Így varázsoltak el Karintia sípályái

–

Nagyon menő síelő voltam. Úgy 12 évesen. A Tapsi Sí-isi szervezésében gyerekkorom egy része Kokava Hajon, Rimaszombaton és egyéb szép nevű településeken telt el, ahol a síelés mellé általában befigyelt egy Botas művészitorna-cipő, valamilyen menő vászondorkó, és ha szerencsém volt, egy csomó Deli csoki. Anyám meg, gondolom, a Becherovkát vitte haza a kollégáknak. Szép idők voltak, merülőforralóstul, lefagyott lábastul és menőnek kicsit sem nevezhető sílécestül, amit mindig valami síbörzén vettünk a PeCSában és mindig kényelmetlen volt. 

Ehhez képest eltelt 28 év, és kezemben a kölcsönszettel indulok Karintiába, hogy megnézzem, mi most ott a helyzet, és hogyan néz ki egy profi felvonó – köszönhetően az Osztrák Turisztikai Hivatalnak, akik szervezték a kalandot.

Egyrészt kiderült, hogy amíg én a hüttékben ittam, addig lezajlott egy komplett síforradalom, a régi lécek már a múlté lettek, a carving a menő. Szerintem, mondjuk, pont olyan, mint a régiek, csak a fejük bumszli, de mivel mindenki azt állítja, hogy ég és föld a kettő között a különbség, csak bólogatni tudok.

Azt mondják, ezzel úgy fogok síelni, mint Miklós Edit a legjobb formájában, de gyanítom, azért némi csúsztatás van a dologban. 

A szállásunk klasszikus panziónak tűnik, amelyről a harmadik nap végére kiderül, hogy gyakorlatilag csak a CERN nem székel benne, ellenben a curling-pályától a lőteremig minden van itt, nem beszélve a wellness-részlegről, megfejelve némi medencékkel. Ez engem annyira nem izgatott fel, inkább az az ötven tyúk érdekelt, akik szorgosan tojták a tojásokat a reggelihez – mert ezek tojnak, nem úgy, mint sztrájkoló magyar társaik – meg a Steyr-traktor, ami minden rendes udvarban ott áll. 

A reggel negyed kilences indulás némiképp sokkoló, ezt csak a magunkba tömött lazacos szendvicsek tudják kompenzálni, meg az a fél liter filterkávé, ami nélkül nem indul a nap. Vendéglátóink kaptak egy hatalmas piros pontot, mert vegán embertársunkra is gondoltak, és mindennap igyekeztek különböző reggeli szortimentet biztosítani, miközben mi nyögdécselve faltuk Lavanttal -régió fantasztikus sonkáit. 

Első nap Koralpe síterepét tekintjük meg – mint a gourmék, amikor végigkóstolják az összes olajbogyófarm kínálatát –, hogy aztán hümmögve egyeztessünk a dőlésszögekről, felvonók számáról, és a hütték árairól. Karintiáról érdemes tudni, hogy a magyarok kedvelt kirándulóhelye, egyrészt, mert viszonylag közel van, másrészt meg olcsó, harmadrészt pedig, mert fel vannak készülve ránk. Ami nem azt jelenti, hogy mindent kitábláztak „Ne lopj!” feliratokkal, hanem, hogy simán kérhetsz magyar síoktatót vagy felszolgálót, ha éppen egy szót sem beszélsz németül. Bocs, osztrákul, mert ha beindulnak a helyiek, akkor garantáltan úgy fogsz állni, mint az egyszeri székely Kínában. Egészen mostanáig az volt az illúzióm, hogy beszélem a nyelvet, ám két helyi közé keveredve ez totálisan elmúlt.

De sebaj, mert valaki tutira beszél magyarul, a négy nap alatt nem volt olyan hely, ahol ne lett volna magyar munkaerő. 

A sícuccot bérelni érdemes, ezt lehet akár a helyszínen – például az Intersportnál előre le is lehet foglalni – vagy a low budget verzió, ha még otthonról viszi az ember a cuccot, igaz, ezzel egy kicsit több a macera, de sokat lehet spórolni. Sisakot mindenképp érdemes vinni, gyerekeknek ráadásul kötelező is. Ugye, nem kell magyarázni, miért is fontos?

Ha megvan a felszerelés, ami praktikusan cipő+léc+sisak+bot+szemüveg, az ember már mehet is megvenni a jegyet a felvonóra. Általában az a neuralgikus pont, a síelés egyik legdrágább része a felvonóbérlet. Ezért is nem mindegy, melyik régiót választja az ember, mert simán vannak 30 eurós különbségek is terep és terep közt. Ebből az összegből pedig elég sok cirbolyapálinka kijön, ami az itteni specialitás. 

Ausztriában mindig van olyan pálya, ahol kezdők és gyerekek is síelhetnek, na meg általában a profik is találnak maguknak lejtőt. Koralpe az olyanoknak szuper, akik simán lecsúsznak egy lejtőn, de nem áll távol tőlük a hóeke, amit – mint megtudtam –  manapság már pizzának neveznek. Szóval a pizzásoknak jó, de van három kilométer fekete pálya is, és mélyhavazni is lehet, már ha valaki erre vágyik. Igazi feketeövesek számára vannak tuti pályaszállások faházban, hogy tényleg csak kilépni kelljen, aztán már lehessen is csúszni. Itt találkoztam először buborékos ülőfelvonóval – jó, mondtam én, hogy le vagyok maradva – ez egy sima felvonó, aminek a felső része lehajtható, ha hideg, szél vagy hó van. Mondjuk, én akkor tuti nem síelnék, de én kanapésíelő vagyok. 

Felvonóban nekem a csákányos a mumusom. Igen, én vagyok az a csaj, akin röhögni lehet, mert állandóan kiesik a felvonóból, aztán csúszik hátra, mint egy túlméretezett béka, és sikoltozik közben. Mindeközben a háromévesek tök természetesen használják a felvonót, és a kezük sem olyan a végére, mint egy bemerevedett bot, mert – velem ellentétben – nem szorítják halálra a kapaszkodót. És igen, én vagyok az, aki mindig segítséget kér, de innen szép győzni, nem?

Az oktató 15 évet húzott le St. Moritz környékén, nagyon profi síelőket oktatva, ma már csak nyugdíj mellett magyarázza a párhuzamos léctartás szépségeit. Egy pillanat alatt méri fel, ki az, akiben van potenciál, és ki az, akinek egyetlen vágya, hogy egyben lejusson a hegyről. Ezt persze csak addig kellett kibekkelni, míg eljutottunk az ebédig, ami a jó öreg osztrák konyhát követi. Schnitzelek minden mennyiségben, kis Pommes, saláta, plusz leves az átfagyottaknak. Elég klasszikus konyhát visznek a hütték, pizza a legtöbb helyen van, a menü nyolc-tíz euróból kijön, a húsos főételek tíz euró körül alakulnak. 

Másnap KIippitztörlt látogattuk meg, ahol Sandro várt minket. Úgy nézett ki, mint a romantikus amcsi filmek férfi főszereplője, aki minden nőt elcsábít. Itt sajnos véget is ért előnyeinek sora, mert azon túl, hogy azt mondta: „gyertek utánam”, nem sokat korrigált a lesiklásainkon, azt pedig nehezen hiszem el, hogy annyira profik lettünk volna. Ezt az ülőliftes és csákányos terepet azoknak ajánlom, akik már középhaladók, a kék pályák némelyike simán piros kategória, a komfortérzetem, hogy úgy mondjam, nem volt a topon.

Szerencsére hütte mindenhol van – vallom én, ezért amikor már nagyon frusztrált lettem, otthagytam jóképű partnerem, és inkább a kávé mellett tettem le a voksom, míg a többiek derekasan küzdöttek. 

De semmi baj, mert kárpótolt a délutáni program, a sítalpazás, ami azoknak ajánlható, akik egyébként is szívesen túráznak. Vagyis nem nekem, mert én a hűtő és kanapé közötti túrázást űzöm mesterfokon, ez viszont nem ad elég állóképességet, hogy felgyalogoljak egy hegy tetejére. Úgyhogy meg is „puccsoltam” a felfelé talpazást – érdekes módon senki sem tiltakozott, és helyette felvonóval suhantunk a hegytetőre. Túravezetőnkkel aztán nekivágtunk a félméteres szűz hónak. 

A sítalpat bármilyen bakancsa rá lehet kapcsolni, aztán irány a hó, a hegy vagy a lejtő, biztosan sehonnan nem fogunk lecsúszni. Nem mondom, hogy nem kell hozzá némi kraft, de simán túlélhető. Mi a következő hüttéig gyalogoltunk, ahol a motivációt a Kaiserschmarn jelentette. Azt meg mindenki találja ki, mire gondolt a szerző a „fogadtatással”! 

Az osztrák édességet még meg is gyújtották nekünk – ami így hangozhatott: „figyelj má', Hans/Jurij, jön az a magyar csoport, dobjuk fel valamivel a smarnit, a főnök is szólt, hogy kéne valami show! Na, jó' van, Ferikém, akkor gyújtsuk meg, snapsz van, más meg nem jut eszembe, azt nézd meg, hogy fognak tapsikolni, meg videózni!” – Így is lett, nagyjából mindenki kétszeres méretűre dagadt az édességtől, így csak hörögtünk, amikor kiderült, hogy le is kéne gyalogolni a hegyről. Én megdumáltam valakit, hogy vigyen már le hómobillal, mert azt sosem próbáltam. Ketten csatlakoztak hozzám, és már robogtunk is a többiek felszerelésének egy részével, amit ránk bíztak. Isten nem ver bottal, mint azt már megtanultuk, mert miután a hómobil távozott, mi pedig ott álltunk a szürkületben, kiderült, hogy ez a hely baromira nem az, ahova indultunk. A hütte személyzete kicsit megbotránkozva nézte az űzött, vörös hajú nőt – vagyis engem – aki azt magyarázta, hogy a sífelvonóhoz akar jutni, és közölték, hogy hülye vagyok, mert a felvonók csak fél ötig járnak, és üljek be inkább inni. Szerencsére jött két angol, és irányba állított minket, legalábbis kvázi irányba, így elindultunk toronyiránt. Sajnos a főútra csak Müllerék kertjén keresztül tudtunk lekommandózni, így minden percben azon paráztunk, hogy a helyi TEK fog minket, mint szökevény „migráncsokat” lehozni a hegyről. A végén sikerült alig öt perccel előbb beérnünk, mint a rendesen gyaloglóknak, tehát baromira megérte a kis túra.

De sebaj, mert másnap Weinebene felé vettük az irányt, ahol azzal csábítottak, hogy itt van Európa leghosszabb repülőszőnyege, ami elég kihagyhatatlannak tűnt, bármi legyen is az a repülőszőnyeg. Vasárnap lévén elég nagy volt a tömeg, de a hét lift mindegyike működött, így gyorsan apadt a sor – bár azért itt érdemes volt résen lenni, mert a hátulról becsúszók simán arrébb taszajtják az embert, ha nem figyel. A pálya tökéletes kisgyerekes családoknak, kezdő síelőknek, a lenti lankás és széles pályákon jól lehet gyakorolni a síelést, és a varázsszőnyegezést, ami valójában egy mozgójárda, amit a kicsik fognak imádni. Na, jó, a kicsit nagyobbak is. 

Karintiát azoknak érdemes választani, akik nem akarnak túl sokat autózni, viszonylag kis büdzsével rendelkeznek, és örülnek, ha kezdőként is van sikerélményük. Engem meggyőzött, bár a Becherovka kicsit hiányzott. 

Zimre Zsuzsa

A síelésen az Österreich Werbung meghívásának köszönhetően vettem részt. 

Kiemelt kép: Bánkuti Béla