Felnövünk hozzá vagy leromboljuk: mi lesz Velencével?

–

Színjáték az egész? És?

Van egy Mantegna-kép San Sebastianóról a velencei Ca’ d’Oróban (az utolsó a festő három San Sebastianóról készült műve közül), amin a sarokban egy kialudt, füstölgő gyertya látható latin felirattal: „Nil nisi divinum stabile est. Caetera fumus”, ami azt jelenti: „Csak az halhatatlan, ami fenséges. A többi füst”. És hogy mit értett Mantegna ezalatt? Valószínűleg sosem tartotta a kézzel fogható dolgokat fenségesnek, hiszen, amit emberi kéz épít, az könnyen lerombolható, vagyis elfújható, mint a füst. Ami megmarad, az az eszme, a gondolat – ez az, amit az alkotásában megpróbált elkapni. 

Velencében minden azért épült, hogy ezt a bizonyos fenséges eszmét, egy megfoghatatlan, örökké változó ideát olyan aranykalitkába zárjon, ahonnan érthetően és tisztán énekel mindenki számára.  

Hogy is kezdődött?

Elhiszitek ezt? Eredetileg trójai menekültek érkeztek a mai Venetóba, és a kis szigeteket összekapcsolva megalapították Velencét, még jóval Róma létrejötte előtt. Ha ez a verzió nem elég hihető, mondok egy másikat: eszerint a város Szűz Mária és Gábriel arkangyal védelme alatt jött létre időszámításunk szerint 421. március 25-én, Jézus fogantatásának évfordulóján, déli tizenkét órakor. Ez sem valami hihető, ugye? De hisz mindez olyan régen volt. Ma különösen messzinek tűnik a kezdet, ami már a reneszánszban is túl távoli volt, ezért az eredetmonda hallgatósága csak legyintett, és mosolygott a történeteken.  

Velence a kezdetektől színház volt, és ez volt a titka. Komédiázott, szórakoztatta a látogatóit, még a saját lakóit is. És annak, aki az unalmas hétköznapjainkat szépséggel, izgalommal, és érzelemmel fűszerezi meg, sok mindent megbocsátunk. Európa pedig nemhogy megbocsátott Velencének, hanem ünnepelte a várost a művészet szépségéért, a köztársaság eszméjéért, az emberi szabadság és egyenlőség ideológiájáért. 

Pedig a velenceiek mindent saját kereskedelmi érdekük mentén tettek, mert Velence kereskedőváros volt mindenekelőtt, és a pénz uralkodott mindenek fölött. 

Mégis tátott szájjal állunk Palladio Redentoréje vagy Tintoretto Utolsó vacsorája előtt, miközben egyszerre nyűgöz le és riaszt meg az a hatalom, amely ilyen isteni szépség mögé rejt ennyi emberi kapzsiságot.

Új, modern eszmék – kényszer hatására

A város gazdasági aranykora – kisebb hanyatlásokkal – a XV-XVI. századig tartott, amikor is az európai nagyhatalmak megelégelték, hogy Indiából és Kínából csak a hatalmas vámot követelő Velencén keresztül tudnak exportálni-importálni. Ezért egyszer csak felfedező hajósokat küldtek alternatív útvonalak felderítésére az Atlanti-óceánon. Tudjuk, mi lett a vége: nemcsak egy új útvonalat, hanem egy egzotikus terményekben gazdag új földrészt is találtak, így Velence befolyása jelentősen visszaesett. Emellett csúfos vereséget szenvedett az európai nagyhatalmaktól, és hírneve még inkább megromlott. 

Ezt azonban nem hagyhatta, mert ha a hírnév elvész, kiürül a kalitka is.

Visszafordultak hát a régi bevált módszerhez: felszegték fejüket, és megaláztatásukat azzal kendőzték, hogy a monarchiák aranykorát élő Európában egyedüli, független demokráciaként hirdette meg magát, ahol mindenki szabad, egyenlő és harmóniában él egymással. 

A helyzet pedig az, hogy senkit nem érdekelt, mit gondol erről, mondjuk, a gettóba zárt zsidó közösség, amíg Gasparo Contarini velencei nemes és diplomata 1599-ben angolul is publikált könyvében (De magistratibus et republica Venetorum) azt írta: „Ez a város önmagában testesíti meg a hercegi szuverenitást, nemesi kormányzást és a polgárok uralmát, úgy, hogy mind egyenrangúak és szavuk egyenlő súllyal nyom a latba”. 

A politikai intézményrendszer bemutatása mellett ő is a művészetre építette további érveit, magukhoz a Római Birodalom alatt élő ókori görögökhöz hasonlította a velenceieket, akik „Legyőzöttek talán, de továbbra is egyetlen őrzői és döntőbírói annak, ami kulturálisan valaha a legjobb volt”. 

Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy még csak nem is hazudott, hiszen a XV-XVI. századi Velence olyan művészeknek adott otthont, mint a két Bellini, Tintoretto, Veronese és Tiziano. Az ő könnyen befogadható munkáik olyan erővel robbantak be, hogy sokak szerint elhomályosították az egy generációval korábbi, kísérletező és elvont firenzei reneszánsz emlékét. 

A velencei reneszánsz nagyságát később, a XVII-XVIII. századi kávéházi kultúra megjelenése követte, a karnevál ma ismert formája: az idealizált polgári mindennapok. Velence újfent szórakoztatta az egész világot, régi módszerekkel, de az új igények szerint.

Casanova csábító figurája pedig a szabad szerelemmel hozta kapcsolatba a mindig is nyitott gondolkodású várost, ami ma is a szerelmesek egyik legkedveltebb úti célja. 

Megőrizni – de kinek, és miért?

Hogy ma milyen darabot adnak Velence színpadán, nehéz lenne megmondani. Az utóbbi években egyre többször, több szájról röppent fel a hír, hogy a díszlet még áll, de színész egyre kevesebb akad, író pedig egy sem. Az a tömeges turizmus, ami ma a városban jelen van, sokak szerint hamar Velence halálát fogja jelenteni. Salvatore Settis kultúrtörténész Ha Velence meghal című 2016-os könyvében vitatja, hogy meg kell-e egyáltalán őriznünk ezeket a történelmi városokat, ha igen, hogyan, és mégis… kinek.

Settis, ahogy sok más történész és filozófus arra a következtetésre jut, hogy kötelességünk megőrizni a lehetőséget újabb eszmék és legendák születésére ebben a városban, tehát meg kell tartanunk az utcákat, tereket, templomokat. 

Meg kell őriznünk a kalitka rácsait azok számára, akik készek arra, hogy a múltat tanulmányozva, arra építve újabb értelmet és érzelmet lássanak, és új dalt halljanak belé. 

Én ugyan nem vagyok olyan radikális tradicionalista, mint azok, akik mindent „dov’era com’era” (ahol volt, ahogy volt) felkiáltással restaurálnának, de igenis nemet mondanék a hatalmas óceánjárókra, az abszolút ide nem illő modern épületekre, és feldühít, amikor a kínai idegenvezető barátnőm csalódottan meséli, hogy aznap is három csoportja volt, amelyik a Szent Márk téri galambok fotózásán, a Rialto-híd megrohamozásán, valamint a Fondaco dei Tedeschi luxusáruház kifosztásán kívül nem akart semmit a várostól. 

Velence problémája nem egyedi probléma, és megőrzésének kérdése komoly filozófiai vitákat vált ki a történelem értékéről, valamint jelenközpontú világunkról. Tafuri szerint Velence azért vált a modern világ áldozatává, mert hatalmas fenyegetést jelentett a számára. 

A világ, aminek már nincs sem kedve, sem ideje arra, hogy tanulással, munkával megértse és saját életében, közösségében hasznosítsa, amit egy történelmi város őriz, inkább egyszerűsíti, és drasztikus változtatásokkal lehúzza önmagához, még akkor is, ha ezáltal megfosztja minden különlegességétől. Mert, amit nem értünk: rémisztő, túl nagy a hatalma, olyat rejthet, amivel nem tudunk, és nem akarunk szembenézni. 

T. S. Eliot már 1944-ben figyelmeztetett: „A történelem egyre kevésbé fontos az emberek számára, mintha a múltunk emléke olyan teher lenne, amitől mindenki szabadulni akar, csak hogy egy gondtalan jelenben élhessen”. 

Gondtalan létezés – nagyon jól hangzik. Csakhogy mára a pszichológia is bebizonyította, hogy a múltbéli traumáktól, csalódásoktól és hibáktól nem úgy fogunk tudni megszabadulni, ha megpróbáljuk elfelejteni őket, hanem ha mindent megteszünk, hogy megértsük és elfogadjuk, és együtt éljünk mindezzel. Hiszen akarva-akaratlanul rájuk építjük minden jelen és jövőbeli döntésünket. 

Velence történelem, történet és mítosz. Tragikus, lenyűgöző, furfangos, egyszerre távoli és felejthetetlen, érthetetlen és személyes. Erre az ambivalenciára épül, ettől olyan izgalmasan sokoldalú és emberi. De jó lenne, ha ezt mindenki, aki idelátogat két szelfi között megértené

Csernik Gréta

Olvasd el ITT szerzőnk korábbi írását Velencéről

Kiemelt lép: Grande Canale, naplemente (fotó: Getty Images)

Forrás: Salvatore Settis and André Naffis-Sahely: If Venice Dies (New Vessel, 2016)