„A remény döntés kérdése” – 10 dolog, amit megtanultam a WMN első nyilvános podcastjából

1. Vegyük komolyan az érzéseinket!

A beszélgetés egyik, számomra nagyon fontos gondolata, hogy a rossz közérzet, a szorongás vagy a lelki kimerültség nem csak nagy, egyéni traumák következménye lehet. Maga a közeg is megviselhet bennünket: a háborús hírek, a politikai feszültség, a bizonytalanság, a magány, a kiégés, a munkahelyi terheltség vagy a családi konfliktusok is bőven elegendők ahhoz, hogy valaki tartósan rosszul érezze magát a bőrében. Ez fontos üzenet, mert sokan – én is – hajlamosak relativizálni a saját érzéseiket, mondván: „nincs jogom rosszul lenni, mások sokkal szerencsétlenebbek.” De a belső megéléseink nem így működnek.

2. A folyamatos hírfogyasztás túlterhel, megbetegít

Al Ghaoui Hesna nagyon érzékletesen beszélt arról, milyen könnyű belecsúszni a hírpörgetésbe, különösen feszült időszakokban, amikor az ember ötpercenként ellenőrzi, mi történt a világban. Csakhogy ettől ritkán leszünk nyugodtabbak vagy bölcsebbek – inkább csak még zaklatottabbak. A beszélgetés egyik gyakorlati tanulsága ezért az volt, hogy tudatos kereteket kell adni a hírfogyasztásnak: néhány megbízható forrást kiválasztani, nem a közösségi médiára bízni a tájékoztatást, és főleg nem elalvás előtt elárasztani magunkat újabb és újabb negatív információkkal. A legfontosabb hírek úgyis el fognak jutni hozzánk, kár aggódni azon, hogy lemaradunk valami fontos információról.

3. Ha valami túl erős érzelmi reakciót vált ki belőlünk, érdemes résen lenni

A propaganda és a manipuláció egyik legerősebb eszköze az érzelmi túlfűtöttség kiváltása. Fontos jelzés lehet számunkra, ha egy hír hirtelen nagyon intenzív dühöt, pánikot, félelmet vagy kétségbeesést kelt bennünk.

Ilyenkor nem az a legfontosabb, hogy azonnal reagáljunk, hanem hogy hátralépjünk egyet, és megkérdezzük magunktól: biztosan azt érzem, amit a valós helyzet indokol, vagy valaki rájátszik az érzéseimre? Ez a kis belső érzékelő ma egyértelműen mentálhigiénés túlélőeszköz.

4. A reziliencia nem azt jelenti, hogy sértetlenek maradunk

A beszélgetés fontos üzenete volt az is számomra, hogy az alkalmazkodóképességet (rezilienciát) nem szabad összekeverni a sérthetetlenséggel. Attól, hogy valaki éli az életét, dolgozik, gondoskodik másokról, helytáll, még lehet, hogy belül komoly traumákat hordoz. Az ügyes alkalmazkodás néha csak elrejti a sebeket. Aki mindig megy tovább, aki mindent kibír, az sokszor csak akkor szembesül a sérüléseivel, amikor végre megállhat. A túlélés és a gyógyulás nem ugyanaz.

5. Ha nem engedjük meg magunknak, hogy érezzünk, nem tudunk gyógyulni sem

A beszélgetés egyik legszívszorítóbb gondolati szála az volt, hogy a fájdalmat, a dühöt, a gyászt vagy a félelmet nem lehet büntetlenül elnyomni. Lehet ideig-óráig működni úgy, mintha nem fájna valami, de attól az még ott marad bennünk.

6. A saját történeteinket újra lehet írni

Nemcsak az számít, mi történt velünk, hanem az is, hogyan meséljük el magunknak. Milanovich Domi és D. Tóth Kriszta is hozott erre szép, személyes példát: egy gyerekkori vagy családi történet sokáig élhet bennünk egyetlen értelmezésben, aztán később, érettebben, több önismerettel rájöhetünk, hogy más olvasata is van. Nem a múltat írjuk át, csak a viszonyunkat változtatjuk meg hozzá.

Ez a fajta újrakeretezés nem önbecsapás, hanem hasznos belső munka, amely segíthet abban, hogy rálássunk a vakfoltjainkra, és ne kizárólag a sebeink mentén gondolkodjunk önmagunkról és másokról.

7. A remény sokszor döntés kérdése

Ha egy mondatot kellene kiragadnom a beszélgetésből, amit elhoztam magammal, akkor azt Al Ghaoui Hesnától idézném: „A remény döntés kérdése”. Fontos, mert a reményt hajlamosak vagyunk valami spontán, „jó napokon” magától megjelenő érzésnek gondolni. Pedig sokszor éppen akkor kell tudatosan a reményt választani, amikor semmi nem tűnik különösebben reménykeltőnek. Ez nem naiv optimizmus, nem a valóság tagadása, hanem makacsság, annak a vállalása, hogy az ember nem hajlandó lemondani a jövő lehetőségéről. A remény ilyenkor inkább belső állásfoglalás, mintsem hangulat.

8. A közösséghez tartozás alapvető szükségletünk

Milanovich Domitól tudtuk meg, hogy a legfrissebb reprezentatív kutatások szerint a magyarok 56%-a időnként, gyakran vagy szinte mindig magányosnak érzi magát. Pedig a kapcsolódás, az egymásba kapaszkodás létfontosságú erőforrás. Az emberek ki vannak éhezve a valódi, hús-vér jelenlétre, a biztonságos kapcsolódásokra, arra az élményre, hogy nincsenek egyedül. Egy közös tér, ahol ki lehet mondani a félelmet, a dühöt, a bizonytalanságot, már önmagában gyógyító lehet. A podcast egyik legfontosabb tanulsága, hogy a nehéz időszakokat nem csak egyéni technikákkal lehet túlélni: sokszor más emberek tartanak meg bennünket.

9. A kollektív morális sérülés tapasztalata

Al Ghaoui Hesna a beszélgetés egyik legerősebb fogalmát hozta be, amikor a morális sérülésről beszélt. Ez az az állapot, amikor az ember újra és újra olyan helyzetek tanúja vagy részese lesz, amelyek szembemennek az értékrendjével, mégsem tud érdemben fellépni ellenük, vagy azt éli meg, hogy hiába is tenné.

Ez nem egy egyszerű rossz érzés vagy lelkiismeret-furdalás, hanem egy olyan sérülés, amely szégyenhez, kiégéshez, tompultsághoz, depresszióhoz vezethet. A beszélgetés egyik fontos állítása az volt, hogy sokan szereznek ma ilyen morális sérüléseket: munkahelyeken, intézményekben, társas helyzetekben. És erről nagyon fontos lenne többet beszélni!

10. A megküzdéshez ma különösen nagy szükség van tudatosságra, csendre és a késleltetés képességére

A podcast végére sok gyakorlati kapaszkodó is kirajzolódott, amelyet a beszélgetés résztvevői sűrűn alkalmaznak saját békéjük érdekében. Ilyen a „grounding", a testhez és természethez való visszakapcsolódás, a figyelem fókuszálása, a mindfulness, a meditáció gyakorlása. Kiemelték a késleltetés képességét is: azt, hogy hogy ne mindig az azonnali megkönnyebbülést válasszuk, hanem tudjunk rövid távú kényelmetlenséget vállalni egy hosszabb távú egyensúlyért. Ez ma különösen nehéz, mert a technológiai környezet azonnaliságra szoktat bennünket.

Éppen ezért lett ennyire fontos készség az, hogy meg tudjunk állni, ki tudjuk bírni a csendet, és ne nyúljunk reflexből mindig újabb ingerforrás után. Talán ez a beszélgetés végső tanulsága: a világ nem lesz egyhamar kevésbé zaklatott hely, ezért nekünk kell egyre tudatosabban védeni azt, ami törékeny és emberi bennünk.

Íme az első nyilvános podcastfelvételünk a WMN-Tagság közösségével. Téged is várunk a belső körünkbe, a WMN-tagságba: tagsag.wmn.hu

Ehhez a cikkhez az Alrite hangfelismerő programot használtuk. 

Kurucz Adrienn