Gyárfás Dorka: Padlót fogsz, hogy összerakd magad – WMN-naplók

–

Az egy dolog, hogy a lábam mindig tele van kék-zöld foltokkal. Többnyire azt sem tudom, hogyan szereztem őket. De a napokban rájöttem, hogy az elmúlt évben milyen sokszor estem el, és azelőtt is gyakran. Ha nem is vagyok büszke rá, de szégyellni sem szoktam. Esni számomra az élet része – nem féltem magam. Belemegyek azokba a helyzetekbe, amik időnként a földre küldenek (szó szerint és átvitt értelemben is), de még sosem maradtam ott.

Ki érti, milyen ösztön működik az emberben ilyenkor, amikor rögtön felpattan, és bizonygatja, hogy „Semmi bajom!”… Pedig a fejemben még nagy a zűrzavar, és jó volna megállni, hagyni kicsit elcsitulni a részecskemozgásokat, míg a „zizi” elsimul. De sosem várom meg, egyszerűen képtelen vagyok.

 Megyek tovább, szaladok, sietek, ott sem vagyok, ép vagyok, rendben vagyok, kutyabajom. Pár méter múlva már tényleg.

Sosem voltam az a nagyon fiús, vagány csaj, de nem voltam kényes-félős sem. Balettra jártam, amióta az eszemet tudom, de a 12. születésnapomra minden álmom egy BMX volt. Megkaptam, külföldről! Piros és sárga színű volt, és a küllőkre kaptam zörgős gyöngyöket is.                    

A BMX-nek az a lényege, hogy trükközik vele az ember. A legegyszerűbb trükk pedig a lépcsőzés. A születésnapom tavasz utolsó napjaira esik, a balettvizsga (egy színpadi fellépés a szülők és rokonok előtt) pedig június első hetére. Nekem ebben az egy hétben sürgősen meg kellett tanulnom az új BMX-szel lépcsőzni, ami – mondanom sem kell – esésekkel jár együtt. Volt egy nagyobb tanyálásom is (nyilván, amikor már azt hittem, megy ez nekem), úgyhogy amikor megjelentem a balett-tanárnőm előtt sebekkel borítva, kicsit még bicegősen, jó nagy fejmosást kaptam érte. BMX-ezni annak, aki fellépésre készül – tilos! Hát, így tanultam (volna) színpadi alázatot.

Felnőttként az ember már nem ugrál annyit, és nem BMX-ezik (tisztelet a kivételnek), csak a forgalomban próbál életben maradni. Nem mindig sikerrel.

Én azért – ha lehet – a bicikliutat választom. 

Egy alkalommal (karantén idején, életmentő jelleggel) görkorival hajtottam a bicikliúton, amikor egyszer csak a földön találtam magam – hátulról elcsaptak. Van az a pillanat, amikor az ember még fel sem fogja, mi történt vele, csak a fejét próbálja összeszedni, és amikor megállapítottam, hogy biciklisek gázoltak el, még egy lebaszás is járt hozzá – a gázolóktól: szerintük (mert ketten voltak) én voltam az oka annak, hogy el kellett ütniük. Miért teszek hirtelen mozdulatokat? – förmedtek rám, bár nem hinném, hogy ide-oda csalinkáztam volna, erre hely sem volt, és az út is szögegyenesen vezetett.

Azt nem állítom, hogy jó érzés, ha mások küldenek padlóra, és jókora sebeket, foltokat szerzel, de jobban fáj, ha még a felelősségét is rád hárítják, bár elég egyértelmű, hogy hátul nincs szemed.

De úgy tűnik, ez benne van a karmámban, mert alig egy évvel később az eset megismétlődött, csak egy veszélyességi fokozattal magasabban. 

Akkor is a bicikliúton haladtam, csak épp biciklivel, a város közepén, késő este. Kifejezetten lassan kerekeztem, mert a körúti szakaszt még nem használtam, igyekeztem óvatosan bevenni – meg is jegyeztem azt a fekete dzsipet, ami épp indulni készült, de megvárta, míg elmegyek mellette. Csak úgy húsz méterrel később csapott el.

Amikor az aszfalton térsz magadhoz, igazából fogalmad sincs, mi történt. Csak egy „bazmeg”-re futotta tőlem, a düh volt az első, ami felszakadt, amiért megakasztottak egy folyamatban, amiért nem tehetem tovább a dolgomat. A felállás sem sikerült rögtön, előbb ülésbe kellett kerülni, felmérni, hogy nem törtek össze a csontjaim, nem vérzek. Kivételesen azonnal éreztem, hogy időt kell nyernem, a fejem még zúgott, az erő elszállt belőlem. A sofőr rövid aggódás után nekem esett, amiért szerinte rossz helyen rosszul haladtam (szabályosan, ebbe nem lehetett belekötni) – a felelősséget valahogy egyik gázoló sem szívesen vállalja.

Persze mondhatod: gyanús, hogy veled kétszer is megtörténik majdnem ugyanaz – nem lehet, hogy veled van baj? Mi ez, valami karma? Elgázolnak az utadon, te mégis erőlteted tovább?

Hát, másodszorra már, ha akartam volna sem tudtam volna úgy tenni, mintha mi sem történt volna. A bicikli eldeformálódott, használhatatlanná vált, a sofőr elhajtott, a tanúk rendőrt hívtak, azok mentőt, végül másfél óra múlva botorkáltam haza a két lábamon. Csak másnap esett le, hogy otthagyhattam volna a fogam. 

Egyébként meg elfogadom: lehet, hogy bármilyenek is a körülmények, az esések és ütközések eleve belőlem indulnak. Sípályán is akkor estem a legnagyobbat, amikor az akkori életem kiszaladt alólam – mint a léceim. Törékennyé, védtelenné, kontrollvesztetté váltam, amit egy hatalmas eséssel meg is pecsételtem, bár az erőm nem hagyott el teljesen: nem kértem segítséget, és nem riadtam vissza. 

Amennyire a gyengeségem, ugyanannyira az életre valóságom lenyomatai is az eséseim. Ha nem esnék, az azt jelentené, hogy megúszásra hajtok. Hogy biztonsági játékos vagyok, aki csak a kudarcot kerüli. Fejlődés nincs fájdalom nélkül, tanulás nincs buktatók nélkül – legalábbis nálam. Ha csak magamat győzködöm is, én már elég sok esésből felálltam, és ezzel egy családi hagyományt viszek tovább. Mi így vagyunk legyőzhetetlenek.

Gyárfás Dorka