Váratlanul ért. Már kezdtem volna örülni a nyárnak, amikor azt a hírt kaptam, hogy a világ legerősebb embere gyógyíthatatlan beteg. Nem akartam elhinni. Nem voltam hajlandó elképzelni egy olyan életet, amelyen már nem él a nagymamám. Amelyiket már nem tölti meg mindent elsöprő hitével, jóságával és azzal az energiával, ami köré letűnt civilizációk világvallásokat húztak fel.

A kórházban azt mondták, nem fog többé lábra állni. Bevallom, egyszer tőlem is elbúcsúzott. Pár nap múlva viszont, amikor egy árnyalatnyival jobban volt, arról kezdett beszélni, hogy ha már egyszer három szót ki tud fájdalom nélkül mondani, akkor maradt még itt feladata közöttünk.

Telt az idő, és Nagyi egyszer csak egy járókeretbe kapaszkodva állt. 50 kiló sem volt a csöppség. Minden nap nekiállt, próbálkozott, köveket mozdított meg. És a lábait. Egy 50 kilós óriás.

Akit pár hét múlva hazaengedtek. Járni még csak bizonytalanul tudott, de haladt. Mindazok ellenére, amit mondtak róla. Amikor a fülébe jutott, hogy miket is, nagyon felhúzta magát. Hát orvos az ilyen?– kérdezte, és teljesen igaza volt.

Alig két hónappal azután, hogy ránk hozta a szívbajt, ő ismét a régi, független életét követelte tőlünk, mondván, tud magáról gondoskodni. A nagy engedékenység közepette muszáj volt mondani neki valamit, hogy meggyőzzük a felügyelet fontosságáról:  Anyuka, a te egyensúlyzavarod sajnos nem gyógyítható! – füllentette édesanyám kegyesen. Pityergett egy kicsit a lányával, aztán szép lassan kikérte magának, és ezen is elkezdett dolgozni.

A régi mindennapos tornáját fél lábon állással egészítette ki, felváltva a balon, majd a jobbon, ahogy az unszolására megtanítottam neki. Ezen a héten még csak három-három másodpercig tartja. Utána emelni akarja négyre, azt két hétig gyakorolja, de nincs megállás, irány az öt!

Még hogy nem gyógyítható! 93 évesen egyre csak növeli a másodperceket. Szinte hihetetlen. Persze nem neki. Ő hisz benne, hát hogyne hinne.

És neki van igaza, ismerem be magamnak. Miért is tudnám jobban nála? Én, a világi gondolkodású földi halandó. Az idealista, romantikus álmodozó, akit mégis újra és újra visszaránt a levetkőzhetetlen racionalitás. Ezúttal is leragadtam az orvosi pattnál, a tumornál az agyában, amiről nem akarjuk, hogy tudjon. Ő mást hisz. Nem! Ő hisz.

Bal, tart, tart, tart.

Jobb, tart, tart, tart.

Újra, tart, tart, tart, tart.

Tartson örökké. Ámen.

Szántó Dénes

További írásokat olvashatsz Dénestől ITT.

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Arman Novic