–

Kurucz Adrienn/WMN: Hónapok óta állandóan úton vagy, fesztiválról fesztiválra jársz – és hozod haza a díjakat. Abból, amit a filmjeid, interjúid belőled látni engednek, úgy sejtem, nem ez a nyüzsgés a természetes állapotod.

Enyedi Ildikó: Szeretek utazni. Jó beleszippantani különböző világokba. Az ember egyik pillanatban egy arab városban van, két-három nap múlva pedig Szingapúrban. Ez önmagában is érdekes, és valahogy segít lezárni egy filmet.

K. A./WMN: Azt feltételeztem, hogy már tűkön ülsz, mert dolgoznál, de nem hagynak. Úgy tudom, több filmterv is visszavár.

E. I.: A karácsonnyal nagyjából le is zárult az utazós rész, úgyhogy nincs semmi okom panaszra – módjával le is lehet mondani meghívásokat.

K. A./WMN: Most is várnak téged máshol, kevés az időnk, úgyhogy nagyokat ugrom: Simon Mágus fikusza rokonságban áll a Csendes barát ginkgo biloba fáival?

E. I.: Annyiban mindenképpen, hogy kamaszkorom óta figyelem és követem a növénykommunikációs kísérleteket. Ez nem valamiféle romantikus „belefeledkezés a vadonba”, hanem kifejezetten a tudományos kísérletekhez kötődő érdeklődés. Különböző teóriák mentén interfészeket, érzékelőket, szenzorokat fejlesztettek, és megpróbálták megfejteni, mi történik – történik-e egyáltalán valami egy növényben. Nagyon gyorsan kiderült, hogy persze, igen.

Élnek-e társas életet a növények? Milyen viszonyban vannak egymással? Ezek elképesztően izgalmas kérdések. Nem hiszem, hogy valaha meg fogom unni a témát, különösen azért, mert az utóbbi tíz–tizenöt évben nagy lendületet kaptak ezek a kutatások.

K. A./WMN: Érdekes, hogy ma egyszerre van jelen napjainkban az általános növényvakság – amikor azt sem tudjuk, mi vesz körül minket –, és közben párhuzamosan óriási az érdeklődés is a flóra iránt, elég csak a Fák titkos élete típusú bestsellerek sikerére gondolni. Te hogyan jellemeznéd a kapcsolatodat a növényekkel? Azt olvastam egy interjúban, hogy kihívás életben tartani a szobanövényeidet.

E. I.: Ez igaz. Úgy ismerkedem velük, mint családtagokkal, de nem értek hozzájuk. Nincs meg bennem az ösztönös jó érzék. Van például egy hatalmas szobanövényünk, és bár már háromféle növényhatározó appot is letöltöttem, egyik sem tudja megmondani, mi az. A szoba negyedét beborítja. A férjem hozta fel egy kukáról: majdnem elpusztult, már csak két levele maradt. De, legalábbis én így gondolom, megérezte, hogy itt szeretik, figyelnek rá, és erre elképesztő burjánzásba kezdett. Pedig semmilyen szakszerű ápolást nem kap, részben azért, mert fogalmunk sincs, milyen fajtájú növény.

K. A./WMN: Nyugtass meg, kérlek, hogy a kis ginkgocsemeték is jól vannak, amiket nemrég Sellyén kaptál az arborétumtól, ahol a Csendes barát egyik főszereplő fája is él!

E. I.: Megvannak! A Jászságban van egy régi vályogházunk, több mint százhúsz éves. Ott van egy darab föld is, oda kerülnek majd. Nagyon reméljük, hogy bírják a homokos talajt.

K. A./WMN: Amikor a filmen gondolkodtál, az alapötlet eleve egy gingko bilobához kapcsolódott? Vagy csak annyi volt meg, hogy egy fa lesz a főszereplő?

E. I.: Egy olyan fát kerestem, amelyik különbözik a többitől – még a botanikus kert fái között is magányos. A ginkgo erre tökéletes választás. Körülbelül hatmillió évvel ezelőtt majdnem teljesen kihalt, egy élő anakronizmus.

K. A./WMN: Nagy túlélő tehát, akárcsak mi, emberek?

E. I.: Az ember még nem olyan régóta van jelen, úgyhogy nem tudhatjuk, mennyire vagyunk tartósak, vagy mennyire járulunk hozzá a saját pusztulásunkhoz.

K. A./WMN: A fa mellett van egy hongkongi főszereplőd is, egy világsztár: Tony Leung. Származása okán választottad őt? Hiszen a gingkofa is Kínából származik – itt találták meg európai botanikusok azoknak a példányoknak a leszármazottait, amelyek túlélték a jégkorszakot. Azt hitték, kihalt – addig csak a kövületekből ismerték a leveleit.

E. I.: Igen, ő is idegen, ahogy a ginkgo. És igen, igazad van: mindketten a Távol-Keletről érkeznek ebbe a számukra egzotikus – számunkra ismerős – német kisvárosba. Tulajdonképpen az ő barátságuk, a fa és a tudós kapcsolódása az az ív, amely az egész filmet átfogja - a különböző idősíkokat és melléktörténeteket is.  

K. A./WMN: Amikor elkezdtél dolgozni a forgatókönyvön, mi volt az a gondolat, amiről mindenképpen beszélni akartál a barátságon, illetve az ember és a fa kapcsolatán keresztül?

E. I.: Az volt a vágyam, hogy nagyon ismert, mindennapi növényeket mutassunk meg úgy, ahogy még nem láttuk őket. Egy kicsit tréningezni akartam az emberi szemet, az emberi érzékeket. Ha az ember akár csak egy kicsit változtat a megszokott szemszögén, rengeteg érdekes dolgot felfedezhet. Az 1908-as epizódban Gréte a fotográfia segítségével egészen hétköznapi, piaci, konyhakerti növényeket és egyszerű virágokat néz – és fedez fel bennük valami olyat, amit addig soha nem vett észre, pedig láthatott volna. Az észrevétel – hogy meglátunk valamit, ami eddig is ott volt, csak nem volt hozzá szemünk, vagy nem arra irányult a figyelmünk – mindhárom epizódban jelen van.

K.A./WMN: A fák mintha antennák is lennének, amelyek minket kapcsolnak az univerzumhoz.

E. I.: Egy nagyobb egész részei – de mi is azok vagyunk.

K. A./WMN: A filmjeid állandó kelléke egyfajta örök, halk optimizmus. Annak az érzése, hogy minden körülménytől függetlenül létezik a világban a jóság. Volt benned szándék arra, hogy ebben az elképesztően brutális kommunikációs közegben, ebben az őrületben, amiben élünk, valamiféle lecsendesítést, vigaszt nyújts az embereknek?