–

Hét hete naponta rengetegszer meg kell küzdenem a bennem lakó dundi démonnal, azóta nem etetem, hiába követelőzik, mert azért még mindig követelőzik az istenadta… Ha még emlékeztek rá, épp hét hete kezdtem el a Start 90! Életmódváltó Programot a Libertad Stúdióban. Úgy érzem, lassacskán magamra találok. Nyilván nem elég hét hét, hanem hét hónap is kevés lesz ahhoz, hogy elérjem a célomat.

A képen a Gymstick nevű eszköz látható. Őrült okos találmány, itt vigyorgok ugyan a kedvetekért, de egy kicsit sem könnyű így tartani a gumit. Cserébe viszont elég hatékony... Jó hír, hogy a múlt héten egyszer sem késtem el a tornáról.

Rengeteg üzenetet és bátorító levelet kaptam ismeretlenektől és ismerősöktől is a múltkori bejegyzésem után. Volt, aki a saját életét, volt, aki az édesanyja sorsát látta tükröződni a soraimban. Úgy tűnik, nagyon sokan vagyunk, akik súlyos (na, jó, nem bírom ki: SÚLYos) önértékelési zavarral küzdünk, és ez megmutatkozik a testünkön is.

Tudjátok, hányszor indul el a kezem a szám felé egy-egy tiltott falattal, miközben a gyerekek ennivalóját készítem? Rengetegszer. De szerencsére az utolsó pillanatban mindig észbe kapok, hogy ezt nem szabad.

Igen, az ilyen mellesleg bekapott falatkák is nagyon sokat nyomnak a latban. Ugyanis ilyenkor úgy csináltam régen, mint aki épp nem eszik. Hiszen „csak bekaptam egy-egy falatot”. Észrevétlenül. De képzeljétek el, hogy csupán egyetlen hétvége alatt hányszor készítettem ennivalót a három gyereknek! (Mert persze őket rendszeresen és szigorúan naponta ötször megetetem. Mindig is ez volt a gyakorlat. Magamat viszont sokkal rendszertelenebbül etettem meg. És ebben is mindig ez volt a gyakorlat…) A sok kicsi pedig, mint esetemben is, ahogy az egyértelműen látható, bizony, sokra ment. (Illetve pont hogy nem. Súlyban sokra, önbecsülésben egyre kevesebbre.)

Tudjátok, milyen árgus szemekkel nézem a mérleget, és milyen szigorúan vezetem az étkezési naplómat? Brutálisan aprólékos vagyok, és ha egy nap nem 160, hanem 163 gramm szénhidrátot eszem, már mérges vagyok magamra.

Lehet, hogy átestem a ló túlsó oldalára?

Azért amikor anyukámhoz utaztunk, nem bírtam ki, és egyetlen satnya kis pogácsát meg egy harapásnyi zserbót engedélyeztem magamnak az asztalra halmozott kánaánból. Mit mondjak? Mennyei volt mind a kettő. Amúgy sem lehettem elégedetlen, mert a világ legjobb húslevesét ehettem anyukám konyhájában, amiben rengeteg zöldség is főtt. Háromszor szedtem belőle, de belefértem a napi keretembe, és remélem, a kis kilengés után az újra előkerülő, egy mérettel kisebb nadrágjaim is kényelmesek maradnak.

Az őszi szünet nagyon megviselt. A munka nem lett kevesebb, a torna sem, viszont a diétával járó macera kiegészült a három itthon lévő gyerekkel, akiket etetni, szórakoztatni, kirándultatni, levegőztetni és halloweeneztetni „kellett”. A lényeg persze nem is ez, hanem a folyamatos figyelem, amit kérnek, követelnek, és természetesen mindenek fölött megérdemelnek. De azért elég sokszor eszembe jutott A legrosszabb anyuka, akivel valaha találkoztam című cikkünk, amit D. Tóth Kriszta mintha csak az én kedvemért fordított volna le. Nem is egyszer volt hasonló helyzet nálunk a múlt héten, amikor semmire nem tudtam figyelni. Sem a munkára, sem a gyerekekre, emiatt elég frusztrált voltam, ami mindenkinek elég rosszat tett.

Hogy csináltam én végig a nyarat, nem is értem… Igaz, akkor még nem élt velünk Lujzi, és a diéta meg a torna sem tartozott a mindennapokhoz. Futni viszont elég sokszor voltam akkor, bár nem időhöz kötve mentem, hanem amikor lehetett. Most nem csupán a legrosszabb anyukának éreztem magam (hoppá, karkötőcsere… affrancba!), de ráadásul a munkámra sem figyeltem annyira, amennyire kellett volna, ezért bődületes hibákat követtem el. Nemrégiben kérdezte tőlem valaki levélben, hogy mit csinál egy olvasószerkesztő. Ezt válaszoltam neki: „Az olvasószerkesztő olvas. (Szmájli.) Helyesírást, stílust javít, ellenőrzi a címeket, linkeket, képeket, ötletel, javasol, levelez, lelket önt, bátorít, együtt örül... és sokat hibázik, de még többet tanul!!!"

A WMN egy önismereti magasiskola számomra, és nem mellesleg a világ egy olyan szeletének a megismerése, ami eddig nem tartozott a mindennapjaimhoz.

Rémesen hangzik, amit most írni fogok, de valószínűleg így van: én magam sem tartoztam a mindennapjaimhoz. Valahol elvesz(ítet)tem. De így a hetedikre már majdnem megvoltam…

A NoSalty dietetikusa, Bodon Judit most a salátaunalom ellen ajánl nekem recepteket. Azt hiszem, rám fér néhány új ötlet... ITT TUDJÁTOK MEGNÉZNI az izgi salátákat.

Lujziról most nem írtam semmit, de szerintem ez a kép minden szónál többet mond.

A párna szív formájú, ezen szeret pihenni. Giccses, ugye? De nekünk nagyon jó, hogy itt van.

Both Gabi