Hütte-életérzés hideg, szél és hóviharok nélkül (Recepttel!)

–

Sajnos a síeléssel való kapcsolatom épp, hogy elkezdődött, már véget is ért. 14 éves koromban a szüleim befizettek egy iskolai útra, ami aztán hó híján elmaradt, a rákövetkező években meg hol ezért, hol amazért nem jutottam el a szlovák hegyekbe. Mire pedig alanyi jogon is elmehettem volna szülői vagy tanári kísérlet nélkül, addigra olyan anyagi mélységekbe sikerült letornásznom magam, hogy sohasem engedhettem meg magamnak egy téli és egy nyári utazást is külföldre. Meg hát, őszintén, nem is nagyon vágytam arra, hogy egész nap kint csúszkáljak a hidegben, aggódva lessem a hóhelyzetet, dideregjek a zimankóban, amikor ugyanazt az időt eltölthetem a kanapén egy vastag takaró alatt, egy bögre forró csokit kortyolgatva. E kényelemszerető mentalitás miatt idővel olyan távol kerültem a síelős-telelős fílingtől, hogy felnőtt fejjel már csak némi szent borzadállyal voltam képes meghallgatni a barátaim beszámolóját a téli vakációjukról. Persze azért végighallgattam őket, főleg, mert a beszámolóban feltűnt az engem is érintő kulcsszó: kaja.

Tudod, az a legérdekesebb az egészben, hogy akárhány síelős beszámolót is hallgatok végig akárhány embertől, nem szűnik a kezdeti benyomásom, miszerint a síelés lelke, a téli nyaralás szívcsakrája, a hófödte csúcsok esszenciája nem más, mint a hütte. Azon belül is a gőzgombóc.

Hát, barátom, én úgy voltam vele, igazán felesleges több száz kilométert utazni, aggodalmaskodni a pályaszállás minősége, a hóláncok felszerelése meg a síbérletek megemelkedett ára miatt, ha otthon is tudsz gőzgombócot enni. És már hogy ne tudnál, az elkészítése ugyanis nem sokkal bonyolultabb, mint megkenni egy vajas kenyeret. (Legalábbis Borcsa szerint – a szerk.) Ráadásul ismét csak kelt tésztát kell gyúrni hozzá, ami legalább olyan wellness-élményeket kínál a léleknek, mint egy kiadós szaunázás síelés után.

Ehhez jó puha, lágy tésztát készítek, olyannak kell lennie, mint a pillecukornak. Összegyúrok fél kiló lisztet két deciliter picit cukros, langyos tejjel, amiben előzőleg megfuttattam az élesztőt egy egész tojással és egy másik sárgájával meg egy nagy evőkanál tejföllel, majd hagyom, hogy jól megdagadjon. Egy óra kellett az én szépségemnek, hogy az iroda meleg tárgyalójában úgy felfújódjon, mint én a nagy karácsonyi trakta után.

Akkor egy centi vastagra nyújtottam, négyzeteket vágtam belőle, azoknak a közepébe pottyantottam egy-egy gavalléros adag szilvalekvárt, majd a csücsköket jól összefogva, összeragasztgatva gombócokat formáltam belőlük, és köldökkel lefelé hasra fektettem őket a lisztezett konyhaasztalon.

Hagytam még egy fél órát kelni a gombócokat egy tiszta konyharuha alatt, majd egy szélesebb lábosba beleöntöttem két ujjnyi vizet, arra pedig rátettem egy lyukacsos fém párolót, tudod, azt a fajtát, amit körbe, legyezőszerűen ki lehet nyitni. Erre helyeztem négy gombócot, majd 15 percen keresztül fedő alatt gőzöltem őket.

Ilyenkor a legnehezebb ügylet ellenállni a kukucskálás kísértésének, de muszáj! Ha ugyanis felemeled a fedelet, azzal azt kockáztatod, hogy összeesik az összes gombóc. Hadd üldögéljenek csak a forró gőzben a dundi gombócok, mint a Lukácsban a nyugdíjas nénik. Hogy addig se unatkozzak, elkészítettem a vaníliasodót: két tojássárgáját elkevertem egy fémlábosban két evőkanál cukorral és egy evőkanál kukoricakeményítővel, egy löttyintés vaníliaaromával, végül egy bögre tejszínnel és egy bögre tejjel. Ezután alágyújtottam, és szorgosan kevergetve körülbelül hat perc alatt sodó sűrűségűre főztem. Amikor megfőttek a gombócok, tányérra ültettem őket, nyakon öntöttem a vaníliasodóval, és a tetejüket megszórtam porcukorral összekevert darált mákkal.

Aztán bezsebeltem a többiektől a kéjes sóhajokat és a hálás pillantásokat.

Jó étvágyat és kellemes síelős vagy síelésmentes hüttézést kíván,

Fiala Borcsa 

  A képek a szerző tulajdonában vannak