A kisfiú nem akart spagettit enni, sőt pizzát és csibefalatokat sem. A kisfiú (német beszéde ellenére hívjuk egyszerűen Pistikének vagy Kevinkének - kinek mi tetszik) dühöngeni akart. Ezen a tényen semmiféle kaja nem változtathatott, úgyhogy a szakács kilépett a harmincméteres pult mögül és adott neki egy háromcentis habszivacsfejű és pálcikatestű angyalkát. Azaz csak adott volna, de Pistike (vagy Kevinke) nem akarta elfogadni. A papa érdeklődve nézte az emberkísérletet, mint tucatnyi más kuncsaft is. Sokan elmosolyodtak, látva, amint a dühöngeni vágyást felváltotta a kíváncsiság. A kisfiú elfogadta az angyalkát. Az élet visszatért a rendes kerékvágásába. Fellélegezhettünk.

Tizenegy óra volt. Ebédhez kissé korai, de ezerötszáz méteren is eső esett, kinek van kedve ilyenkor síelni? Bezzeg egy négy-ötórás ebéd némi izgalommal...

Nekem speciel az autentikusan olaszos hütte-lasagne ilyen izgalmas. Garfield, a macska, a legjobb perceiben nem tud úgy örülni egy picinyke lasagnefalatnak, mint én. Partnerem közléseire csak félig-meddig figyelve vetettem bele magam a lasagneevésbe, amely szép tagoltságával, extra szószával és parmezánnal felvértezve olyan hatást tett rám, hogy már láttam Latinovits Zoltánt, amint Huszárik Szindbádjában megcsillan kanalán a húsleves. Korok és emberek különbözőek, ám az élvezet ugyanaz.

De megzavarták. Megzavartak.

Partnerem felnézett a telefonjából, és darabokra törte e kialakuló bensőséges kapcsolatot átölelő pillanatot: "Ott eszik a kisfiú! Boldognak tűnik!", jelezvén, hogy a gyermek két asztallal odébb békésen majszolt valamit és közben be nem állt a szája. Vidáman magyarázott egy, a telefonját – elnézést – baszkuráló, unott arcú szépasszonynak. Elsikkadtam hát afelett, hogy mi a fene történik a nőkkel a hüttében, ha okostelefont kapnak a kezük közé és afelett is, hogy a partnerem persze már befejezte a salátáját, míg énrám további felemelő pillanatok vártak volna egy fél lasagne társaságában.

Megint lekötötte a figyelmünket valami.

Nem emlékszem, hogy a nő válaszolt-e egyáltalán a gyereknek. Még akkor sem nézett fel a telefonozásból, amikor Pistike elszelelt az asztaltól, hogy a papa elé rohanjon.

A család feje (??) újabb elemózsiás tálcával sietett tán éppen a punnyadó asszonyka segítségére. Ne vesszen már éhen, ha ennyire telefonfüggő. A nő kinyitotta a száját, de szó nem hagyta el azt.

- Ez már a mélypunnyadás!

- Szerintem csak nevelőnő – jelezte a partnerem.

- Az biztos, hogy nem akar második gyereket – kontráztam, és röhögtünk.

- Vajon hogy hozták fel a hüttébe?

- A kedvét nézve minimum vonszolni kellett.

A nők visszatértek a telefonjaikhoz, kis- és nagypasi (és végre én is!) ettünk.

Arra később sem derült fény, vajon a hölgy a mama, a szerető mostoha, a nevelőnő funkciót tölti-e be, vagy csupán egy eltévedt légiutas-kísérő? De szemben a pasikkal, nem volt rajta sícipő. Megértettem punnyadását, ha egész délelőtt őket várta. Valahol még a telefonfüggőségét is. Nehéz visszaállni a Pistikés valóságba, na.

Takács Krisztián

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/ZouZou