Maradjunk annyiban, hogy annak idején nem úgy festettem, mint Lindsey Vonn a lesiklás olimpiai döntője előtt Vancouverben. (Nem mintha most úgy festenék…) Mentségemre szóljon, hogy az amerikai alpesi sízőt és engem nemcsak a sítudásunk és egy óceán választott el egymástól, hanem több mint két évtized is. 1988-at írtunk, és életemben először mentünk síelni a családommal, méghozzá Csehszlovákiába. Vagy, ahogy akkor hívtuk: „Cseszkóba”.

Pedagógus szüleink szerényen, de ügyesen neveltek minket az öcsémmel. Sosem volt sok pénzünk (sőt, mondjuk ki: kevés pénzünk volt), de valahogy mindig megoldották, hogy kipróbáljunk új dolgokat, hogy élményeket szerezzünk a városfalakon kívül is. Ezek az utazások életem első évtizedében elsősorban a Balatonszéplak-felsői SZOT-üdülő személyzeti barakkjában töltött nyarakat, illetve néhány „Jugó” tengerparti kempingezést jelentettek.

Forrás: Wikipedia/MichalPL

Tizenkét éves voltam, amikor egy testnevelés szakos tanár barátjuk nógatására először hozakodtak elő az ötlettel: menjünk el síelni! Persze, szó sem volt nagyobb bevásárlásról a sportáruházban (hiszen sportáruház sem volt a városban, nemhogy pénzünk a szerkóra) – a családi nyaralások alkalmával jól bevált taktikát húzták rá az első téli kiruccanásunkra is: kölcsön, kölcsön, kölcsön. Kölcsönfelszerelés, kölcsönruha, és… kölcsönpénz. Előtte hónapokig tették félre a pénzt a síelésre, de így sem volt elég, így anyu szülei egészítették ki a családi büdzsét azzal a pár száz forinttal, ami még hiányzott (a nyolcvanas évek végén járunk, helló).

De végül minden szépen összeállt: irány az alacsony Tátra, jön a Tóth-család és szedett-vedett holmijuk! Minket azonban egy percig sem érdekelt, hogyan nézünk ki. Lelkesek voltunk és boldogok.

Én – noha ma már nem a harminc évvel ezelőtti szedett-vedett szerkóban állok a pálya tetejére, mert kölcsön nélkül is megengedhetem magamnak – ma is pontosan ugyanazt a lelkesedést és boldogságot, és ugyanazt a parányi luxust érzem minden egyes alkalommal, amikor fölcsatolom a lécet. A síelés ugyanis, mint kiderült, tényleg az én sportom. Nem kis részben köszönhetően annak a rengeteg emléknek, amelyek a régi síutakhoz kapcsolódnak. Elmesélem az első hármat, ami eszembe jut.  

Anyánk a libalegelőn

Szóval 1988 telén megérkeztünk az apartmanházunkhoz, Liptovsky Mikulas, azaz Liptószetmiklós térségének egyik festői kis falvában. Miután felcuccoltunk az apartmanba, meghatottan néztünk ki apró az ablakán. Az összes érzékszervünkkel egyszerre szívtuk be a látványt; szikrázott a délutáni napsütés, az ereszről alkarnyi jégcsapok csüngtek szanaszét szórva a sugarakat, még a fényesre lakkozott lambériás falakra is jutott belőle bőven. Kint, a dombon gyerekek játszottak a térdig érő friss hóban, én pedig nagyot nyeltem bent a jó melegben, mert már előre éreztem az ízét a sólet konzervnek, amit a szüleim vacsorára megmelegítenek majd…

Ebben az ihletett pillanatban egyszer csak megszólalt anyu: „Na, jó, én megyek síelni!” „Hogy hová mész?” – kérdeztük egy emberként. „Hiszen nem is tudsz síelni! Egyikünk sem tud! Csak holnap kezdődik az oktatás, érdemes lenne…” De anyánk már nem hallotta a mondat végét. Hajthatatlan volt. Magára öltötte a vastag harisnyanadrágját, a három pulóverét, két pár zokniját, fölhúzta a bő egy mérettel nagyobb, barátnőjétől kölcsönkapott vörös overallját, belelépett a citromsárga sícipőjébe, és ellentmondást nem tűrő lendülettel lecsattogott az udvarra, kezében a lécekkel és a botokkal. Mi sajnos a sokktól kicsit késésben voltunk, így mire utolértük a ház melletti libalegelő tetején, már rajta volt a léc.

Széles mosollyal, enyhén rogyasztott térddel állt a szűzhóval borított domb tetején, ahogy Alberto Tombától látta pár nappal azelőtt a televízió olimpiai közvetítésben. Ez volt az utolsó pillanat, hogy még eltántoríthattuk volna céljától. De elbuktunk.

Anyu a következő pillanatban egy indián csatakiáltás és széles mosoly kíséretében megindult lefelé a lejtőn a két háztömb között, életében először. A mutatványt egyetlen ember élvezte csak: az öcsém, akiben akkor, hatévesen, a félelemérzet egyetlen szikrája sem fejlődött még ki. Ő vékony hangján kurjongatva drukkolt neki, míg apám és én sóbálvánnyá dermedtünk. A legelő alján ugyanis autóút futott, anyánk pedig – ahogy mi sem – nemcsak siklani nem tudott a lécen, hanem megállni sem.

A mi „Tombánk” javára legyen mondva, hogy nem esett el az első tíz–tizenöt méteren. Viszont gyorsult. És ezzel egy időben a józanság is elkezdett visszaszivárogni az elméjébe. Nagyjából félúton járhatott (még mindig talpon, afféle guggolásban), amikor rájött, fogalma sincs, hogyan fog megállni az úttest előtt. És akkor átvette a hatalmat rajta a pánik. Felegyenesedett (nem kellett volna), kalimpálni kezdett a kezével (ezt sem), elhajította a síbotjait (Miért? Miért??), és „Pozor! Pozor!” kiáltással belekapaszkodott az első vele szembejövő tárgyba. Ami történetesen egy antennavezeték volt… a szomszéd ház egyik ablakából ki, a földbe be. Ez maradt anyánk kezében, amikor egy irtózatosan nagyot zakózott a falusi libalegelőn. Mert szerencsére eldobta magát, mielőtt az úttestre vetődött volna.

Eddigre összeszaladt a falu, a szomszéd épületből kijöttek a lakók, akik a tévéadást reklamálták, a hógolyózó gyerekek pedig leplezetlen röhögéssel kísérték a látottakat. Anyánkat végül egy darabban szedtük össze.

A ballábas citromsárga sícipőjének talpa viszont kettétört. Fogalmam sincs, hogyan. Azóta sem láttam ilyet. Este aztán már konyakos pohárral a kezében, büszkén mesélte a barátainak a történteket, akik az anekdotáért cserébe felajánlották neki a saját cipőjüket egy-egy körre, így végül anyu is megtanulhatott rendesen síelni életünk első sítáborának végére.

Apuval és Bandival valamikor a '90-es évek legelején

Egy Úr Lány az űrből

Nagyon sokat tanultam anyám libalegelős fiaskójából. Például azt, hogy ha már esni-kelni kell állandóan, akkor az ember próbáljon meg jól kinézni közben.

Kamaszlány voltam, és megfertőzött a síelés világa.

Az első csehszlovák családi túránk után minden évben részt vettem az iskolánk sítáborán. Egész első félévben arra készültem. Gyűjtögettem a zsebpénzemet, amit felszerelésre (na, jó, egy menő síkesztyűre és sapkára) költöttem, a szüleimet pedig meggyőztem, hogy a számomra megfelelő karácsonyi ajándék egy összcsaládi összefogással megvásárolt saját, a méretemre varratott síruha lesz.

Boltira még az összefogással sem futotta, de a nagymamám fejéből kipattant az isteni szikra: majd a „soron” megvarrja a Marika! A „sor” a Petőfi Sándor utcát jelentette, ahol a falu roma családjainak többsége lakott, köztük a mami templomi padtársa és barátnője, a Marika. Marika levette a méreteimet már szeptemberben, kiszámította, hogy mennyi anyagra lesz szükség, a budapesti nagyim megvásárolta a sötétkék és fehér orkánszövetet a hozzávaló szivacs béléssel, anyám extrafényes krómozott patentokat és cipzárakat vett mellé, a varrógép elindult, és mire a kisjézus megszületett, elkészült az én saját, külön bejáratú, méretre szabott kék-fehér síruhám.

Elmondhatatlanul boldog voltam vele, még akkor is, amikor fölpróbáltam a karácsonyfa alatt, és kiderült, hogy… khm… egy kicsit többet nőiesedtem ősz óta, mint amire számítottunk. Sebaj, nem gond, ha egy kicsit feszül itt-ott, a válltömés és a hozzá erősített vállszegélyek, valamint a mellén a fehér háromszögbetét ellensúlyozzák a tomporkörnyéki idomokat. Akkoriban futott Robin Williams sorozata, a tévében: Egy úr az űrből, emlékeztek rá? „Nanu, nanu!” Így sem? Nem baj, Google a barátod. Szóval nagyjából úgy festettem, mint Mork, csak nem pirosban, hanem kékben. De nekem nagyon tetszett, sőt, eszméletlenül menőnek éreztem magam.

Mert, lássuk be, ha síelésről van szó, akkor a szerkó mindenek felett – a tudás másodlagos. Igaz, magyar felebarátaim?

Önbizalmam egészen sokáig tartott. Nevezetesen az iskolai sítábor második napjáig, amikor a bemelegítő nap után csoportokra osztottak bennünket, én pedig kikönyörögtem, hogy ne a középhaladókhoz kerüljek, ahová való vagyok, hanem a haladókhoz, ahol Kinga barátnőm is síelt. Mondanom sem kell, hogy nagyon kellett iparkodnom, hogy „lépést” tartsak velük. Rendszeresen én értem le utolsónak a pályáról, és engem kellett Sanyi bácsinak a leggyakrabban összekanalazni egy-egy menet közben.

Itt teszem hozzá, hogy azok, akik hozzám hasonlóan a hepehupás, fenyőcserjés szlovákiai pályákon edződtek, na, AZOK tudnak ma igazán síelni – őket nem lepi meg, ha az egyébként tökéletesen karbantartott osztrák lejtőkön esetleg megjelenik néhány kásásabb bucka vagy épp jégbordás tábla.

Minket, a nyolcvanas években Donovalyban, Csertovicán és a Chopokon tanult sízőket, kérem szépen, semmi sem tud meglepni, ha sípályákról van szó.

Na, de akkor, ott, a Jasnán, a haladó csoportban még meg tudott lepni egy-két dolog. Rendesen iparkodtam, hogy utolérjem a többieket, a nagy iparkodásomban pedig előszeretettel alkalmaztam az anyukám által már oly sikeresen bemutatott Tomba-pózt. Térd berogyaszt, hát előredönt, bot a hónom alá, kezek a test mellé, és indulhat a gyorsulás! Az egyik ilyen mozdulatnál aztán fura hangot hallottam a hátam mögül. Amikor hátrafordultam, nem láttam senkit, így megnyugodva indultam el, hogy „bombatombában” utolérjem a többieket a pálya alján. Csak lent, az iskolatársaim nagy röhögésének következtében vettem észre, hogy mi történt; a furcsa hang a hátam mögül az én csodálatos, egyedi, méretre készült UFO-síruhámból érkezett. Mire leértem a lejtőn, az ülepemtől a derekamig szétrepedt rajtam. És mire véget ért a sítábor (mert persze hogy síeltem benne tovább; az ember NEM hagy ki síelős napot azon az egy héten, amely síelésre adatik neki évente!), a síruha javíthatatlan volt: anyuék majdnem sírva fakadtak, amikor meglátták, milyen rongyosra hajtottam.

Találkozás a tányérral… és a szerelemmel

Mire nyolcadikos lettem, tényleg a haladó csoportban volt a helyem. Abban az évben Csertovicára szervezte az iskola a sítábort, és abban a kivételezett helyzetben volt részünk, hogy az iskola a völgyben, közvetlenül a kezdő pálya mellett foglalt szállást.

Az apartmanház minden egyes ablakából kiválóan lehetett látni az első csúszók beérkezését és a felvonónál sorakozókat. Vagyis azt, ahogy rögtön az első napon megszégyenülök az egész csoport szeme láttára…

Az úgy történt, hogy az első nap első reggelén a bemelegítés után a testnevelő-tanárok mindannyiunkat kiállítottak a kezdő pálya tányéros felvonójához. (Azoknak, akik nem síelnek: a tányéros felvonót rövidebb, általában lankásabb pályákhoz szokták alkalmazni, a teleszkópos rúd végére erősített tányért az ember egy határozott mozdulattal a lába közé helyezi, nekitámaszkodik – figyelem, nem ráül, nekitámaszkodik! – a fenekével, és engedi húzatni magát.) Miután megtörtént a csoportbeosztás – és én a legnagyobb örömömre egyértelműen a legjobbak közé kerültem – András bácsi engem választott ki egy elég menő feladatra; megkért, hogy demonstráljam kevésbé haladó iskolatársaimnak a tányéros felvonó használatát. Menni fog? Persze hogy menni fog. Mi sem egyszerűbb. Figyeljetek, lúzerek!

Széles, magabiztos mosollyal csúsztam a felvonóhoz. Beálltam a jelbe, még egyet visszamosolyogtam a tesitanáromnak, aki kedves fejbólintással jelezte, hogy figyeljek, jön a tányér. Naná, hogy figyelek, biccentettem vissza, és már fordultam is hátra, várván a rudat. Ami meg is érkezett éppen akkor, a végén a tányérral – csak éppen a másik oldalról.

És sokkal magasabban, mint amire számítottam. Pontosan fejmagasságban, hátulról kapott el a kemény műanyag. Mivel akkoriban még nem volt divat a sisak, csak a sísapka, azonnal földre küldött. Nem szépítem: teljesen kiterültem. Totálisan.

Ennek egyetlen előnye volt csupán: nem hallottam, ahogy a huszonöt iskolatársam a hasát fogva nevet a mutatványomon. Csak akkor hallgattak el, amikor a hegyimentőket kellett hívni hozzám, ők vittek be hordágyon a házba. És parancsoltak rám, hogy 24 órát szigorúan maradjak ágyban, mert valószínűleg agyrázkódásom van.

Ez volt életem egyik legnagyobb égése, de a gyerekkoromé biztosan. És a történteket csak egy egészen picit árnyalja a tény, hogy ennek köszönhetően találtunk egymásra B-vel, az osztálytársammal, aki annyira aggódott miattam, hogy hamarabb bekéredzkedett a házba délután, hogy megnézze, jól vagyok-e. Aztán a nap további részét az ágyamon ülve töltötte… a kezemet szorongatva, amíg András bácsi ránk nem szólt, hogy „elég lesz már a nagy szerelemből”.

De azt hiszem, ez már egy másik történet. És nem sok köze van a síeléshez.

D. Tóth Kriszta

A képek a szerző tulajdonában vannak