–

Arról, hogy a pánikzavar és a szorongás hogy formálja a mindennapjaimat gyerekkorom óta, jó sok cikket írtam már – olyannyira, hogy lassan magam is unom. Ezzel párhuzamosan arról is többször meséltem itt, milyen evolúciót jár be a terápiám hatására, valamint saját segítő szakmai tapasztalataim mentén a mentális zavarokhoz való viszonyom. Ilyen „újdonság” például az, hogy már jó pár éve távolítom magam a pánikbeteg címkétől, több okból kifolyólag: noha valaha segített a diagnózis abban, hogy megértsem a működésem okait és ne érezzem magam egyedül, hogy végre „neve legyen a gyereknek”, a betegségtudat identitásképző ereje viszont egyértelműen káromra vált.

Bár a szorongás és a pánik továbbra is az életem része, már igyekszem úgy tekinteni rá, mint egy KRESZ-pályára, amin különböző szabályok, táblák biztosítják a biztonságos közlekedés kereteit, én pedig, ha betartom ezeket, élvezhetem a vezetés felszabadító erejét.

Már nem a kerék vagyok, ami a nagy rendszer kiszolgáltatott részeként, magatehetetlenül forog. Sokkal inkább a kormány, ami látva az utat és az elágazásokat, önálló döntések meghozatalára képes. Persze vannak napok, amikor ez kevésbé megy, de ennek elfogadása is a játék része. Elvégre ezért vannak a benzinkutak és a leállósávok, nemde?

X

Hosszú evolúciója volt annak, ahogy a mentális zavarokkal való viszonyom formálódott, ahogy annak is, hogy megtaláljam a megfelelő megküzdési módokat pánik esetére. Az viszonylag gyorsan körvonalazódott, hogy az olyan frázisok, mint hogy minden fejben dől el, finoman szólva is kontraproduktívak – csak úgy, mint a szőnyeg alá söprés, vagy az érzelmek görcsös irányítani akarása. Ha valamit biztosan tudok, hát az az, hogy ami ki akar jönni, az előbb-utóbb ki fog – ha nem a meeting közepén egy üvöltő-fuldokló rohamban, akkor majd éjjel rémálom formájában, vagy később gyomorfekélyben – éppen ezért nem blokkolnom kell, hanem megfelelő csatornát találni számára. Az elmúlt években számtalan módszert és eszközt kipróbáltam erre, és volt, ami működött, meg volt, ami kevésbé – ez a cikk most nem ezekről szól, hanem egy másik fontos felismerésről.

Ahogy újra és újra szembe kellett néznem a rosszulléttel, szépen lassan elkezdtem kiismerni. Olyanná vált, mint egy szomszéd, akit a távolból figyelsz meg, mégis, hétről hétre egyre többet tudsz meg róla a reakciói, gesztusai mentén, és pár év elteltével már a lakógyűlésen is mellé mersz ülni. A pánik az évek folyamán egyre több énjét mutatta meg nekem, egyre több helyzetben, leleplezve önnön gyengeségeit: ilyen például az, hogy még ha elsőre láthatatlan is a kiváltó ok, egy kis fejtegetéssel általában beazonosítható. Hogy a sérülékenyebb pontokra irányulnak majd az ütések – jellemzően gyomortájra –, így oda extrém védőfelszerelés kell. Hogy a szorongás elvág a valóságérzékeléstől, és kontrollvesztéssel jár, de ha bentről kifelé fordítom a figyelmet, megtalálhatom a visszautat.

Hogy félelmetes, sőt mi több, dermesztő, de végső soron eddig mindig, kivétel nélkül elmúlt – és ennek fényében a lefolyása pontosan ugyanúgy megtanulható, mint az elejével járó félelem.

Hiszen bárhányszor tűnt úgy, hogy a hatására elájulok, vagy kapásból meghalok, végső soron ez sosem történt meg: a testem és az elmém mindig erősebb volt, mint amit feltételeztem róla – ha pedig a legnagyobb halálfélelemben másom nincs is, ez a tapasztalat, ez a tudás igenis az enyém. 

X

Van az az örvényes hasonlat, biztos jól ismeritek: minél tovább kapálózol, minél erősebben akarsz kijönni, annál mélyebbre ránt a spirál. Egy erős pániknál is nagyon könnyű rögtön a legmélyebb mélységben találni magunkat – pláne, ha valaki először találkozik az élménnyel. Nem szívesen idézem fel, de az első komolyabb rohamaim teljes ékszíjledobással jártak: volt, hogy a teljes fejvesztésben véletlenül összeborítottam a lakás berendezését, hogy a fürdőszobakövön aludtam, hogy hányásig pörgettem magam. Hogy mi húzott ennyire mélyre? Azt hiszem, ennek oka a fent említett, mára meglévő tudás hiánya volt: még nem tudtam, még nem hittem el, hogy az állapot átmeneti és múlandó, még nem hittem el, hogy valójában nem az életemért küzdök, még nem tudtam realizálni, hogy ez el fog múlni. Azt továbbra sem gondolnám, hogy minden fejben dől el – mert mégis ki az isten választaná magának a szorongást? –, azt azonban hiszem, hogy a pánik intenzitása nagyban függ a róla való ismereteinktől.

Teljesen más ugyanis úgy ülni egy podcast-stúdióban, hogy pontosan tudom, hogy az engem elárasztó érzések még 15 percig állnak fenn, aztán elmúlnak, mint úgy, hogy valós meggyőződéssel hiszem, hogy eljött a vég.

Ha azt kérdezed tőlem, mire van szükség pánikroham során, valószínűleg reflexből sorolni kezdem a bevált formulákat: elhagyni a szorongató helyszínt, biztonságos helyre húzódni, arcot mosni, mélyeket lélegezni, verbalizálni a problémát, földelni, megnyugodni. Bár mindenkinél más válik be, ezekkel azért általában nehéz mellélőni – akár kezdő, akár haladó szinten űzöd a rohamot. Hogy miért nem mentem ki mégsem a podcast stúdióból? Nehéz rá egyszerű választ találni, de úgy érzem, nálam mégis körvonalazódni kezd egy új, különös megküzdési mód.

X

Az, hogy már visszatérő vendégként üdvözlöm ezt „a bunkó szomszédot”, hogy biztos tudásom van a látogatása mulandóságáról, ráadásul magamra sem gondolok többé betegként, furcsa módon eljuttatott egyfajta „fake it, till you make it”-állapotig.

Mit jelent ez a gyakorlatban? Első körben azt, hogy mikor levert a víz a stúdióban, már erősebb volt bennem a harag és a dac, mint a félelem. 

Hogy komolyan, baszd meg, itt is itt kell lenned, amikor én egy számomra fontos adást veszek fel, és te már megint a nyakamon ülsz, és ki akarsz engem zavarni, 30 perc hiperventilálásra késztetve a vécében.

Hogy eljátszottuk már ezt 200-szor, hogy elcseszted már vagy 150 programom, de nem, neked most ez is kell, már megint keresztül akarod húzni a terveimet. Hogy itt ülök, talpig sminkben és kompetens válaszokat adok, de le akarsz járatni mások előtt. Hogy már megint elhiteted velem, hogy pancser vagyok, gyenge vagyok, szar vagyok, miközben oly sokszor bizonyítottam az ellenkezőjét. Hogy unlak. Hogy borzasztóan unlak, unom, hogy belerondítasz a szép és fontos pillanataimba, a terveimbe, a kapcsolatainba, a munkámba, a lehetőségeimbe. 

X

És ahogy ez a harag hatalmasodott – persze vele párhuzamosan a pánik tünetei is –, egyszercsak megérkezett egy furcsa döntés. A döntés, hogy én ma itt nem a beteg ember vagyok, aki kirohan, és fulldokolva kapkodja a levegőt a vécében, majd a nap hátralévő részében szégyenkezik. (Csak a jegyzőkönyv kedvéért: persze egy ideális világban senkinek sem kéne szégyenkeznie a pánikroham miatt).

Én ma itt egy egészséges és szakmailag felkészült ember vagyok, aki ha törik, ha szakad, végigcsinálja az adást – ugyanis pontosan tisztában van vele, hogy a következő pár perc kénköves pokla nem tart örökké.

És tényleg nem tartott. A pánik jött, elárasztott, megremegtetett, megrágott, kiköpött, sőt, kihányt, én pedig profin maszkoltam a beszélgetőtársak előtt – de ezúttal nem úgy, mint a megfelelési kényszeres, érzelmeit elfojtó középiskolai énem, hanem mint egy felnőtt ember, aki nem csak ésszel, de lélekkel is tudja: ez elmúlik.

X

A podcastszobai élményem nem egyszeri eset, korábban, és azóta is számtalanszor megtörtént már, éppen ezért sokszor gondolkodom rajta mostanság, mi is változott bennem, mi is történt ezeken az alkalmakon. Most akkor én is szőnyeg alá söpörtem egy fontos érzelmet, aminek teret kellett volna adni, hogy kitörjön? Vagy mégis „minden fejben dől el”? Ezek szerint rá kéne szokni a jó öreg maszkolásra, aminek negatív élettani hatásait én is számtalanszor fejtegettem már? Vagy igaz lenne az a mondat, amitől egyébként felmegy a vérnyomásom, hogy „az ember néha össze kell, hogy szorítsa a seggét?” Pontos válaszaim nincsenek, de valami mégis azt mondatja velem: nem ezekről van szó.

A bagatellizálás, a tabusítás nem lehet válasz – ahogy a gondolatok jótékony hatása sem feltétlenül elég sajnos egy mentális zavar befolyásolására –, a tapasztalatokban való hit, a testben való bizalom, valamint a harag viszont hegyeket képes megmozgatni.

Sőt, a saját magamnak való bizonyítási vágy is – ami nem összekeverendő a bizonyítási kényszerrel.

Megtehettem volna, hogy aznap kimegyek a stúdióból – szerencsére mára eljutottam odáig, hogy a saját mentális egészségem fontosabb legyen, mint hogy mit szólnak majd mások. Ugyanakkor azt gondolom, ha nagyobb jelentőséget, súlyt adtam volna a pániknak, sokkal inkább elhatalmasodott volna rajtam, mint így, hogy akként kezeltem, ami: egy kényelmetlen, múló állapotként.

És tudjátok, mit? Sikerélmény volt. Egy tapasztalat, hogy képes vagyok erre – még ha tudom is, hogy nem mindig megy majd ilyen gördülékenyen. Egy tapasztalat, hogy a testem és az elmém valóban erősebb volt a triggernél – de attól még alázattal kell viseltetnem iránta. Egy tapasztalat, hogy a fék behúzása nem azonos az érzelmek elnyomásával – hisz a pánik nem megszűnt, csak kezelhetővé szelídült. Egy tapasztalat, hogy igen, tényleg több vagyok egy beteg embernél – mert hiába működik túl az idegrendszerem, meg tudom tartani az erőm.

Egy tapasztalat, hogy lehetek egyszerre gyengéd és megengedő, ugyanakkor határozott és magabiztos magammal szemben – mert ezek nem zárják ki egymást.

Mert mind bennem van, mind az enyém – akkor is, ha a fürdőben ventilálok, meg akkor is, ha a podcaststúdióban rázom meg magam.

Takács Dalma

 Kiemelt kép forrása: Unsplash/ Jonathan Farber, Pexels/ Ave Calvar Martinez