Szívszüret

Szüret, indulunk.

Indulnánk, de lassú a sereg, korán van a hajnal nyolc. Kettőnek közülük a még duzzadt szemeiben ott zsúfolódik az éjjeli buli, a többiek csak amúgy normálisan álmosak. Mintha Mrs. Maggi zselépudingját lökném le a lépcsőn, olyan lomhán csattan a talpuk, ahogy lépkednek, fokonként pihenőt tartva. De mondom, végül elindulunk.

Már ott. Szőlő, nagyszemű, fürtökben lóg alá, én csak bámulom, és már nem is ott vagyok.

Ezer éve, és még pár. Máshol. Délebbre. Gyerek vagyok, szőke kóc, nyüzsgő elevenség. A húgom a nyomomban. Mindig. Akármire emlékszem, akármelyik mozzanat jut eszembe, mindig ott van velem. Mindig együtt. Talán azért, hogy pótoljuk a későbbit. A mostanit, a hiányt. Az évi egy-két maratoni trécselést, éjszaka, halkan, puhán, emlékezve, a konyhakövön ülve, ő vajaskiflit majszol, én Cadburyt. Vagy mint most nyáron, éjjel a teraszon, plédbe bugyolálva, csillagpotyogást várva, hangosan felröhögni, bele a fekete csendbe, csillag persze nem hullott. Túl messze van, és a gyerekeink más nyelven karattyolnak.

Máshol. Délebbre. Gyerek vagyok, szőke kóc, nyüzsgő elevenség. A húgom a nyomomban. Nyár van, forró a homok a talpamnak, de így jó, éppen így. Bandukolunk, csak úgy, bele a tanyavilágba, minden nyáron. A lábujjaim belefurakodnak a homokba, az apró szemcsék lassan belepik az egész lábfejemet. Bármerre mehetek, senki sem figyel rám, magam húzom meg a határaimat. Ahogyan most egy ideje megint. Csatangolunk a húgommal. A szemem sarkában látom a szőlősort. Vagy lehet, hogy nem is látom, csak tudom: ott van. Ismerem. Bármeddig mehetünk. Az angol házáig. A templomig. A kanális korlátjáig. Később a húgom beugrik az árokba. Eltörik a karja. Anyám dühös, új bringát vett neki, meg akarta tanítani tekerni. Épp aznap.

Szőlő, nagyszemű, fürtökben lóg alá, és én csak bámulom, és már nem is ott vagyok.

Szőlő az asztalon. Bor az üvegben, bor a pohárban, anyám alszik. Talán. A húgom mellettem. Mindig mellettem. Reméljük, hogy alszik. Csendben vagyunk. Apám jön. Csendben van ő is. Csendes ember. Gondosan nyírt bajusz, kis oldaltáska. Akkor is csend van, amikor becsukjuk magunk mögött az ajtót. De még látom, ahogy az öcsém ott áll a kiságyban. Szöszke, kócos kiskölök, és sírásra görbül a szája. Ez a kép azóta itt van. Csendben indulunk. Fogja a kezünket, felrak a vonatra. Mantrázom az állomásneveket. Feketehalom, Kiskőrös, Tabdi meg a többi. Azután nála lakunk. Azután nem mindig csendben. Azóta megértem anyámat. Nem megbocsátom, csak megértem.

Később, már egészen közel a mához. Szőlő az asztalon. Bor az üvegben, bor a pohárban, ülünk a teraszon. Este van, belenyúlik az éjbe, és az én legjobb barátom hazudik éppen. Látom rajta, mielőtt még kimondja. Hazudik, miközben kacagva mesél, hazudik, mikor koccintunk, és hazudik, amikor ígér. Hagyom neki. Magam sem tudom, miért. Szól a zene közben, hallom, hogy:

Néha nem kell, hogy elvegyék, magadtól elveszed,

semmi sem alakul úgy, ahogy tervezed.

Sok év már eltelt, most jövök rá,

most növök fel, és most esik le

...és hallom, ahogy hazudik közben.

Szőlő az asztalon. Bor az üvegben, bor a pohárban, vagy éppen pálinka, valahol hallom, valahol messze, ahogy a kölök felkacag. Már itt van mellettem, rágja a szőlőszemeket, mesél közben, és én lassan visszatérek.

Jó messzire mentem. Pedig csak szüretelni voltunk a város másik végén, Nappapa kertjében.

Bán Mona

Dalrészlet: Halott Pénz – Nem érinthet meg

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/mythja