Látlelet: Egészségügy 2010–2026 – Itt kell élned, hogy elhidd

–

Ahogy a szakértők válaszaiból is érzékelhető – és ahogy azt a saját bőrünkön is tapasztaljuk –, a magyar egészségügy hosszú ideje komoly kihívásokkal küzd. Lantos Gabriella szerint másfél-két évtizede tudni lehet, hogy ez az elavult, 80 évvel ezelőtti koncepciókhoz, szemlélethez ragaszkodó ellátórendszer darabjaira hullik. Osztályok szűnnek meg, szolgáltatások válnak elérhetetlenné, főként az emberhiány miatt, mégsincs valódi elhatározás vagy terv arra, hogyan lehetne mindezt megállítani. „Endokrinológust vagy gyerekpszichiátert találni az állami ellátásban szinte lehetetlen. Az érintettek már meg sem próbálják, inkább rögtön a magánellátáshoz fordulnak” – teszi hozzá az egészségügyi menedzser.

A színvonal és a hozzáférés romlása nem egyik napról a másikra következett be, hanem egy évtizedes folyamat eredménye. Dr. Kunetz Zsombor szerint a fordulópont a 2011-ben bemutatott Semmelweis Terv környékére tehető. „Nagy reményekkel indult el a Semmelweis Terv a második Orbán-kormány idején. Az egészségügyi dolgozókban is volt várakozás, volt remény, hogy valamiféle változás kezdődhet. Úgy vélem, a terv összességében kidolgozatlan volt, és komoly hibákkal küzdött, ugyanakkor legalább volt egy elképzelés, amiről lehetett beszélni, vitázni.

Azonban amikor világossá vált, hogy a tervet nem lehet megvalósítani, mert nincs mögötte sem elegendő erőforrás, sem motiváció, sem politikai akarat, a miniszterelnök hozzáállása az egészségügyhöz megváltozott. Ez is egy lett azon problémás területek közül, amelyeket be kell gyűrni a Pintér Sándor vezette Belügyminisztérium alá.”

A Direkt36 egy tavaly nyári cikkében az áll, hogy Orbán Viktor 2010-ben a TV2-nek a következőket nyilatkozta: „Az egészségügy megmentése például egy nemzeti ügy a mi számunkra.” A mentőakció egyik fő eszközének a Semmelweis Tervet szánták, amelynek kidolgozásáért az akkori egészségügyért felelős államtitkár, Szócska Miklós felelt. A terv célja a túlméretezett és rosszul szervezett egészségügyi rendszer átalakítása volt. Ennek részeként csökkentették volna a kórházak számát, az ellátást nagyobb regionális központok köré szervezték volna, ahol a komplikáltabb beavatkozásokat végzik, míg a kisebb intézmények elsősorban járóbeteg-ellátással és egyszerűbb kezelésekkel foglalkoztak volna.

Dr. Kunetz Zsombor szerint a terv megvalósítását lényegében a NER alapműködése hiúsította meg. „A NER-ben sosem a szakmai képességek, a készségek számítottak, hanem a lojalitás.”

A hűség azonban itt édeskevés, az ugyanis nem pótolja a szakértelmet. Ugyanis

ha az irányítás nem hozzáértő kezekben van, a rendszer előbb-utóbb átláthatatlanná, kaotikussá válik. Mint egy kibogozhatatlan gordiuszi csomó, amelynek terhét végső soron az állampolgárok viselik: a betegek és az egészségügyi dolgozók, akik az életmentésre és a gyógyításra tettek esküt, mégis nap mint nap egy egyre nehezebben működtethető rendszerben próbálnak helytállni.

Felmerül a kérdés: tényleg nem látják az ország vezetői, hogy az egészségügy már jó ideje megreccsent? Vagy ha látják, szándékosan hagyják elsorvadni? Mi a céljuk ezzel? Egyáltalán van cél? Dr. Kunetz Zsombor szerint fölösleges válaszokat keresni. „Annyiszor hallottam már, hogy biztos így akarják a betegeket a magánellátásba terelni, hogy fizessenek. Nem erről van szó, egyszerűen tényleg ennyire inkompetensek.”

Amikor a döntések túl messzire kerülnek attól a helytől, ahol a problémák keletkeznek

A 2010-es évek elején az ország vezetése úgy döntött, hogy nincs szükség önálló egészségügyi minisztériumra. Az egészségügy ekkor az Emberi Erőforrások Minisztériumának (EMMI) hatáskörébe, majd a 2022-es választások és az EMMI megszüntetése után, Pintér Sándor irányítása alá került. 

Szintén a 2010-es évek elején kezdődött el az ellátás központosítása is. 

Dr. Kunetz Zsombor szerint a centralizáció önmagában nem feltétlenül lenne rossz irány, a probléma inkább az, ahogyan mindez a gyakorlatban megvalósult. A rendszer ugyanis mára oda jutott, hogy a kórházigazgatóknak gyakorlatilag alig maradt saját döntési joguk. 

„Nem dönthetnek önállóan egy szögről vagy egy vécépapír-gurigáról sem. Ha korábban elromlott egy CT-készülék, a kórház egyszerűen felhívta a szerződött szolgáltatót, ami megjavította a berendezést. Ma ezt addig nem tehetik meg, amíg nem kapnak zöld utat a központi agytól, az Országos Kórházi Főigazgatóságtól (OKFŐ). Az ellátást inkább régiós szinten kellene megszervezni.”

De nem csak egy műszer javítása vagy beszerzése akadhat el. „Ki pótolja a szülni készülő doktornőt vagy a nyugdíj előtt álló ügyeleti orvost? Ezek tipikusan olyan helyzetek, amelyekre fel lehet készülni. Ha helyben lenne döntési kompetencia, nem is jelentene különösebb problémát megoldani őket.

Most viszont hónapok telhetnek el, mire ezek az információk eljutnak az OKFŐ-höz és az illetékes döntéshozókhoz, miközben a kórház csak vár, és nem tudja, ki fogja holnaptól helyettesíteni a doktornőt vagy az ügyeleti orvost.

A központosítással önmagában nincs probléma” – erősíti meg Lantos Gabriella is. „A gond ott kezdődik, amikor a döntések túl messzire kerülnek attól a helytől, ahol a problémák keletkeznek. Nem atomfizikáról beszélünk, egyszerűen csak valakinek értenie kellene a menedzsmenthez.”

-14 ezer szakdolgozó, -20 ezer ápoló

A magyar egészségügy sok sebből vérzik, ezek közül az egyik legsúlyosabb az emberhiány. „Nincs elég ember ott, ahol kellene. Hiába van Budapesten háromszor annyi szülész, mint amennyire szükség lenne, ha Szentesen nincs.

Sok helyen idős orvosok tartják a frontot, és addig van ellátás, amíg ők dolgoznak. De nemcsak orvosból van kevés, szakdolgozókból sincs elég: a műtősfiútól az aneszteziológiai nővéren át az idősápoló-gondozóig vagy az intenzíves főnővérig mindenhol hiány van.

Nyilván azért, mert a fizetésük méltánytalanul alacsony, különösen az olyan embert próbáló területeken, mint a traumatológia, a szülészet, az addiktológia vagy a pszichiátria. Ez egy alulfinanszírozott, ráadásul stigmatizált terület, és ahonnan hiányzik az erőforrás, onnan előbb-utóbb a jó szakemberek is elmennek” – részletezi Lantos Gabriella. 

Az emberhiány súlyosságát jól mutatják a számok is. A magyar egészségügy válságáról szóló Direkt36-os cikk szerint jelenleg mintegy 14 ezer szakdolgozói állás betöltetlen, miközben körülbelül 20 ezer ápoló hiányzik a rendszerből. A helyzet különösen kritikus bizonyos szakterületeken: a Magyar Egészségügyi Szakdolgozói Kamara elnöke 2025 novemberében arról beszélt, hogy az aneszteziológiai és intenzív terápiás ellátásban akkora a szakápolóhiány, hogy a jövőben akár egyes intézmények működése is veszélybe kerülhet.

Ahogy orvosokból sincs elég, sőt! Az Euronews 2023-ban azt írta:

az elmúlt 10 évben mintegy 8500 orvos ment külföldre a jobb fizetés és munkakörülmények reményében. Ennek következtében Magyarországon az egyik legalacsonyabb az orvosok aránya az Európai Unióban: több mint 33 ezer orvos nagyjából 9,7 millió lakost lát el, ami ezer lakosra körülbelül 3,5 orvost jelent, szemben az uniós 3,9-es átlaggal.

Az emberhiány mellett nem lehet figyelmen kívül hagyni az egészségügy alulfinanszírozottságát sem. Tavaly márciusban a Magyar Orvosok Szakszervezetének (MOSZ) elnöke egy tüntetésen azt mondta: Magyarország a felénél is kevesebbet költ az emberek egészségére, mint más uniós államok. Számokban ez azt jelenti, hogy egy magyar egészségére évente körülbelül 720 ezer forinttal jut kevesebb, mint az EU más országaiban – olvasható a 444 összefoglalójában.

Dr. Kunetz Zsombor szerint szintén komoly gondokat okoz a szervezetlenség.

„Aki hazajön, az is elmenekül, ugyanis hiába emelkedtek az orvosi bérek, a szervezetlenség miatt sokan egyszerűen hátat fordítanak az egészségügynek. Ahogy például a Dél-budai Centrumkórház Szent Imre Egyetemi Oktatókórház sürgősségi osztályáról is távoztak a szakorvosok. Egyszerűen szakmailag vállalhatatlan volt, hogy ott maradjanak.”

A koronavírus-járvány idején tapasztalt szervezetlenség kétségbeejtő volt

A 2020-ban kitört koronavírus-járvány alapjaiban rengette meg a már amúgy sem túl stabil magyar egészségügyet. A szakértők szerint a pandémia idején vált igazán nyilvánvalóvá, hogy a központosított rendszer milyen lassan és sikertelenül reagál a válsághelyzetekre, mekkora a szervezetlenség – és az is, valójában mekkora az orvos- és szakdolgozóhiány.  

Az Egészségügyi Világszervezet (World Health Organization, WHO) 2025-ös adatai szerint több mint 49 ezer ember vesztette életét a koronavírus-járványban Magyarországon, írta a Telex tavaly januárban. A lap cikkében azt a nagy visszhangot kiváltó, a kormány által készített kisfilmet elemzi, amelyben a hazai halálesetekről igen felszínesen esik csak szó – arról meg egyáltalán nem, hogy több olyan időszak is volt, amikor Magyarország az új halálesetek lakosságarányos számában világelső volt. 

A több tízezer halálos áldozatot követelő járvány komoly terhet rótt az egészségügy irányítására. Az egészségügy ekkor az Emberi Erőforrások Minisztériumához, és annak első számú emberéhez, Kásler Miklóshoz tartozott. „Kásler Miklósra egy cipőboltot nem lehetne rábízni, egy Covid elleni védekezést pedig végképp nem. Ahogy Müller Cecília sem volt alkalmas arra, hogy hatékony intézkedésekről döntsön.

Mindennek pedig az lett a következménye, hogy nemcsak a fertőzött, akár az intenzíven fekvő betegek ellátása jelentett komoly kihívást, hanem a krónikus betegeké is. Olyanokat küldtek haza, akiket nem lett volna szabad, többek között az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetből, és amikor ez nem olyan ütemben történt, ahogy azt előírták, akkor leváltották a főigazgatót” 

– mondja Dr. Kunetz Zsombor.

Lantos Gabriella úgy fogalmaz, a koronavírus-járvány idején tapasztalt szervezetlenség kétségbeejtő volt, ahogy az a ködösítés is, ami a halálozási adatok körül zajlott.

„Sem a kormány, sem a magyar társadalom nem nézett igazán szembe azzal, hány embert veszítettünk el részben azért, mert így szervezték meg az ellátást.

Más országokban, például az olasz kórházakban sem volt rengeteg intenzíves nővér, de velünk ellentétben máshol a dolgozók megosztották egymással a tudást, a tapasztalatokat és a tanulságokat. Ez egy közös tanulási folyamat volt, Magyarországon azonban erre nem volt lehetőség.”

Lantos Gabriella azt mondja, ez az egész rendszer egyik legnagyobb problémája: a tanulóképesség és az önreflexió teljes hiánya. „A központosítás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, mégsem vizsgálta meg senki érdemben a következményeket. Például azt, hogy három év alatt nőtt-e a magyarok várható élettartama, vagy hogyan változtak a várólisták például a csípőprotézis-műtétek esetében. Vannak mutatók, amelyekkel mérni lehetne, történt-e pozitív változás, és amennyiben nem, akkor el kellene gondolkodni azon, hogy a központosítás valóban jó irány-e. Ez azonban nem történt meg.

Ugyanaz a rendszer működik tovább, ugyanazzal az önreflexióhiánnyal. Ha mégis megfogalmazódik valamilyen szakmai kritika, például a Magyar Orvosi Kamara vagy egy szakmai társaság részéről, például a pszichiáterek részéről, akkor azt azonnal lesöprik az asztalról, vagy minimum hazaárulózással intézik el.”

Lantos Gabriella azt is megemlíti, hogy a Covid-járvány egyike volt azoknak a ritka pillanatoknak, amikor a kormány is felismerte, hogy az orvosok jelentős nyomásgyakorló csoportot jelentenek. „Amikor azonban elmúlt a vészhelyzet, a kormány visszatért a megszokott működéshez: nem tárgyal a szakmával. A kormány úgy gondolja, hogy jobban tud mindent, még azt is, amit valójában nem. Vagyis pontosabban beszél emberekkel, de többnyire olyanokkal, akik a saját holdudvarukhoz tartoznak.

Ez ennek a kormányzati működésnek az alaplogikája: a független, szakmai vélemények inkább zavaró tényezők. Ők tudják, mit akarnak csinálni, és valójában nem véleményekre van szükségük, hanem igazolásra. Az ismert szereplők azért vannak ott, hogy rányomják a kóser pecsétet a kormányzati intézkedésekre, és nem azért, hogy érdemi, szakmai változtatási javaslatokat tegyenek.”

Mintha a katonaságról lenne szó, az ellátórendszer azonban nem ehhez van szokva

A pandémia ürügyén vezették be 2021-ben az egészségügyi szolgálati jogviszonyt, ami lehetővé tette, hogy a dolgozókat egyik kórházból a másikba, egyik osztályról a másikra vezényeljék. Dr. Kunetz Zsombor szerint maga az ötlet nem ördögtől való, de nem akkor kell bevezetni egy ilyen jogszabályt, amikor az egészségügyi személyzet már amúgy is túlterhelt. „Óriási hiba volt, és ennek következményeként

több ezer szakdolgozó hagyta ott az egészségügyet, ráadásul ők az orvosokhoz képest szinte alig kaptak béremelést. Az egészhez úgy álltak hozzá, mintha katonaságról vagy rendőrségről lenne szó, amit Pintér Sándortól már megszokhattunk. Az ellátórendszer azonban nem ehhez van szokva, így nem meglepő, hogy a dolgozók elkezdtek kiáramlani.”

2021-ben egy másik fontos változás is történt: ugyanis januárban életbe lépett a paraszolvencia megszüntetését szolgáló törvény, amelynek értelmében a hálapénz adása és elfogadása is bűncselekménynek számít. (A szankciókat a Büntető Törvénykönyv, Btk. XXVII., Korrupciós bűncselekmények című fejezet, Vesztegetés alcím alatt találjuk.) 

A MOK honlapján az áll: egészségügyi dolgozó esetén 3 év a kiszabható büntetés, de különleges esetekben még több is. Ha egy például egy főorvos rövid időn belül több betegtől, többször is elfogad hálapénzt, akkor akár 5-10 évig terjedő szabadságvesztéssel is szembe nézhet – olvasható a Hvg cikkében. 

A 24.hu-nak nyilatkozó orvosok szerint a hálapénz torzította az egészségügy működését. Máté-Horváth Nóra aneszteziológus, a Magyar Orvosi Kamara budapesti etikai bizottságának volt elnöke a lapnak arról beszélt, hogy a közhiedelemmel ellentétben a pénz nem garantálta azt, hogy a páciens a legjobb ellátást kapta. „Torzítja a betegutakat, sokszor felülírja a fontossági sorrendet, mert a sürgős esetek hátrébb sorolódhatnak a hálapénzes esetekkel szemben. Mindeközben sok hálapénzes betegen teljesen felesleges beavatkozásokat és vizsgálatokat végeznek el csak azért, mert úgynevezett fizetős betegek” – tette hozzá az aneszteziológus.

A hálapénz azonban nemcsak a beteg és beteg között tett különbséget, hanem orvos és orvos között is: ahogy a 2017-es Hegymenet című kötetben megjelent, Lantos Gabriella által írt tanulmányban is olvasható,

az egészségügyi hierarchia csúcsán „az orvosbárók” állnak. Pár ezer orvos, köztük olyanok, akiknek speciális tudása van, amit a paraszolvencia miatt nem éri meg nekik másokkal, az utánpótlással megosztani.

A tanulmány szerint az orvosok nagyjából 20 százaléka az, akik hazavihették az összes hálapénz 80 százalékát, havonta 1-8 millió forintot. 

A paraszolvencia felszámolásában jelentős szerepe volt a Magyar Orvosi Kamarának, amely az utóbbi években többször is élesen bírálta a kormány egészségügyi hozzáállását. Ezek a kritikák érzékenyen érintették a döntéshozókat, akik 2023 februárjában egy törvénymódosítás értelmében azonnali hatállyal megszüntették a kötelező kamarai tagságot – írta a 24.hu. 

Dr. Kunetz Zsombor szerint a kötelező tagság eltörlése Takács Péter egészségügyi államtitkár személyes bosszúja volt.

„Megpróbálta érvényteleníteni, jelentéktelenné tenni a szakmai hangokat, kvázi bedönteni a Magyar Orvosi Kamarát. Ám nagyot kellett csalódnia, mert a többség így is vállalta a tagságot és az ezzel járó költségeket.

Az érdekes, hogy az orvostársadalom jelentős része a jobboldal felé hajlik, de ezen a lépésen még azok is felhúzták a szemöldöküket, akik egy oldalon állnak Takács Péterrel.”

A betegek teljesen vakon, magukra hagyva bolyonganak a rendszerben

Ahogy az egészségügyben dolgozók, úgy a betegek is sokszor cserbenhagyottnak érzik magukat. Lantos Gabriella szerint korábban sem voltak igazán jól szervezett, formális betegutak, ám ami ma történik, az már a betegek ellátáshoz való jogát is sérti. „Korábban léteztek informális betegutak. A háziorvos tudta, melyik kardiológust ismeri, kiben bízik, kihez küldheti a páciensét, és onnan az illető melyik szívsebészeti központba kerül majd tovább. Ezek a kapcsolatok sokszor személyes ismeretségeken alapultak, de működtek. Csakhogy ezek az informális hálózatok idővel felszámolódtak: a szakemberek nyugdíjba mentek vagy külföldre távoztak.

Ma már sokszor egyszerűen nincs is hova küldeni a pácienseket, hiszen rengeteg osztály szünetel, amelyeket állítólag majd egyszer újranyitnak. A betegek pedig közben teljesen vakon, magukra hagyva bolyonganak a rendszerben.”

De mit hoz a jövő? Mikor omlik össze az egészségügy? Vagy már össze is omlott? „Soha nem omlik össze, hiába tart a folyamatos leszakadás, hiába halogatják újra és újra a problémák megoldását. Előfordulhat, hogy egyszer csak egy-egy megyében már semmilyen ellátás nem lesz, még kevesebb lesz a gyerekpszichiátria, lehet, hogy már az egész Dunántúlon nem lesz endokrinológus. De azt sosem lehet majd mondani, hogy sehol sincs egy sem. Mindig lesz valahol egy hely, ahol még működik. Így mindig el lehet mondani, hogy hát valahogy azért mégiscsak elketyeg a rendszer, nem?” – válaszolja Lantos Gabriella.

Kaiser Orsolya