Ausztria: a hely, ahol egyszerre lehetsz álmodozó gyerek, lázadó kamasz és nyugalmat találó felnőtt

–

Az, hogy Ausztria elkötelezett rajongója leszek, nagyjából 10 éves koromban dőlt el. Mondjuk, nem volt túl sok választási lehetőségem: ha az ember anyja egész véletlenül németnyelv- és civilizációszakos tanár, sváb származása miatt gyerekkora tetemes részében németül beszéltek körülötte, minden évben klimtes falinaptárt lógat a konyhába, és Arthur Schnitzler köteteivel pakolja tele a könyvespolcokat, finom szólva is ki van jelölve a gyerek számára az út ezen a téren. 

És noha ha valamit erőltetnek a szülők, az általában ellenállásba ütközik – lásd, esetemben a paradicsom és a biciklizés –, ezt az Ausztria-dolgot sikerült mégis úgy intéznie, hogy a végighányt buszutak és a csípősen hideg bécsi telek ellenére is a szívem legkedvesebb csücskében tároljam őket: abban a bizonyos Lebensgefühl nevű részben, ami esetemben arannyal szegélyezett és puncsillatú. Persze ennek hátterében jóval több áll, mint puszta családi emlékek – az ország szerethetőségének és különlegességének okai ugyanis ott vannak a társadalmi, a történelmi, a művészeti múltban és jelenben egyaránt.

Átjár a Lebensgefühl

Aki beszél németül, talán hallotta már ezt a szót – tükörfordításban életérzést jelent, de ha egy osztrákot kérdezel, rögtön kiderül: annál valójában jóval többet. Benne van a helyiek szabadsága, lazasága, nyitottsága, de ugyanúgy a nemzeti öntudat, a hagyományok tisztelete is.

A „Gelassanheit”, a „Leichtigkeit”, a „Genuss” – azaz az élethez való könnyed, hátradőlős hozzáállás, amiben megfér egymás mellett a szabályok tisztelete és a keretek tartása, meg az önfeledt hedonizmus.

Ez pedig annyiféle dolgot jelenthet, ahányan megjártuk Ausztriát: mindenkinek egy kicsit mást ad, de üres kézzel senkit sem enged haza ez az ország.

Ami engem illet, gyerekkoromban szent meggyőződéssel hittem, hogy Ausztriában mindig tél van. Az én Lebesgefühlöm ugyanis a bécsi adventi vásárban tett kirándulásaimból alakult ki, így legszervesebb részét a puncs és a Currywurst illata, a Rathaus karácsonyi naptárként nyíló ablakai, a lampionokkal díszített fák, a hóesésben is elképesztő Hundertwasser-ház adta. Na meg azok a pillanatok, amik ragasztót képeztek az élmények közé: hogy ezek a kiruccanások amolyan anya-lánya ünnepek nálunk, hogy lehet olyan cukrot kapni, mint a Charlie és a csokigyárban volt, hogy itt választjuk ki apa karácsonyi ajándékát, hogy itt voltam először szerelmes a busz hátuljában ülő fiúba. Aztán, ahogy az évek teltek, a kíváncsiságom átlépte Bécs határait. Az első grazi utamról a fenyvesek illatát és a Harry Potterbe illő könyvtárakat hoztam magammal, Innsbruckban a semmihez sem fogható havas hegycsúcsok és a Swarovski-múzeum ragyogása maradt velem, Salzburgból a Mozart-golyó, amit stílszerűen a zeneszerző háza felé menet fogyasztottunk el. 

Dachstein volt az első olyan hely az életemben, ahol testközelből tapasztaltam meg a természeti elemek erejét és nagyságát.

Azt, hogy mennyi árnyalata van a kéknek és a zöldnek, hogy mit is jelent az én 166 centim 3000 méter magassághoz képest, hogy a víz soha nem „csak víz”, hanem lehet akár gleccserek, tengerszemek, barlangok, és az ezekkel járó különböző halmazállapotok ezernyi formája. Hogy milyen emberpróbáló, egyszersmind felszabadító élmény az Attersee hideg vizében csobbanni, vagy túlkiabálni az ország 700 (!) vízesésének egyikét.

De arra is emlékszem, amikor anyát először „cseréltem” egy barátnőmre, hogy egy füstös, föld alatti kocsmában nézzük meg a kedvenc zenekarunkat. Az, amikor a Duna partján, a telegraffitizett fal mellett Apfelstudelt rágcsáltunk, miközben az élet nagy kérdéseiről értekeztünk. Az, hogy itt fogtam utoljára papíralapú térképet a kezemben – azt is fejjel lefelé– , és a kedves pincér egy elfojtott röhögés kíséretében segített megtalálni a pályaudvart. Hogy Ausztria látott gyereknek, kiskamasznak, felnőttnek, és mindegyik korszakom számára volt mondanivalója. Mellettem volt nagy, titokzatos varázslóként, amikor kicsiként a Rathausplatz játszóházában kézműveskedtem, inspiráló túravezetőként, amikor a hegyeket másztam, jó fej haverként, amikor a bulikultúrát élveztem, gasztroguruként, amikor a kulináris élvezeteknek hódoltam, és rég látott családtagként, amikor csak lábat lógatni érkeztem.

És noha mindez személyesen az enyém, valahol mégis egyetemes: bizonyára mind más részletet jegyzünk meg az osztrák látnivalókból, de a Lebensgefühl minden idelátogatót átjár. 

A vendégszeretet nem választás kérdése

De mégis miben keresendő ez a bizonyos titkos hozzávaló, az X-vegyszer, amitől ennek az országnak olyan különleges hangulata van? Miért érzi magát itt otthon még az is, akinek csak az Auf Wiedersehenig terjed a némettudása? Az okok messzire nyúlnak vissza – és ennek felfejtésében kevesebb hitelesebb forrásom lehetne, mint tulajdon anyám, aki elmondja: az ő Lebensgefühlje Arthur Schnitzler osztrák drámaíró munkásságában, a Bécsi Filharmonikus újévi koncertjében, és a Kaiserschmarrn ízében lakozik. Na meg a „Wiener Gemütlichkeitben” – azaz a bécsi kedélyességben –, ami, ha úgy tetszik, voltaképp a Lebensgefühl fővárosi megfelelője. Hozzáteszi: szerinte az már önmagában beszédes, hogy ezt a bizonyos szilveszteri koncertet (mindig újév első napján negyed 12-kor, a Musikverein aranytermében) 90 országban közvetítik, így több mint egymilliárd ember hallgatja a Radetzky-indulót. Ez a hagyomány tehát átível az ország határain, és akkor még nem is beszéltünk a többi kulturális és társadalmi örökségről.

Anya elmeséli: a bécsiek vendégszeretete és lazasága a történelmükben gyökerezik.

Bécs a Habsburg Birodalom fővárosaként a különböző kultúrák olvasztótégelye, ráadásul fontos kereskedelmi csomópont volt – ez pedig nyitottságra sarkallta a helyieket, ugyanis nagy gazdasági előnyt jelentett számukra a vendégszerető hozzáállás.

Igyekezetük nem volt hiábavaló: a képzőművészet, az irodalmi élet és a komolyzene mellett a kávéházkultúra is ide csábította a vendégeket – aki pedig próbálta már, jól tudja: nem nehéz szóba elegyedni az osztrák vendégekkel, ha véletlenül egyszerre kívánnátok meg a frissítőt. Pláne, ha az asztalszomszédodat az országáról kérdezed.

Rajongsz a forró feketéért? Hagyd az eszpresszót, inkább kóstold meg a specialitásunkat. Érdekel a zene? Akkor jó, ha tudod, Mozart, Schubert, a Strauss család mind a mi földink. Esetleg arra vagy kíváncsi, hogy járultunk hozzá egy progresszívabb, élhetőbb társadalom kialakításához?

Mária Terézia volt a Habsburg-ház első női uralkodója, aki reformjaival már 1750 környékén az egyenjogúság mellett tette le a garast. Csakúgy, mint Bruno Kreisky kancellár, aki a huszadik század második felében dekriminalizálta az abortuszt és a homoszexualitást.

De a mi büszkeségünk Sigmund Freud is, hozzánk jár síelni a fél világ, nálunk van Európa legmagasabb vízesése, és még a világ egyik legnagyobb jégbarlangját is fel tudjuk mutatni. Tovább is van, mondjam még? 

Ahol megfér egymás mellett az AC/DC és a Radetzky-induló

A fenti fiktív párbeszédből két dolog tagadhatatlanul látszik: az egyik, hogy rohanós napon bizony nem érdemes beülni az osztrák kávézókba, ugyanis a társasági élet fő csomópontján biztosan akad majd olyan, aki órákon át szeretne beszélgetni veled. A másik: a múlt és a jelen egymás mellett él náluk, és ez ugyanúgy megjelenik a kultúrában, mint a mindennapi életben. Itt ugyanis egyaránt van rá lehetőség, hogy AC/DC-koncertre menj (mint tették azt megannyian júliusban), ahogy arra is, hogy fiákerrel szeld át a Hofburgot, mint egy Schnitzler-regényben. Hogy bejárhatod a Schönbrunn barokk pompáját, de ugyanúgy ellátogathatsz Hundertwasser meglehetősen formabontó villájába is.

Hogy ha kultúrát keresel, egyaránt választhatod a Salzburgi Ünnepi Játékokat, de a linzi Ars Electronica Fesztivált is. Hogy ha a cipőd koptatnád, túrázhatsz az innsbrucki Aranytetős háznál, de megmászhatod a Millstatti-Alpokot is. Hogy megfér egymástól 40 méterre a múltidéző császármorzsát áruló bácsika standja, meg az óriási bevásárlóközpont, a legmenőbb ruházati boltokkal.

És noha ezek látszólag ellentétpárok, az ország mégsem válik disszonánssá: amellett, hogy itt tényleg mindenki megtalálhatja a neki szimpatikus programokat, az A-ból B-be való eljutás sem lesz púp a hátadon – azt hiszem, egészen más lehet úgy élni a mindennapokat, hogy környezettudatos szemléletben kialakított, tiszta utcákon haladsz végig, hogy mindig karnyújtásra a zöldövezet, hogy szinte bárhova beviheted a kutyád. 

És minél többet tudok róla, annál erősebb lesz a Wanderlustom. Bár jó pár várost kipipáltam már az osztrák szomszédoknál, bőven akad még olyan hely, amivel bővülhet a bakancslistám. Például Villach, aminek hegyei között kitisztulhat a szmoghoz szokott tüdő. Vagy a Wachau-völgy, aminek a kedvéért talán még a bort is megszeretném. Aztán ott a Seegrotte Hinterbrühl, a világ legnagyobb föld alatti tava, ahol a bányászok még éves fesztivált is tartanak – na, ezt szerintem minden techno-DJ megirigyelné. Mit is mondtam arról, hogy minden országba csak egyszer megyek el? Nos, Ausztria teljes bejárására egy élet is kevés lenne, szóval felejtsétek el a könnyelmű kijelentésemet.

Kiemelt képünk a szerző tulajdona

Takács Dalma