Ki ez a nő? - Hétköznapi történet, csak 35 sor
Nagy hírünk van! Bemutatjuk nektek a wmn.hu első állandó férfiszerzőjét. Persze a törzsolvasók már ismerik Takács Krisztiánt a James Bond-sztoriból, vagy épp az egyik kedvenc cikketekre, a "kövér" anyukás levélre írt válaszából. Mostantól viszont rendszeresen ír az oldalra, sőt, folytatásos sorozata is indul. Na, de mindent a maga idejében. Ez a mostani cikk csak egy pillanat az életünkből. Mindenki lát ilyesmit maga körül sőt, talán részt is vesz benne. Semmi különös. És mégis... annyi, de annyi minden van benne abból, amit ma a mindennapoknak nevezünk. Pedig csak harmincöt sor.
A kisfiú nem akart spagettit enni, sőt pizzát és csibefalatokat sem. A kisfiú (német beszéde ellenére hívjuk egyszerűen Pistikének vagy Kevinkének - kinek mi tetszik) dühöngeni akart. Ezen a tényen semmiféle kaja nem változtathatott, úgyhogy a szakács kilépett a harmincméteres pult mögül és adott neki egy háromcentis habszivacsfejű és pálcikatestű angyalkát. Azaz csak adott volna, de Pistike (vagy Kevinke) nem akarta elfogadni. A papa érdeklődve nézte az emberkísérletet, mint tucatnyi más kuncsaft is. Sokan elmosolyodtak, látva, amint a dühöngeni vágyást felváltotta a kíváncsiság. A kisfiú elfogadta az angyalkát. Az élet visszatért a rendes kerékvágásába. Fellélegezhettünk.
Tizenegy óra volt. Ebédhez kissé korai, de ezerötszáz méteren is eső esett, kinek van kedve ilyenkor síelni? Bezzeg egy négy-ötórás ebéd némi izgalommal...
Nekem speciel az autentikusan olaszos hütte-lasagne ilyen izgalmas. Garfield, a macska, a legjobb perceiben nem tud úgy örülni egy picinyke lasagnefalatnak, mint én. Partnerem közléseire csak félig-meddig figyelve vetettem bele magam a lasagneevésbe, amely szép tagoltságával, extra szószával és parmezánnal felvértezve olyan hatást tett rám, hogy már láttam Latinovits Zoltánt, amint Huszárik Szindbádjában megcsillan kanalán a húsleves. Korok és emberek különbözőek, ám az élvezet ugyanaz.
De megzavarták. Megzavartak.
Partnerem felnézett a telefonjából, és darabokra törte e kialakuló bensőséges kapcsolatot átölelő pillanatot: "Ott eszik a kisfiú! Boldognak tűnik!", jelezvén, hogy a gyermek két asztallal odébb békésen majszolt valamit és közben be nem állt a szája. Vidáman magyarázott egy, a telefonját – elnézést – baszkuráló, unott arcú szépasszonynak. Elsikkadtam hát afelett, hogy mi a fene történik a nőkkel a hüttében, ha okostelefont kapnak a kezük közé és afelett is, hogy a partnerem persze már befejezte a salátáját, míg énrám további felemelő pillanatok vártak volna egy fél lasagne társaságában.
Megint lekötötte a figyelmünket valami.
Nem emlékszem, hogy a nő válaszolt-e egyáltalán a gyereknek. Még akkor sem nézett fel a telefonozásból, amikor Pistike elszelelt az asztaltól, hogy a papa elé rohanjon.
A család feje (??) újabb elemózsiás tálcával sietett tán éppen a punnyadó asszonyka segítségére. Ne vesszen már éhen, ha ennyire telefonfüggő. A nő kinyitotta a száját, de szó nem hagyta el azt.
- Ez már a mélypunnyadás!
- Szerintem csak nevelőnő – jelezte a partnerem.
- Az biztos, hogy nem akar második gyereket – kontráztam, és röhögtünk.
- Vajon hogy hozták fel a hüttébe?
- A kedvét nézve minimum vonszolni kellett.
A nők visszatértek a telefonjaikhoz, kis- és nagypasi (és végre én is!) ettünk.
Arra később sem derült fény, vajon a hölgy a mama, a szerető mostoha, a nevelőnő funkciót tölti-e be, vagy csupán egy eltévedt légiutas-kísérő? De szemben a pasikkal, nem volt rajta sícipő. Megértettem punnyadását, ha egész délelőtt őket várta. Valahol még a telefonfüggőségét is. Nehéz visszaállni a Pistikés valóságba, na.
Takács Krisztián
Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ZouZou