Bali különleges hely. Bali különlegesen nagy bajban van

A sziget bevételének nyolcvan százaléka származik a turistákból, akik először csak kevesebben érkeztek, aztán nem érkeztek, végül meg nagyrészt távoztak is. Egy motort ki lehet adni másfél-két éves megtérülés mellett, egy turista megsápolható öt-tízszeres áron ugyanarra a szolgáltatásra, ami egy helyinek fillérekbe kerül. A turista lelkesen fizet, hiszen egész évben arra gyűjtött, hogy itt lengedezzen egy rizsföldes hintában, két percig kétezer forintért. A sziget teljes lakossága, a környező szigetek, de még távolabbi országrészek dolgozói is özönlenek ide dolgozni, mert máshova alig mennek a turisták. A szülők álma, hogy a gyerekük szállodában dolgozzon, vagy óceánjáró hajón, esetleg étteremben.

Ezeket a munkákat nem lehet hazavinni, nem lehet megcsinálni és eladni később. Amikor leáll az áramlás, nincs hova menni. Bali szívverése leállt.

Pontosabban, le fog állni, amikor a héten az utolsó két repülőjárat is megszűnik, és a Qatar Airways meg a Garuda International nyári álmot alszik majd. Pedig még nem is értünk a gödör aljára. A sziget lakosságának jó része már most is az éhezés határán van. Denpasar és környéke még tartja magát, bár Sanur tengerpartján is tízszer annyi ember horgászik a tűző napon, mint előtte. Múltkor egy idős bácsi mellettünk a parton annyira ügyetlenül dobálta a horgot, hogy a végén a szomszédja kezdte el tanítgatni.

Váratlan helyzet

Először minket is csak egy távoli dologként ért a vírus híre. Aztán március elején már karantén alatt volt Hanoi, ahova vízumügyintézés miatt akartunk menni, és kényszerből az indulás reggelén kellett úti célt változtatni (amit persze a biztosító nem fizetett ki). Utána kezdődött a pánikszerű menekülés és a folyamatosan elhalasztott repülőjáratok időszaka. Sokan hetenként kapták az újabb és újabb időpontokat, és vártak a csomagjaikon ülve.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Indonézia az elmúlt hónapokban arról volt híres, hogy a kétszázhetvenmillió lakosra jutó betegek és halottak száma itt volt az egyik legalacsonyabb. Ahogy mondta a kormány: mert kitartóan imádkoztak. És mert szükség volt a turistákra.

A stratégiával egy baj volt: két fő népcsoport járt ide. Az ausztrálok, akiknek a kormánya már jó ideje megmondta a népnek, hogy ne jöjjön, mert a számok nem stimmelnek, és a kínaiak, akiket meg egy határozattal zártak be határon belülre. Ekkor, kiváló módon, utazási kedvezményeket kezdett ajánlani Indonézia az európai utasoknak. Egy szerencséjük volt: Balin nincsenek olyan helyek, ahol nagyon sűrűn lennének az emberek. Nincs metró, nincs tömegközlekedés, nincsenek hatalmas múzeumok. Aki ide jön, viszonylag elzárva van másoktól, csak az éttermekben (vagy a diszkókban) tölt sok időt egy térben.

A jelenlegi fertőzöttek száma Indonéziában nyolcezer körüli

A halottak száma hatszáz felett. Balin mindez: százötven és négy. Ez országosan hét és fél százalékos halálozási arány lenne. Ha tesztelnék a lakosságot. Április 4-ig hétezer-ötszáz tesztet végeztek el. Plusz, ott a hatalmas főváros is, meg Bali négymilliós lakossága úgy, hogy a „szociális távolságtartás” intézményébe jó ideig simán belefértek az ötezer fős vallási ünnepségek. Egy ismerősünk nemrég meghalt a vírus miatt Jáván, a jakartai volt osztálytársamnak meg két üzleti partnere is egy napon. Szinte biztos, hogy már a nagyobb szigetek mélyén is ott van a vírus. A szintén megugró – de ugyebár a pandémiával nem összefüggő – statisztikai adatok:

Jakartában csak márciusban több mint negyven százalékkal nőtt a temetések száma. Balin pedig több ezer ember fekszik most is otthon dengue-lázzal.

Mivel az egyik bevett temetési módszer a nyilvános elégetés, nyomok sem nagyon maradnak. Ahogy mondtam, a számok furcsák.

Joko Widodo miniszterelnök már nyilvánosan elismerte, hogy „nem akart ráijeszteni az emberekre”. A másik problémája pedig az volt, hogy őt jelenleg „nem muszlimpárti” emberként támadják egy kilencven százalékban muszlim ország élén, és minden korlátozás, amit meg kellett volna hoznia, általában egyben vallással kapcsolatos korlátozás is lett volna. Az ország beszorult a politika és a vallás szokásos csapdájába, ezért ő inkább kivárt és hallgatott. Hátha elmúlik az egész.

Tetszhalott állapotban

A helyieknek azt mondja a Turizmus Szövetség, hogy május közepétől ismét elindul az idegenforgalom, nekik pedig vannak terveik, hogyan fogják vissza csábítani ide a kínai turistákat (az ausztráloknak a kormányuk megmondta, hogy 2021 előtt ne akarjanak menni sehova). Csakhogy nem lesznek repülőjáratok, sem hajók. A cikk írása közben érkezett a hír: június elejéig Indonézia lezárja a bel- és külföldi légi és vízi utazási csatornákat, a vonatokat és az autópályákat. Ennyit a májusi „kínai turistákról”. Vajon ha az embereknek azt mondják, hogy „csak két-három hét, és minden rendbe fog jönni”, az segíti őket a felkészülésben, vagy hátráltatja? Melyik a jobb döntés ilyenkor?

Úgy hallottuk, hogy belföldről és külföldről is érkezett valamekkora pénzügyi segítség Balira. A kormány tisztában van a sziget érzékenységével, és egy-két jelentősebb turisztikai partnerország is próbált segíteni. Kínából is érkezett orvosi szállítmány, és szakemberek is, de ezek mind átmeneti ragtapaszok.

Végső kétségbeesésben

Több videót láttunk arról, ahogy emberek pénzt vagy ételt osztanak azoknak a Gojek- (olyasmi, mint az Uber – a szerk.) sofőröknek, akik az út szélén ülve várják a nagy semmit egész nap. Néha négyen esznek egy-egy adag ételt. Videókat látni, ahol ezek az emberek fellökik az adakozót, és kitépik az adományos zacskókat a kocsiból. Egy hölgy beszámolt róla: egy hete valaki megállította az utcán a boltból hazafelé menet, hogy „adja oda a pénzét”. Ám mivel már nem volt nála több, elvette a vásárlással teli zacskókat.

Odaadta, a rabló pedig sírva menekült el. Senki sincs hozzászokva ehhez, egyik oldalon sem. Pedig most jön a száraz évszak, amikor a folyók majdnem kiszáradnak. 

Egy új világ

Az utakon kellemesen alacsony a forgalom, bár ez helyi viszonylatban azt jelenti, hogy nem kétszáz motoros jut egy négyzetméterre, csak száz, de azért jól érezhető a különbség. Emiatt a levegő is sokkal tisztább a belvárosban. A tengerpartok a nyugati oldalon teljesen lezárva (ez a „bulizós oldal”), míg a keleti partokon („nyugdíjas oldal”) kint vannak az őrök, meg a korlát, de ha nem csoportba verődve mész, és viselsz maszkot, akkor ki lehet menni sétálni és fürdeni is. A rolók lehúzva, már nem fut utánunk senki a portékájával. Elvétve nyitva van egy-egy étterem, amibe be is lehet ülni, de többnyire kiszállítás van. Szerencsére rengeteg a motoros futár, akik most könnyekig hatódnak már száz-kétszáz forintnak megfelelő borravalótól.

Minden ügyfélért meg kell küzdeni. Pár napja egy nagyobb kávézóba besétálva délben kiderült, hogy én voltam aznap a harmadik vendég, a bevásárlóközpont bejáratánál a nyolcadik. A bejáratnál testhőmérsékletet mértek, és nálam 37,8-et mutatott, majdnem nem engedtek be. Otthon megmérve viszont csak 36 fok volt.

Az egyik gyorsétteremlánc munkatársai kitűzőt viselnek az aznapi testhőmérsékletükkel, és a zacskókra is ráragasztják a csomagoló ember mérési értékét.

Teljes iparágak szűntek meg egy-egy tollvonással: mindenkinek kéthavonta kellett vízumot hosszabbítania, amiben rengeteg ügynök segített. Aztán a vírus miatt el kellett törölni az ügyintézési sorban állást, és automatikussá tették a vízumot mindenkinek, aki itt maradt.

A napok Balin vírus nélkül is mindig egyformák

Eddig sem tudtuk soha, hogy épp milyen hét, hónap van. Egyetlen nap ismétlődik sokszor. Emiatt óriási változás nem történt a mindennapi életünkben. Sokkal bezártabban tesszük ugyanazt, kevesebb ismerőssel találkozunk, és szinte nulla ismeretlennel. Pont olyan itt karanténban lenni, mint bárhol máshol. Ugyanazok a fizikai és mentális nehézségek. Néha napi öt-hat sorozatrészt is megnéz az ember, és volt már, hogy a tévét az épület medencéje mellé cibáltuk, hogy a hűvös vízből nézhessük. Sok üzleti tevékenységünk teljesen leállt, néhány viszont pont a válság hatására felpörgött. Szomorúan nézi az ember a január 1-jei listáját a tervezett éves tennivalókról, amik már nincsenek. 

Próbálunk ingyenes programozásoktatási és angolnyelv-tanulást indítani a helyieknek, igyekszünk befektetőknek terveket kialakítani, amiből félre lehet tenni kis pénzeket étkeztetésre, próbálunk sok dolgot, vagyis igazából bármit. Egyet lehetetlen:

turistát teremteni egy olyan szigeten, ami képtelen másképp fenntartani magát egy-két hónapnál tovább, mert sosem tervezett egy napnál előbbre.

Lassan ideje szembenézni azzal, hogy nem lehet a vírus elől elbújni a tizenhétezer szigeten, mert az már régen itt van. Bali szép üresen is, csak kicsit unalmasabb és veszélyesebb. De még ha mást terveztünk volna is, a jelek szerint legalább június végéig maradunk a fenekünkön.

 Méhes Krisztián

Sanur, Denpasar, Bali

A képek a szerző tulajdonában vannak