„A férjem is az egyik gyerekem?” – Anyák, akik a hátukon viszik a családot

–

Gyerekek, akiket vállaltam, plusz egy

Egy 2000 fő bevonásával végzett amerikai felmérés szerint a szülők heti bő 30 órát töltenek a családi élet különböző aspektusaival, a gyerekekkel kapcsolatos feladatoktól a háztartási munkáig. Ez szinte egy teljes állás – amit persze senki nem ismer el, vagy fizet meg. Ugyanebből a jelentésből az derül ki, hogy egy átlagos napon a szülő agyi kapacitásának 63 százalékát a gyerekekkel kapcsolatos feladatok kötik le.

A családi élet megszervezése, a gyerekek ellátása akkor is rengeteg feladattal jár, ha az egyenlően oszlik el a két szülő között, és még a nagyszülők is besegítenek. 

Azonban sajnos sok családban nem ez a helyzet.

Ugyanebben a felmérésben azt találták, hogy az anyák 78 százaléka tartja magát a gyerekek elsődleges gondviselőjének, ami azzal is jár, hogy a család mentális terhének háromnegyedét ő viseli.

Azaz: az anya tudja, ki a gyerek padtársa, kit lehet felhívni a lecke miatt, hogy hívják az edzőt, mit kell vinni a zsúrba, mennyibe kerül az osztálykirándulás, és hol vannak a vízálló cipők. A szülőkre aránytalanul nehezedő terhek aztán szépen lassan erodálni kezdik a kapcsolatot, mígnem az egyik úgy nem érzi, pont eggyel több gyerekről kell gondoskodnia, mint amennyit vállalt. A viszonyok elcsúsznak, az intimitás szépen lassan kiveszik, és mire kiemelhetné az ember a fejét a hétköznapok viharos tengeréből, ott találja magát egy tönkrement házasság romjai felett.

Légüres térbe kerültem!

Rebeka a férjével még az egyetemen ismerkedett meg, mondhatni, egyszerre indultak neki a nagybetűs életnek, kezdtek karriert építeni. „Természetes volt, hogy amíg kicsik a gyerekek, és úgyis én vagyok velük otthon, addig a háztartás vezetését szinte 100 százalékban én viszem. A férjem aztán egyre többet dolgozott, szükség is volt az ő nagyobb keresetére, én azonban egy idő után úgy éreztem: csapdába kerültem. Hiába kezdtek óvodába, iskolába járni a gyerekek, továbbra is az én elsődleges feladatom maradt a róluk való gondoskodás, én hordtam őket edzésre, különórára, barátokhoz, én maradtam velük otthon, ha megbetegedtek.

A férjem, amikor este hazaért, illetve hétvégén elvárta, hogy ne legyen leterhelve nagyon, hiszen ki kell hevernie a sok fáradalmat, amit a jól fizető állása okozott. Mit tehettem volna? Hiszen »csak« félállásban dolgoztam, kvázi zsebpénzért, a fő feladatom – bár ezt soha nem mondtuk ki – a gyerekek és a háztartás lettek. De én nem erre az életre vágytam anno, amikor együtt lediplomáztunk. Tudom, hogy legalább olyan tehetséges vagyok, mint a férjem. Én legalábbis így hiszem… de nincs lehetőségem bizonyítani. Légüres térbe kerültem. Otthon meg? Olyan, mintha nem kettő, hanem három gyereket szolgálnék.”

Zsófi is úgy érzi, a férjével akár érthetnének ugyanannyira mindenhez, például a gyerekneveléshez, ám mégis az a mondás, hogy ő ezt jobban csinálja.

„Utálom a »de te sokkal jobb vagy benne!« mondatot. Mintha a baba születésekor én már mindent tudtam volna, és nem kellett volna megtanulnom. Úgy érzem, szimplán lustaságból hárít mindent rám!”

Gréta azt mondja, megőrül attól, hogy öt perccel azután, hogy átadta a gyerekét az apjának egy kis szünetet kérve, az megjelenik vele azzal a felkiáltással, hogy „gyere, nézzük meg, mit csinál anya!”. Így sohasem tud igazán kikapcsolni.

De miért alakul ki ez az aránytalanság a feladatokban?

A hagyományos nemi szerepek – melyek szerint a nő gondoskodó, a férfi a kenyérkereső – még mindig élnek a tudattalanunkban és a társadalmi elvárásokban is – magyarázza Hennel Éva mentálhigiénés szakember. „Sőt, már kislányként és kisfiúként eltérő üzeneteket kapunk a világtól arról, hogy mi a »dolgunk«, és ez aztán később felnőttként is befolyásolja a szerepvállalásainkat. Közrejátszhat még a korai anya-gyerek kötődés is, vagy a társadalmi berendezkedés, ami azt sugallja, hogy a gyerek az anya »ügye«.”

Hennel Éva szerint gyakran a rossz kommunikációs minták is hozzájárulnak az aránytalan szereposztáshoz: lehet, hogy az anya egyszerűen átveszi a feladatokat, mert úgy érzi, az a leggyorsabb vagy a legkevesebb konfliktussal járó megoldás. „Az is előfordulhat, hogy a nők nem kommunikálják egyértelműen a szükségleteiket és a túlterheltségüket a partnerük felé, nem kérnek segítséget.”

Elcsúszott arányok, melyek váláshoz vezettek

„Úgy érzem, hogy az exem sokkal jobb apja lett a lányunknak, amióta szétmentünk” – meséli Zorka. „Amikor még együtt éltünk, alig figyelt rá. Mindig a számítógép előtt ült vagy szunyókált, ha meg a lányom a figyelmére vágyott volna, akkor elhessegette azzal, hogy fáradt, vagy nem ér rá. Most, amikor a lányunk nála van, sok mindent együtt csinálnak: olvasgatnak, kirándulnak, vagy rajzolnak (amit mindketten nagyon szeretnek). Bár nem kérdeztem, de a lányom elmondta: most sokkal jobban szeret az apukájával lenni.”

Annamari annak örül végül, hogy az eddigiek felkészítették arra, ami rá vár.

„A házasságunkban én voltam 100 százalékban a felelős szülő. Nem félek attól, mi lesz velünk a válás után. Már régóta megtanultam, hogyan kell egyedül boldogulni.”

A tartós aránytalanság könnyen vezet sértettséghez, elmagányosodáshoz – figyelmeztet Hennel Éva, hozzátéve: a kimerült, frusztrált anya és a magát kívülállónak érző apa között nehéz megőrizni mind a szexuális, mind az érzelmi intimitást. A pár tagjai már nem egymás társai, hanem inkább a család társüzemeltetői.  

„Ideális időt és teret teremteni a párkapcsolatra is, különben a nő és a férfi eltűnik a szülői szerep mögött. A probléma megelőzésének egyik kulcsa lehet a rendszeres és őszinte kommunikáció. Jó, ha vannak olyan időszakok, amikor nemcsak a gyerekekről, hanem egymásról is szó esik, amikor közös élményeket gyűjt a pár, közös célokat tűznek ki, együtt nevetnek – kettesben.”

Egyedül néha könnyebb…

Bár Bálinték együtt vannak, a férfi úgy érzi, egyszerűbb az élete, ha a párja nincs odahaza. „Apa vagyok, és az elsődleges gondviselő. Már a gyerekek előtt is én voltam az, aki a házimunkák java részét ellátja. Azt hittem, a feleségem majd átvesz néhány feladatot és megosztjuk a babával kapcsolatos teendőket is. De nem így lett: én kevesebbet alszom, amióta megszületett a gyerekünk, ő viszont ugyanannyit. Ráadásul néhány hetente kitalál valami új dolgot, amit hozzáad a napi rutinunkhoz. Ez viszont azt jelenti, hogy nekem is új feladatot kell felvennem a listámra, amire még 15–60 percet kell találnom a héten. Az meg külön vicc, hogy a társadalom azt feltételezi, egy hülye lúzer vagyok, aki még pelenkát sem tud cserélni anélkül, hogy nyafogna.

Néha az a legegyszerűbb, ha a feleségem nincs otthon… Nekem sokkal jobb, ha a vasárnap reggelemet egy boldog babával és házimunkával töltöm, mint a babával, a házimunkával és egy felnőttel, aki panaszkodik, hogy fáradt.”

Hogyan lehet az eltolódott arányokat helyre billenteni?

Az egészen biztos, hogy a család jólléte érdekében mindenképp érdemes felülvizsgálni ezeket a kérdéseket. „A változás első lépése a felismerés és a közös döntés: mi nem akarunk ebben a régi mintában maradni” – magyarázza Hennel Éva. „Ilyenkor ideális, ha a pár leül és átbeszéli a jelenlegi helyzetet, az ezzel kapcsolatos érzéseket és elvárásokat. Fontos, hogy mindkét fél meghallgassa a másikat, megbecsüléssel, ítélkezés nélkül. Tudatosítani kell, hogy a család működtetése közös felelősség, nem csak anyagi, hanem időbeli és érzelmi értelemben is.” 

A szakember azt tanácsolja, a pár tagjai készítsenek listát az összes elvégzendő feladatról és közösen döntsék el, ki miért felelős. Vegyék figyelembe mindkettőjük időbeosztását, képességeit és preferenciáit.

Tervezzenek be olyan időszakokat, amikor mindkét szülő aktívan részt vesz a gyerekek életében, mindezt annak mentén, hogy az anya megbízik partnerében, és hagyja, hogy ő is megtalálja a saját módját a gyerekekkel való kapcsolattartásra. 

„Ezek a változtatások nem mindig mennek könnyen, ha a pár egyedül nem tudja megoldani a helyzetet, érdemes lehet családterapeutához vagy mediátorhoz fordulni, aki segíthet a kommunikáció javításában és a konfliktusok feloldásában.”

Akinek sikerült fordítani az aránytalan alapfelálláson

Noémi azt mondja, majdnem egy évbe telt a kisfia születése után, hogy tudatosan elkezdje jobban bevonni az apukát a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatokba. „Már nem kérek, hanem közlöm: zuhanyozni megyek, vagy vacsorát fogok készíteni az elkövetkező egy órában. És ő ebből (ma már) tudja: ez azt jelenti, hogy ő vigyáz a babára. Ha nagyobb házimunkát kell elvégeznem, megkérem, hogy vigye sétálni vagy a parkba, hogy zavartalanul dolgozhassak.

Úgy vélem, a szülői szerepek automatikus felosztásának egy része abból fakad, hogy a friss anyukák nagyon szoronganak, ám azzal önmagunkat szabotáljuk, ha inkább mindent egyedül próbálunk csinálni.”

Hidd el, neked is menni fog!

Vali mindenkinek szeretne üzenni, aki látja, mennyit küszködik a háztartással, a gyerekekkel a párja, de nem tudja, hogyan segíthetne. „Te is szülő vagy! Ha látod, hogy a partnerednek nehéz, akkor segítened kell. A kávé, vagy bármi más, amit éppen csinálni akartál, várhat, és ezt te is pontosan tudod. És nem, nem csinálom jobban, mint te, csak gyakrabban. Természetesen tudom, hogy a szülői feladatok nem mindig oszthatók el fele-fele arányban, de egyre több barátnőm panaszkodik arra, hogy úgy érzi, megfullad, amit a partnere tétlenül néz.

Azért is utálom ezt a hozzáállást, mert magam is ezt élem át. Az isten szerelmére, ha látod, hogy a partnered izzad, ugrál, túlterheltnek tűnik, ne kérdezd meg, hogy mit segíthetsz, mintha nem a te gyerekedről lenne szó! Állj fel és csináld! És ne nézz kétségbeesetten, hogy mégis mit és hogyan kellene tenned! Nekünk is ki kellett találnunk, mi is folyamatában tanultuk meg. Hidd el, haver, neked is menni fog.”

Mi a mi felelősségünk ezekben a helyzetekben?

A felelősség közös, de másképp nyilvánulhat meg a két nemnél, állítja Hennel Éva. „A nők felelőssége például a kontroll átengedésének nehézsége: meggyőződésük lehet, hogy ők tudják a legjobban, mi jó a gyereknek és bizalmatlanok a partnerük képességeivel szemben.

Aztán pedig ott van a mártírszerep: amikor úgy érzik, nekik kell mindent csinálniuk, ezáltal fontosnak és nélkülözhetetlennek érzik magukat. De olyan helyzet is gyakori, hogy a nő rákényszerül arra, hogy ő tartsa a frontot a legtöbb területen. A férfiak felelőssége ott jelentkezhet, hogy nem kezdeményeznek aktívan a gyerekekkel kapcsolatos feladatokban, bizonytalanok a szülői szerepükben, tartanak attól, hogy hibáznak, vagy elvárják, hogy a partnerük megmondja, mit kellene tenniük.”

Fiala Borcsa