–

Szabó Anna Eszter/WMN: Mit jelent a trauma definíció szerint?  

Kazimir Ágnes: A traumatológia szó a görög eredetű trauma szóból származik, amely sebet, sérülést jelent. Nevéből eredően az orvostudománynak ez a szakága a balesetekből vagy erőszakos cselekményekből származó sérülésekre, valamint ezek kezelésére és gyógyítására specializálódott. A lelki trauma is sebzettséget, komoly és mély sérülést, emléket, élményt és ahhoz csatolt érzéseket  jelent. 

Sz. A. E./WMN: Rengetegen dobálják a szót, mind ugyanazt értik alatta? 

K. Á.: Nem gondolom, hogy pont ebben mindenki hasonlót gondolna. Kinek mi a trauma. A lényeg maga a megélés. Ami valakinek trauma, másnak nem feltétlenül az.

Van, aki azt is annak nevezi, ha a haját másként vágták, mint ahogy szerette volna. És az is teljesen valid, mert mondjuk csonkításként éli meg. Van, akinek a végtagja elvesztése a trauma, másnak ugyanaz nem akkora tragédia, ilyet is láttam már. Az érzés, amiben a közös pont van, nem az adott sérülésben. 

Sz. A. E./WMN: Igen, érdekes, mert beszélgettem már például olyan anyával, akivel hozzám hasonlóan barbár dolgok történtek a szülésekor, mint velem az első alkalommal. Míg engem teljesen gallyra tettek az élmények és hosszú évekig kellett feldolgoznom őket, addig ő megrántotta a vállát és elrendezte azzal, hogy ez volt, elmúlt, túlélte, lapozzunk. 

K. Á.: Jó, de lehet, hogy téged sem feltétlenül traumatizált volna az a szülés, ha az az élmény nem hoz be korábbi, más helyzetből származó sebeket. 

Sz. A. E./WMN: Igen, ebben majdnem biztos vagyok én is. Az, hogy meg lehetett velem csinálni azokat a beavatkozásokat, hogy olyan érzéseket kelthettek bennem, és úgy beszélhettek velem, az mind visszacsatolható a kislánykori és fiatalkori kiszolgáltatottsághoz, amikor akaratomon kívül történtek velem dolgok. 

K. Á.: És látod, hiába teltek el évek és látszólag semmi köze nem volt a helyzetnek ahhoz, hogy téged bántottak korábban, mégis…

Sz. A. E./WMN: Bekerültem egy időkapszulába és arra adtam pánikreakciót, csak akkor még ezt nem tudtam. Annyit tudtam, hogy eluralkodott rajtam a szülőszobán a félelem, a fájdalom, de mégis leblokkoltam. Pont úgy, mint amikor kislányként úgy nyúltak hozzám, ahogy én nem akartam, de nem tudtam szólni se, mozdulni se. Az, hogy bizonyos helyzetekben kiszállok a testemből, sajnos máig előfordul. 

K. Á.: De nem teljesen váratlan helyzetekben, ezt azért tegyük hozzá! Mert például egy orvosi vizsgálat nálad egyértelműen piros zászlós, ezért amennyire lehet, fel kell készülnöd minden egyes alkalommal. Amikor pár hónapja összeomolva hívtál egy vizsgálat után, ahol durvák és érzéketlenek voltak veled, meg egy másik alkalommal, amikor belengették, hogy tele vagy áttétekkel, akkor is a kiszolgáltatottságod dominált, azonnal utat tört magának a trauma, amiben neked nem osztottak lapot. És addig, amíg ezen a sérülékenységeden nem sikerül állítani, addig hiába telik el, nem tudom én, mennyi év, és hiába foglalkozol tudatosan a feldolgozással, mert minden kártyavárként omlik össze az első triggernél.

Ha fejben össze is raktad már, hogy ez vagy az miért nem volt a te hibád, akkor is, mint a víz, a szégyen, bűntudat, a tehetetlenség és kiszolgáltatottság megtalálja azt a rést, amin keresztül túlcsordulhat az önértékelési deficit és a trauma. A traumák pont ezeknél a réseknél szeretnek megtelepedni.

Sz. A. E./WMN: A gyenge pontjainkon, igen, értelek. De amiről te beszélsz, az igaziból önismereti kérdés, nem?

K. Á.: Valódi önismeret nélkül nem nagyon lehet nemhogy feldolgozni akármit, de létezni sem. Vagyis lehet, de ott előbb-utóbb kilóg a lóláb.

Sz. A. E./WMN: És ha már traumafeldolgozás, felmerült bennem, hogy talán kissé túlhasználtuk már a kifejezést.

K. Á.: Ó, ez nem kérdés! Ha kell, ha nem, használjuk, tényleg, a média, a közbeszéd, de már nem egyszer fordult elő, hogy valaki megérkezik hozzám terápiába, és úgy mutatkozik be, hogy ő egy traumatizált nárci. És persze, jó, ha az ember rálát ezekre a dolgaira, ha már pont az önismeret kérdését feszegettük, de ahogy azt a múltkori diagnózissal azonosulós beszélgetésben is kibontottuk, mindez nem lehet pajzs, nem tarthatjuk magunk elé, hogy ilyenek vagyunk és kész. 

A „traumafeldolgozás” kifejezés túlhasználása azért veszélyes, mert polarizálja az embereket: vagy eltolják maguktól, mert már a csapból is ez folyik, és akkor csak hülyeség lehet, vagy pedig teljesen azonosulnak vele, a személyiségükké válik, és az pont a valódi feldolgozás elé állít akadályt. Újra és újra kibeszélni, elmondani, leírni a traumát egy bizonyos pontig hasznos, sőt, szükséges. De egy ponttól már előre kell menni, egyszerűen muszáj. 

Sz. A. E./WMN: Na és mi a valódi feldolgozás?