-

Fesztiválozni? Két gyerekkel. Februárban?

Hát hülye vagyok én?

Igen. Határozottan. Az, hogy tavaly ilyenkor Milánóig utaztunk Violettáért, tényleg eltörpül a most készülő kalandunk mellett. Pedig még akkor megfogadtam, hogy soha többé nem vállalom magam túl a gyerekek miatt. A fogadalom persze csupán eddig tartott.

Mert egyszer csak felhívott az én legeslegrégebbi barátnőm, hogy a férje kapott egy síutat a cégétől, de nem utazhatnak el, mert a kislányuknak eltört a karja. „Ha el tudtok menni február első hetében, akkor nektek ajándékozzuk! Tudnod kell, hogy…”

– Ne is mondd tovább, átveszem! – vágtam rá gondolkodás nélkül.

„Édes, naiv Eszterke. Te kétgyerekes, elvált anyuka. Nem is tudsz síelni, jó, ha kétszer volt életedben léc a lábadon. Hát hallgasd már végig a barátnődet, és az összes információ birtokában hozz döntést!” – mondta volna az okos énem, ha épp nem ugrott volna el kávézni. De egyedül maradtam, és a másik énem így határozott: adjuramistenazonnal...

Nem tudom, ki hogy van vele, de néha órákig, napokig is képes vagyok rágódni apró döntéseken. A nagyívű dolgok, na, azok viszont hipp-hopp mennek. Valahol fordítva vagyok bekötve.

– Tartsd egy pillanatra, kérlek – mondtam, és már fordultam is a számítógéphez. Szabadság kiír,  fantázia bekapcsol. Ausztria, napsütés, porhó, nyugalom. Pár nap édes kettesben a pasival.

– Hahóóóó! Itt vagy? – hallom a vonal túlsó végén.

– Fizikailag még itt – válaszolom nevetve.

– Oké, akkor mondom: négy főre szól az út, Franciaország, busszal. Olyan húszórás utazásra számíthatsz. Egy hétre mentek. Egy zenei fesztivál is lesz a hegyekben.

–  ...

– Hahóóóó! Itt vagy?

Szóval négy fő. Egy hét. A gyereket nem tudom itthon hagyni, őket biztosan viszem. A pasi köszöni, de a buszútból nem kér. És a romantikából sem, hogy olyan messzire is utánunk jöjjön. Sem kocsival, sem repülővel, sem gyalog.

Oké, majd valamelyik barátnő. Rájuk mindig lehet számítani. Pláne, ha az ember lányát olyan nők is körülveszik, akik semmilyen módon sincsenek hozzácsatlakozva a még kiskorú egyénhez, mert nincs nekik. Választottam egyet. Boldogan jön! Ez az! De azért lassabban döntött, mint én, pedig neki… Na, jó, ezt hagyjuk.

Hogy bírja ki a tízéves a buszutat? Mennyire fogom megbánni az egészet? Vajon milyen fazonokkal leszünk összezárva? Nyugdíjasnak érzem majd magam? Mindegy, inkább hagyjuk ezeket. Jó kaland lesz. Lássuk az előkészületeket.

Viszünk rengeteg kaját, Franciaország drága hely, próbáljunk spórolni. Jajj, most jött egy levél a szervezőktől: „a csomag mennyisége erősen korlátozott, fejenként egy kisebb bőrönd, egy hátizsák és a sícucc engedélyezett." Ó, hogyaza... Nyugi, Eszter, ne borulj ki. Néhány üveg Nutella elrejtve itt-ott... és nagy baj már nem lehet.

Síruha, bukó, bot, és két bakancs barátoktól beszerezve. Már csak a lécek kellenek. Az egyik barátnő ajánl egy tuti kis kölcsönzőhelyet. Azt mondja, ő már sok éve visszajár hozzájuk.

Tegnap óta értem őt. Csak azt nem értem, hogy bír várni minden síszezonig? A kölcsönző vezetője ugyanis Mr. Uramisten. Magas. Haja barna, göndör. Sportos testalkat. A hangja szexi. És jó fej. És laza. Sajnos mindenkivel.

Végre én következem, odajön. Szeretnék bérelni egy 35-ös lábra való bakancsot és sílécet is. Gyorsan végigmér. Látom, hogy azt hiszi, nekem lesz a bakancs. Újabb döntés előtt állok: most rögtön lefaragok a lábaimból egy kicsit, mint Hamupipőke gonosz mostohatestvérei, vagy színt vallok. Egészen komolyan megfordul a fejemben, hogy letagadom a lányokat. Csak most az egyszer. Csak pár percre. Közben gyorsan beállítja valakinek a snowboardját. Nézem a kezét. Tökéletes.

Felpróbálod a cipőt? Kérdezi? „Öööö, nem nekem lesz. A kislányomnak” – bukik ki belőlem. „De ha van 37-es lábra is, akkor vinnék azt is.” Ha már lúd…  Egyszer élünk.

Hozza, segít fel-levenni. Természetesen elém térdel. Még jó, hogy nem ment el az eszem... és nem játszottam meg magam, hogy én vagyok Miss SíManci. Viszont az van, hogy már nem is szeretnék síelni menni. Mondjuk, inkább itthon maradnék, és beállnék a boltba segédnek. Ipari tanulónak.  A névjegykártyámon ez állna: sísegéd. Mr. Uramisten saját bejáratú sísegédje.

Na, mindegy, annyi vigaszom van, hogy amikor hazaérünk, vissza kell hoznom hozzá a cuccokat.

És majd jól elmesélem neki, hogy mi volt velem – pardon... velünk – a hegyekben, a fesztiválon… a gyerekekkel.

folyt. köv.

Riesz Eszter

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/gorillaimages