„Itt kell lenned, hogy

elhidd, miben éltünk mi,

lehet-e másképp?”

A WMN 11 éve töretlenül dolgozik azon, hogy felületet adjon embereknek ahhoz, hogy elmesélhessék a történeteiket, beszélhessenek az őket ért traumákról és a bennük kialakult lelki sebekről – legyen szó akár személyes, akár kollektív tapasztalatokról.

D. Tóth Kriszta immár nemcsak íróként, újságíróként és a WMN alapítójaként, hanem frissen végzett mentálhigiénés szakemberként is szeretné, ha az elmesélhetetlen elmesélhetővé válna ahhoz, hogy mindannyian gyógyulni tudjunk, és egymás lelkét kellő empátiával, türelemmel és értő odafordulással gyógyítani tudjuk.

Ebből a törekvésből született meg tegnap este a Marczibányi Téri Művelődési Központban a Közösségi Gyógyulásszínház, amelyben játszótársai voltak a Loupe Színházi Társulás két színésze: Rainer-Micsinyei Nóra és Lengyel Tamás, akik előadásaikban, stand-upjaikban és podcastjaikban évek óta a humor, a művészet és a tabumentes párbeszéd erejével bontogatják a körénk jó magasra felhúzott, áthatolhatatlannak tűnt falakat.

A beszélgetéshez és a biztonságos tér kialakításához csatlakozott Al Ghaoui Hesna rezilienciatréner is. Az este fontos szereplője volt továbbá Renner Erika, aki rengeteget tett azért, hogy a nőket érő kapcsolati és intézményi erőszak természete látható, kimondható és mélységeiben megismerhető legyen.

Lássuk, mi sült ki abból a kísérleti elképzelésből, hogy élő közönség előtt, együtt, interaktív módon dolgozzunk a velünk élő félelmeinken, szorongásainkon – és nem mellesleg az elmúlt 16 év rendszerszintű, politikai abúzusának hatásain!

„Jó itt köztetek
kapok újra levegőt,
mert a világ szép"

Még mielőtt bárki színpadra lépett volna, egy kellemes gyomortáji pörgőrúgással kezdtünk. A kivetítőn és a hangfalakból összevágva, zanzásítva ömlött ránk az elmúlt másfél évtized: háborús fenyegetés, brüsszelezés, egy kislány elfojtott sírása, aki az apukáját várja haza.

Azt hiszem, politikai hovatartozástól függetlenül nincs ma ember Magyarországon, akit ne fojtogatnának ezek a képek és mondatok, amelyekkel szemben olyan sokáig tehetetlennek éreztük magunkat.

Majd D. Tóth Krisztával együtt vehettünk egy jó mély levegőt, és kimondhattuk, hogy „vége van”. Ami egyet jelent azzal, hogy így már biztonságosabb távolságból nézhetünk rá arra, miben éltünk eddig. Ez pedig feltétele a valódi rendszerváltásnak, a közösségünk belső megtisztulásának és a saját mentális jóllétünknek. A legjobb hír az egészben pedig az, hogy a sokszor totálisan ambivalens érzéseinkkel – mint a düh, a bosszúvágy, a türelmetlenség, a remény és az eufória kevercse – nem vagyunk egyedül. 

Az első interaktív feladat pedig ehhez az élményhez kapcsolódott: pár percen át mindenki a körülötte ülők szemébe nézhetett, megölelhette őket vagy kezet nyújthatott a másiknak.

Hiszen hiába gondoljuk azt, hogy csak egy nézőtérnyi idegen vagyunk egymás számára a mindenféle hasonló és különböző hozott csomagjainkkal, ezen az estén hamar megérezhettük, hogy itt valójában mindannyian egy csónakban evickélve vészeltük át az elmúlt időszakot.

„Mi itt maradtunk,
ahol nem volt igazság,
maradtunk, és lett”

Engem már Magyar Péter április 12-i győzelmi beszéde közben is elfogott egy váratlan, torokszorító érzés: az addig kialakított identitásom egyszer csak kiszakadt belőlem, a szemem láttára szárnyakat növesztett, és békésen arrébb repült.

Éppen ezért volt számomra – és a tegnap esti sóhajokból ítélve ezzel nem vagyok egyedül – elképesztően megnyugtató érzés Al Ghaoui Hesna első néhány hozzánk intézett mondata: az ellenálló attitűd sérülése ugyanis sokunkban okozhat most valamiféle átmeneti zavart, hiszen

ahogy később Rainer-Micsinyei Nóra is fogalmazott: „ez a tizenhat év abszolút identitásképző volt számunkra”.

Az este folyamán többször is azt érezhettük, hogy a megfelelés és a „jóemberkedés” helyett végre kimondhatjuk azt is, amire talán kevésbé vagyunk büszkék, de ha bent marad, akkor belülről szétfeszít minket.

Az elszámoltatás kapcsán így tudhattuk meg, hogy Rainer-Micsinyei Nóra igenis megengedi magának, hogy bizonyos politikusok nyilvános bukása és lebukása kapcsán „kéjes örömöt” érezzen, Lengyel Tamás pedig arról beszélt, hogy a valódi szembenézés és számonkérés az egyetlen út egy valódi rendszerváltás felé, ami szerinte 1990-ben elmaradt.