-

Nem tudom, pontosan mikor történt, de nem lehettem több huszonötnél: ültünk a barátaimmal, nagyokat nevettünk, bort ittunk, fújta a hajunkat a balatoni szél... és szédülten szép volt a világ. Én így akarok élni, mondtam a barátaimnak. De hiszen így élsz, mondta a Tomi, aki az egyik legokosabb barátom. (Tök sok okos barátom van különben, barátokban nagyon jó vagyok.) Ezen azóta is nagyon sokat nevetünk, ha találkozunk.

Mindig felemlegetjük az ifjúkorunkat, amikor még maradéktalanul boldogok voltunk, de a Tomi szerint most is boldogok vagyunk, mert úgy élünk, ahogy akarunk, és mi más volna a boldogság, ha nem ez.

Most is, amikor szerelmi bánatom volt, úgy megoldották nekem, hogy sikongatva kacagtam a téli szélben, miközben vártunk a 36-os buszra.

Az úgy történt, hogy épp a Tominak volt kerek szülinapja, és ezért én hosszas logisztikával, gyerekelhelyezéssel, nagyimegvesztegetéssel elutaztam ünnepelni a kisbarátokkal. Aznap délelőtt egyébként az Univerzum egy hivatalos ügy kapcsán már megkarmolgatta a szívemet: noha addig órák teltek el a bánatomra való gondolás nélkül, hirtelen valaki kimondta a bánatom vezetéknevét, ami egy nagyon-nagyon ritka név. Nem tréfálok, ha azt mondom, hogy ennek a névnek a felbukkanása normál esetben is a mínusz tartományba kerülne. De én kemény leány vagyok, a szemem se rebbent (az meg nem látszott, hogy a szívem megszakadt). És aztán mentünk ünnepelni, akkora ünnep volt, jáájj, egyedülálló anyák már ritkán isznak ennyit  látnak ilyet. Nagyokat nevettünk újra, alig-alig gondoltam a bánatomra (azt a két órát leszámítva, amíg róla beszéltem, mert tanulságos történetnek gondoltam a miénket, azt, hogy most rajtam kívül mindenki stabil kapcsolatban él, nem láttam elég indoknak arra, hogy ne okosodjanak az élet kegyetlen húzásaiból, elvégre a barátaim). És mivel a barátaim, a délutáni bulikát követően még a helyi járathoz is elkísértek, hogy egy újabb rég nem látott barátnővel kokettáljunk, és nála töltsem az éjszakát. Álltunk a téren, a ridikülömet pörgetve olvasgattam a kiírást, mennyit is kell várni a buszra, ami majd szépen felvisz a hegyre. És ahogy ott állok, és olvasgatok derűsen, egyszer csak látom, hogy a bánatom keresztneve időközben egy állomás lett. Nem lett volna alaptalan a feltevés, hogy hallucinálok (vagy meg is őrültem teljesen), ezért nagy felindultságomban odakiáltottam a kisbarátaimnak, hogy tekintsék csak meg ők is ezt a táblát itt, ki a hülye? (Én.) Vagy szemét a sors?! (Itt éltem tizenévig, mióta van ez itt?!) Képtelen voltam kordában tartani a méltatlankodásomat. Megtekintették, és kiderült, hogy nem tévedtünk (vagy sikerült egyformára inni a látásunkat); valóban állomásnév lett a Bánat. (Írói álneve ez a Fiúnak, ha valaki elveszítette volna a történet fonalát.) Akkor a nagyon okos barátom, Tomi, akinek éles elméjéről már megemlékeztem itt, a szemembe nézett, és azt mondta megnyugtató, kedves hangon: „Figyelj, te nem ott szállsz le, eggyel tovább mész, érted? Te a végállomásig utazol, és odahagyod ezt, (a Bánatot) ahol van, oké?”

Ó, hát nagyon értettük a csíziót mindannyian, nem ott szállok le, ahol a Bánat van, hanem elhagyom őt, tovább utazom, magam mögött hagyom, hát ki nem szarja le (a Bánatot)?

Virágos jókedvünk lett, amit a buszra váró mintegy negyven ember előtt sem titkoltunk el, percek alatt megalkottuk az Új Piaci Rést: bánatos nőkre (és férfiakra) alapozunk ezentúl: mindenkivel maga mögött hagyatjuk a Bánatát; hát hány város hány állomása viselhet fájdalmat okozó nevet?! Felkutatjuk, és létrehozzuk a Bánat-Touristot: „Utazzon velünk, hagyja maga mögött a Bánatát!” Rögtön láttuk, hogy ez nagyon spiri és jó lesz. Emelkedett hangulatban szálltam fel a buszra, nagyvonalúan csettintettem a sofőrnek, hogy a végállomásig kérem a jegyet, de hát nem tudhatta az előzményeket, fogalma sem volt, hogy ez nekem most a Spirituális Utazásom lesz, amikor is parádésan magam mögött fogom hagyni a Bánatom.

Ekkor egyelőre még csak a Tomiékat hagytam magam mögött, akik nagyon komolyan integettek utánam, elvégre ők tudták, micsoda tétje van most ennek a járatnak. És én is tudtam, úgyhogy nagyon koncentráltam, nehogy véletlenül mégis ott szálljak le, ahol nem kéne. De egyszerűen benne volt a pakliban, hogy szórakozottan leszállok, mit tegyünk, én ilyen vicces lány vagyok. Azért az utolsó pillanatban még előkaptam a telefonomat és lefotóztam az állomás feliratát. Sejtettem, hogy én ezt holnap nem hiszem el, hanem majd úgy vélem: a képzeletem játszott velem. Szerencsére a barátnőm várt a végállomásnál, és én beleröpültem a nyakába. Még röpülés közben tájékoztattam, mennyi minden történt hirtelen – meg az elmúlt három évben, amióta nem találkoztunk. És éjjel, miután mindent megbeszéltünk, arra gondoltam elalvás előtt, hogy, de akkor is, én így akarok élni.

 

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/arvitalyaart