-

Anya nem volt hercegnő, én meg mindig hercegnő akartam lenni, reggel hiszti volt a harisnyából, mert az nem volt piros, anya jött a fakanállal, és elfenekelt, amikor belefeküdtem a sárba, pedig én megmondtam, hogy nem azt a ruhát akarom felvenni, de anya nem értette, sose értette meg, hogy nekem az a másik ruha kell.

Egyszer bekakiltam az oviban, és letagadtam, ráfogtam egy másik gyerekre, mert szégyelltem, hazudtam neki... a szemébe, aztán jött velünk haza a szag, utcákon át kergetett minket a hazugságom, nem tudtam letagadni, és anya nevetett, hogy milyen kis hülye vagyok, majd lefürdetett a zuhany alatt, mert a szakramentum is olyan lett, együtt nevettünk azon, hogy füllentettem, pedig anya sose szerette, ha hazudnak neki.

Egyszer főztünk együtt csörögét, ez még akkor volt, amikor nem tudtam, hogy azt nem főzni kell, és beleszagoltam anya porcukros kezébe, mert nagyon finom volt az az illat, amikor este hozzábújtam, végig éreztem a porcukrot, és tudtam, hogy senki másnak nincsen olyan anyaillata, amiben benne volt a csörögefánk, meg egy kis eső utáni rózsa is, meg persze friss meleg tej... és májusi földillat.

Mindig mondtam neki, hogy énekelje el a Paffot, de azt nem tudtam, hogy kell mondani: még egyszer, ezért csak annyit kurjantottam: eccer. Anya, eccer! Ne hagyd abba! Csak kérleltem, és közben simogatnia kellett a hátam, mert attól mindig megnyugodtam, és elaludtam, vagyis csak azt hittem, hogy alszom, de igazából nem is, és anya is azt hitte, mert amikor abbahagyta az éneklést meg a simogatást, én újra kiabáltam neki, hogy: eccer!

Aztán sírtam is, amikor anya összetörte magát, és kórházban volt, megijedtem, hogy meghalhat, pedig azt se tudtam, mi az a halál, aztán később megtudtam, amikor nagyapa meghalt rákban, hogy a halál jön, és valamit elvesz, meg se kérdezi, hogy lehet-e, és én az ilyesmit nem szeretem, legalább szólna vagy valami, meg a rákról se tudtam semmit, csak annyit, hogy köze van a halálhoz, és hogy annyira fáj.

Aztán bennem is nőtt rák, de anya jött, és nem engedtük neki, hogy megnőjön még nagyobbra, pedig már elég nagy volt, az orvos azt mondta, ki kell vágni, és akkor kivágta, és fájt is, de nem annyira, mint az, hogy utána már nem lehetek anya, de az én anyukám ott volt, és azt mondta, csak az számít, hogy élek, és kinevetjük a halált, úgy, mint régen kinevettük a hazugságot, mert a halál is csak hazugság, én nem dőltem be neki, meg anya se félt tőle, de anya sokkal bátrabb, mint én.

Anya nem hercegnő, anya sokkal több, mint a mesékből a lány, sokkal igazságosabb, mint Mátyás király, aki szerintem nem is volt igazságos, de ezt most hagyjuk, nem idevaló, mert most anyáról van szó, és anya ember is, emberebb, mint bárki más... anya sokkal anyább nekem, és még mindig csörögefánk-illatú, meg májusi föld egyszerre, és ha hazamegyek, belebújok, és mondom neki, hogy eccer, még eccer, vagyis sokszor énekelje el a Paffot, és simogassa a hátam, mert anya orvosság, és irgalom, és minden a világon, és ő csak egyszer van, nem lesz máskor, nem lesz másmilyen. Nem tudom mondani úgysem elégszer: köszönöm, anya!

Szentesi Éva

A fotó a szerző tulajdona.