(Hirdetés)

A betegnek vannak jogai. Joga van kérdezni, joga van dönteni a testéről, joga van beleszólni, felfüggeszteni, nemet mondani és igent mondani. De legfőképpen joga van az információhoz arról, hogy mi történik vele, és milyen lehetőségei vannak. A rákból meg lehet gyógyulni, de a páciens aktív részvétele nélkül erre nincs esély. Higgyétek el, én is látom, tapasztaltam a másik oldalt. Hogy az orvos az ilyen meg olyan, hogy nincs ideje, hogy rohan, ideges vagy mogorva vagy felületes... vagy egyszerűen csak nem kedves.

De nekünk, embereknek azért nőtt száj az arcunkra, hogy ne csak levegőt vegyünk rajta és befogjuk, hanem azért, hogy ki is nyissuk. És vannak olyan esetek, amikor ha nem ezt tesszük, akkor sosem fogunk meggyógyulni.

Elmondom, hogy is volt ez velem. Összegyűjtöttem nektek azokat a kérdéseket, amelyeket ha nem teszek fel én magam (vagy nem tesznek fel nekem), és én nem válaszolok rájuk nyíltan és hangosan, akkor lehet most nem pötyögöm ilyen jókedvűen ezeket a mondatokat...

1. Mondja meg nekem doktor úr, ki a legjobb az országban méhnyakrák kezelésében?!

Amikor full véresen és ijedten beestem az SZTK-ba a fél éve tartó, téves diagnózison alapuló félrekezelés után, hogy akkor most mi a franc van, és közölték, hogy bizony nagy a gáz, és azonnal kórházba kell mennem, akkor feltettem az idősödő, kedves és szintúgy kétségbeesett dokinak életem legfontosabb kérdését. Hova menjek, kihez forduljak, ki tud rajtam segíteni? Ha akkor nem kerülök el ahhoz a doktorhoz, akit ő ajánlott, az én egyetlen, drága Kiámhoz, akkor ma nem vagyok itt. Marha nagy mázlim volt. Szeret a jóisten. Szóval nyugodtan kérdezd meg az ismerőseidet, az orvosokat, ne légy szégyenlős, ne félj, hogy megbántódik valaki! Az sem árt, ha többen megvizsgálnak, amikor nem vagy biztos a dolgodban.

2. Mikor kezdjük a kemoterápiát?

Ezt a kérdést nekem tette fel Kia doktor az első pontban említett esemény után tűpontosan három nappal, amikor kiderült, hogy nem vagyok operálható, és elő kell kezelni a testem kemóval. A helyes válasz erre az volt: AZONNAL! A ráknak van egy olyan tulajdonsága, hogy az idő jót tesz neki, szépen növekszik, hízik, dagad, vigad, és nem rest megenni az egészséges sejteket. Tehát minél hamarabb elindul a kezelés, annál kevesebb időt hagyunk neki az étkezésre. Mondjuk, én megértem a természetét, én is szeretek habzsizni, de belőlem ugyan nem eszik többet a piszok!

3. Mi fog velem odabent történni? 

A Wertheim-műtétről azt kell tudni, hogy az bizony nem egy rózsaszín habcsókos leányálom. Minél radikálisabb, annál jobb – mondják az orvosok, és azzal a lendülettel kapnak is ki mindent odabentről. Igen, még azt is, ami tumormentes állapotban maradt. Az én doktorom (újra érvénybe lép az első pont, hogy jó doktort kell választani) viszont csak annyit operált ki belőlem, ami már végképp menthetetlen állapotban volt. A petefészkeim például megmaradtak, mert nem érte el a daganat. Más orvos bizony kivette volna, és akkor most klimaxolhatnék harmincévesen. Azt a nem elhanyagolható tényt is beszámítva, hogy nem lehetne saját gyerekem.

4. Alá tetszik írni itt ezt a papírt? Igen, ott a sztómazsákos résznél!

Ha nem kérdezel, akkor a műtét előtt nagy eséllyel nem fogják neked elmondani, hogy milyen lehetőségek állnak fenn. Nálam például előfordulhatott volna az, hogy életem végéig sztómazsákkal kellett volna élnem, mert egy ilyen radikális műtétnél sajnos előfordul, hogy a húgyvezetéket vagy a beleket is kivezetik a hasfalra. Mindenkinek máshol jön el az a pont, amikor azt érzi: eddig, és nem tovább, ezt már nem vállalom. Nekem a sztómazsák volt az. Így aztán a műtét előtt aláírattam az orvosaimmal egy olyan papírt, amin az állt, hogy sztómazsákkal nem ébreszthetnek fel. Ez az én döntésem volt. Nem szerettem volna túllépni az én saját határomon. Ez egy mélyen intim téma, önismeret kell hozzá, őszinteség és... igen, bátorság.

Ami a legfontosabb: tudnod kell, hogy a saját tested felett TE rendelkezel. De ezeket a döntéseket csak a megfelelő információk birtokában szabad meghozni. Úgyhogy: kérdezz!

5. Anya, átköltözöl hozzám ezekre a rettenetes hetekre?

Ha nincs velem az édesanyám azokban a hónapokban, amikor magatehetetlen voltam, akkor nem élem túl. Pont.

Ehhez tényleg nem tudok többet hozzáfűzni. Ha be kellett volna feküdnöm egy kórházba, és lelkileg nem kapom meg azt a kimondhatatlan, gondoskodó életenergiát és szeretetet, akkor biztos, hogy nem élem túl ezt az egészet. De ehhez ki kellett tudni mondani ezt a kérést. Képesnek kell lenned rá, hogy segítséget kérj - és el is tudd fogadni. Még egyszer pont.

6. Visszajössz dolgozni?

Pontosabban így: Mikor jössz dolgozni? És ebben a mondatban nem volt semmi sürgetés, inkább várakozással teli szeretet. És olyan jó volt tudni, hogy várnak rám! Ha nem kapok a betegségem közben egy új ajánlatot - az akkor induló WMN-től -, akkor nem is tudom mi lett volna velem. Nagyon nem tudtam volna magammal mit kezdeni, és haszontalannak éreztem volna magam. Nehéz megtalálni azt a pontot, amikor az emberre már gyógyító erővel hat, ha úgy érzi: csinál valami hasznosat (már a gyógyuláson kívül, persze). Szóval a fönti kérdésre nehéz jól válaszolni. Én fokozatosan kezdtem újra dolgozni, egy új helyen, ami rengeteg erőt adott nekem. Nagyon fontos része volt a felépülésemnek, hogy éreztem: számítanak rám, fontos vagyok, nem bánnak velem betegként, de elfogadják a helyzetemet úgy, ahogy van. Hogy így, ahogy vagyok, teljes értéket képviselek.

Szentesi Éva

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Viktor Gladkov