket, erőnlétet köszönhetek neki.

DTK: Hányas vagy?

JA: '73-as.

DTK: Akkor beleszülettél a magyar vízilabda legutóbbi nagy nemzedékének közepébe. Kásás, Benedek és a többiek...

JA: Igen, ott lehettem volna velük az olimpián, de nem véletlenül nem voltam ott. Sem Kásás elképesztő tehetsége, sem Benedek iszonyatos szorgalma nem volt meg bennem.

DTK: Szóval kerestél magadnak valamit, amiben az élvonalba kerülhetsz.

JA: Igen. Újságíróként dolgoztam, rádiós voltam, de mindig is érdekelt az étteremkultúra és a gasztronómia. Egy idő után elkezdtem étteremkritikákat írni. Aztán jött a blog, Mautner Zsófi hatására. Ő inspirált arra, hogy minden mást kiiktassak az életemből és csak a Világevővel foglalkozzak.

DTK: Mekkora kockázatot vállaltál ezzel? Zsófi még diplomataként vágott bele, és döntött úgy, hogy lemond a biztos és szép fizetéséről, és a saját lábára áll.

JA: Mivel én sosem voltam az a kifejezetten ambiciózus ember, nekem kevesebb anyagi kockázattal járt ez a váltás. Mindig több lábon álltam. Nem volt nehéz döntés, főleg, miután a Radiocafé megszűnt. Tehát én a bizonytalant dobtam el a bizonytalanért.

DTK: Hány éve is már ennek?

JA: Ősszel lesz hatéves a blog.

DTK: Rendszeresen felmerül a kérdés veled kapcsolatban, hogy jó, jó, hogy a Jókuti utazgat össze-vissza és menő helyeken eszik... de miből él? Valahol érthető ez a felvetés. Mindent szponzorpénzekből oldasz meg?

JA: Az nagyon jó lenne... de nem. Magyarország pici piac, sajnos a világ top éttermei nem fizetnek azért, hogy írjak róluk. Amit lehet, például az utazásomat magát gyakran szponzorálja valamelyik légitársaság. De én egészen furán utazom. Volt, hogy Koppenhágában egy kollégium jellegű hostel 12 fős szobájában aludtam, és onnan mentem vacsorázni a világ legjobb éttermébe, a Nomába. Az kívülről, a Facebookról vagy a blogból nem látszik, hogy 45 percet gyalogoltam valahová külföldön, mert nem volt pénzem taxira. Vagy a reptérre, ahová gyakran járok, mindig BKV-val megyek. Minimálisra próbálom redukálni a költségeimet. Nekem nincs hatvanezres napszemüvegem, drága bőrkabátom, BOSS-öltönyöm és vitorlásom. Az összes luxuskiadásom az éttermekre, ételre megy.

DTK: Oké. És a feleséged meg a kilenc hónapos kisfiad helye hol van ebben a rendszerben? Elférnek valahogy benne?

JA: Hát, egy kicsit nehezen...

DTK: Akkor állati szerencsés vagy Katával.

JA: Az biztos. Nyilván nekem sem mindig öröm elmenni, távol lenni tőlük. Ezt azzal tudom kompenzálni a család számára (és saját magam számára is), hogy amikor itthon vagyok, akkor nagyon itthon tudok lenni. Nem megyek el reggel nyolckor otthonról, és nem nyolckor érek haza, hogy a fürdetésnél még úgy csináljak, mintha az apja lennék a gyerekemnek, hanem minden napot hármasban töltünk. Megvannak a fix programjaim, de tudok nemet mondani, nem vállalom túl magam, és az összes többi időm az övék.

DTK: Azt tudom, hogy a feleséged sokszor elkísért téged az utazásaidra. Most Emilt is viszitek magatokkal?

JA: Én a fiunk születése után két héttel már azt mondtam, hogy utazzunk együtt valahová. Tehát nem rajtam múlik a dolog. De Kata azt kérte, hogy várjunk még a nagy közös utazásokkal. Ennek egyszerű oka van: egyrészt igény szerint szoptat, és ehhez ragaszkodik, illetve ő maga nagyon egészségesen és szigorúan táplálkozik és sportol, amit az utazással nehéz volna összeegyeztetni, pláne egy pici babával. Én ezt tiszteletben tartom és megértem. Talán majd ősszel...

DTK: Mennyire vagy te fiús apuka? Fontos volt, hogy fiatok született? Tudom, hogy erre illik azt mondani: mindegy, lány-e vagy fiú, az a lényeg, hogy egészséges legyen, de titkon azért a legtöbb embernek van valamiféle preferenciája, amit ha máskor nem, akkor utólag érez.

JA: Igen, nagyon fontos, hogy fiunk lett. Nem valamiféle presztízs miatt, hogy a nevet továbbvigye meg ilyenek. Nemrég mondta ki egy ismerősöm azt a mondatot, hogy akarnak egy fiút, mert akkor majd ő továbbviszi a családi vállalkozást. Persze, én is örülök, ha Emilt érdekli majd a gasztronómia, de nem akarok semmiféle terhet a vállára rakni. Ha úgy dönt, hogy balett-táncos akar lenni, akkor abban fogom támogatni. Az elején én is azt mondtam, hogy mindegy, fiú-e vagy lány, de most már ki merem mondani: borzasztóan örülök azért, mert fiam született.

DTK: Miért?

JA: Mert... mert egy apa és a fia között különleges kötelék alakul ki. Olyan, ami semmi máshoz nem hasonlítható. Mondom, nem akarok tőle elvárni semmit, de az nagyon jó lesz, amikor végre levihetem az uszodába egy vízilabda meccsre. Nekem van két bátyám, és az apánk találta ki, hogy vízilabdázzunk. Ő soha nem sportolt semmit, de mérnökként tudományos alapossággal felkutatta azt a sportot, ami a fiainak a legmegfelelőbb. Több uszodát végiglátogatott, megnézte a gyerekek edzéseit, azt figyelte, hol a legnyugodtabbak az edzők, és az alapján választott nekünk egyesületet.

DTK: És ez az alapos, precíz mérnök mit szólt ahhoz, hogy a fiából egy világutazó, világevő blogger lett?

JA: Ne is mondd, már elmúlt hatvan, amikor egy családi ebéd alkalmával bejelentette: akkor mostantól nem ad tanácsot azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan kellene csinálnom. Gondolhatod, ő mindig is munkahelyen dolgozott, kötött munkaidőben, kilenctől ötig. És erre látta, hogyan megyek bele a bizonytalanságba. Eleinte próbált jobb útra téríteni, aztán rájött, hogy ez nem fog összejönni. A legnagyobb elismerés az volt, amikor azt monda, nagyon szívesen eljönne velem valamelyik túrámra. Akkor láttam, hogy már nemcsak elfogadja, hanem becsüli is azt, amit csinálok.

DTK: Ő mit szólt az unokához? Már keresi neki is a csapatot?

JA: Ez sajnos egy szomorú történet... mert apa meghalt közben. És a nagyobbik bátyám is, sajnos.

DTK: Istenem, nem akartalak felkavarni, ne haragudj.

JA: Beszélhetünk erről, nem titok. Ez egy nagyon nehéz hét volt...

Ekkor olyasmi történik, amire egyikünk sem számított. Nagyon friss még az élmény, Andrásból kitör a sírás. Az étterem felszolgálói tapintatosan félrenéznek, Goti leteszi a fényképezőgépet, én pedig jobb híján hozok a szomszéd asztalról egy damaszt szalvétát... Mire visszaérek, András kicsit megnyugszik.

...szóval egy héten belül született meg a fiam, halt meg a nagyobbik bátyám és az apám.

DTK: Nagyon nehéz lehetett...

JA: Emil megszületett. Apám pedig másnap meghalt. Négy nappal később a nagyobbik bátyám is. Egyik sem volt teljesen váratlan, mert mindketten betegek voltak. Életem legkeményebb hete volt ez múlt szeptemberben.

DTK: Azon gondolkodom, hogy amit az imént mondtál a fiúk és apák kapcsolatáról, most nyert igazán értelmet.

JA: Igen. Volt a családban négy férfi. Aztán egyszer csak ketten lettünk, a két legkisebb maradt. Emil a remény. Az utánpótlás.

DTK: És milyen szuper nevet választottatok neki!

JA: Olyan nevet szerettünk volna, ami nem gyakori, de nem is egzotikus. Anyukám egyik ismerőse úgy reagált rá, hogy „Emil? Nem baj, legalább egészséges”. Ezen nagyot nevettünk.

DTK: Az elmúlt néhány perc is alátámasztja azt a veled kapcsolatos érzésemet, amit például a Bocuse D’Or-on készült felvételek is mutatnak, ahol műsorvezetőként önmagadból szinte kivetkőzve kiabálsz és lelkesíted a közönséget. Hogy a marcona vízilabdás „öregfiú” külsőd egy érzékeny, sőt, érzelmes belsőt takar.

JA: Szerintem van egy csomó ismerősöm, aki ebből semmit nem vesz észre, de dolgoznak bennem az érzelmek rendesen, igen.

DTK: A Bocuse D’Or színpadán úgy tűnt, mintha módosult tudatállapotban lennél. Rohangáltál fel-alá, kiabáltál, mint egy igazi porondmester.

JA: A második nap után hajnali fél ötig nem tudtam aludni. Előtte soha nem vezettem még műsort angolul, pláne ekkora közönség előtt. Ami nekem a sportban soha nem sikerült, az itt igen: egyáltalán nem tartalékoltam, az első másodperctől fogva végig teli torokból nyomtam. Nagyon örülök, hogy Mautner Zsófi volt a műsorvezető társam, mi ketten szuperül kiegészítjük és segítjük egymást.

DTK: És amikor Jerome Bocuse bejelentette, hogy a magyar Széll Tamás nyerte az európai döntőt, hogy érezted magad?

JA: Brutális volt. Nem is gondoltam volna, hogy létezik ekkora eufória. Másodpercekig nem fogtam föl, hogy győztünk. Tamás és a magyar csapat nemzetközi sikerében szerintem az a legszebb, hogy a fiatal, tanuló szakácsoknak, felszolgálóknak ez óriási inspiráció. Olyan, mint amikor hozzánk, zöldfülű pólósokhoz lejött az uszodába Faragó Tamás, és lehetett vele találkozni, beszélgetni... akkor azoknak a gyerekeknek, akik aztán a gerincét adták a későbbi olimpiai bajnok csapatnak testközelbe hozta a siker ízét.

DTK: És milyen helyezésre számítasz Széll Tamástól és a magyar csapattól a lyoni világbajnokságon?

JA: Tamás amellett, hogy kiugróan tehetséges, hihetetlenül jó ember, és nagyon okosan bánik a reflektorfénnyel is. Természetes maradt, alázatos, nem lett belőle pozőr. Ő a gasztronómia Benedek Tiborja. Elképesztően sokat dolgozik a sikerért. Az európai döntőn aratott győzelmét már nem lehet tőle elvenni. De én látom benne azt is, hogy győz Lyonban. Ami óriási dolog lenne!

D. Tóth Kriszta

Fotók: Csiszér Goti/WMN/Goti Photography

Jókuti András apás blogját EZEN A LINKEN érheted el.