Az ablak résnyire nyitva volt, és hallani lehetett, hogy a házak közötti kis téren játszanak a gyerekek. A zsivajból néha kiszakadt egy-egy hangosabb kacagás, és felszaladt egészen a negyedik emeletig. A függöny lustán meglebbent, kósza szellő szállt.

A kislány és az anyukája a kis íróasztal mellett ültek. Szorosan egymás mellett, szinte összebújva. A házi feladatból már alig volt valami hátra. Fel kellett ismerni a képeken látható állatokat, és le kellett írni a nevüket. Ötször. Nem nehéz. Az utolsó képen egy gólya szállt kiterjesztett szárnyakkal, piros csőre nyílként mutatott előre. A kislány fogta a ceruzát, és éppen nekikezdett volna az írásnak, amikor kinyílt az ajtó, és az apja lépett be rajta.

A hirtelen támadt huzat becsapta az ablakot, és a szobára csend borult.

Az apa odahúzott még egy széket, és a kislány másik oldalára ült. „Nézzük, hogy haladsz!” – mondta, és a munkafüzet fölé hajolt. Az asszony lassan hátradőlt, és mintha ott sem lenne, kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Kiszállt belőle minden élet, olyan lett, mint egy sarokba hajított rongybaba.

A kislány nagyot nyelt, de egyenes tekintettel nézett az apja szemébe. „Na, mi van a képen?” – kérdezte a férfi. „Gólya” – felelte halkan a gyerek. „Akkor írjad! Ötször!” – hangzott az utasítás.

A kislány óvatosan kezdte kerekíteni a betűket. Lassan haladt, és egy pillanatra megtorpant, amikor a gé alsó hurka az utolsó vonal alá csúszott. Még nagyobb igyekezettel folytatta tovább, a nyelve hegyét is kidugta, ahogy gondosan alakította a betűket. Nem is írt, inkább rajzolt. Amikor elkészült, megint ugyanazzal az egyenes tekintettel nézett fel, mint az előbb.

A pofon hirtelen csattant. Szinte a semmiből jött, és a kislány feje egy pillanatra hátrabukott az erejétől. „Nem jó” – mondta az apja nyugodt hangon. „Még egyszer!”

A kislány egy szót sem szólt, csak újra a füzet fölé hajolt. A gé betűre gyanakodott, úgyhogy most még gondosabban kanyarította a hurkot. Elégedetten látta, hogy a betű minden pontja a megfelelő vonal mentén maradt. Nem volt kilógás, nem volt hiba. A végén az a betűnél a nagy igyekezetben úgy rányomta a ceruzát, hogy kitört a hegye, de mindent összevéve elégedett volt az eredménnyel.

Az apja nem nézte, ahogy írt, hanem az ablakon bámult ki. Most hajolt csak oda, hogy ellenőrizze a kislányt. „Megint nem jó.” És csattant a második pofon. A gyerek arcának egyik fele tűzpiros lett, a másik halálosan sápadt. Konok, makacs tekintettel nézett maga elé. Iszonyú erőfeszítéssel tartotta vissza a könnyeket. A hegyezőért nyúlt, és azon gondolkodott, mi nem tetszhetett.

Sosem tudta.

Tűélesre hegyezett ceruzával látott neki ismét. Kicsit megremegett a keze, de aztán újra ott kanyargott a vonal, készültek a hurkok, ahol gömbölyödni kellett, gömbölyödött, ahol egyenesnek kellett lenni, egyenes volt. Nyomtatni sem lehetett volna szebbet.

A harmadik pofon nem csattant olyan nagyot, mert a fültövén érte a kislányt. Az apja tenyerének az éle keményen vágott bele a puha húsba.

Fájt, nagyon fájt, és a könnyeket már nem lehetett visszatartani. Lassan, komótosan gyűltek és cseppentek le a füzetre.

„Még mindig nem jó!” – mondta az apja.

A kislány előrehajolt, és negyedszerre is belevágott. A ceruza hegye megcsúszott a könnyektől átázott papíron. Már nem volt annyira szép a gé betű, de nem érdekelte. Nem is nagyon látta a könnyek fátyolán át, hogy hova is esett a hurok. Mindegy, úgysem lesz jó. Mikor végzett, megtörölte a ruhaujjával a szemét, felszegte az állát, és úgy nézett a férfira. Keményen. Nem gyermeki tekintettel.

A negyedik pofonra meg sem rezdült.

„Nem lesz belőled semmi! Nem tudsz te semmit!” – mondta az apja felállva az asztaltól – és az ötödik csattanás az ajtó hangja volt, amikor kiment.

A huzat újból kirántotta az ablakot, és a szoba ismét megtelt a kinti világ hangjaival. A kislány anyukája, mintha mély álomból ébredne, ismét odahajolt az asztal fölé és úgy tanulmányozta a munkafüzetet, mintha most látná először. Gyöngéden simított végig az asztalra borulva zokogó gyerek hátán.

„Jaj, kicsim, hát nem tudtad, hogy a gólyát ly-vel írjuk?”– suttogta a fülébe.

Posteiner Judit