Nem mindegy, hogy valakivel összenevetsz, vagy valakin nevetsz – Interjú Baranyai Barna humoristával

–

Z. Kocsis Blanka/WMN: Gyerekként sokat voltál kórházban, az egészséged pedig hosszú ideje kihívások elé állít. A humor lett a gyógyszered?

Baranyai Barna: Életem első emléke, hogy hatan fognak le egy hordágyon, én pedig ellenállok, mert szabadulni akarok. Végül egy véletlenül arra járó, „tömörizom” férfi fogott le, aki amúgy a feleségét várta a folyosón. Ekkor derült ki, hogy különleges vagyok, és valami csoda folytán a nyugtatók nem igazán hatnak rám. Meg az is, hogy a fül-orr-gégészeti problémák egész életemben elkísérnek majd. Az egyik fülemre alig hallok, tejérzékeny vagyok, néhány éve más alapanyagok miatt is diétáznom kell. A Meniére-szindrómám miatt pedig 2019 óta folyamatosan sípolást hallok. Ami nem túl kellemes élmény, de meg lehet szokni.

A humor pedig nemcsak a fizikai eredetű, hanem a pszichés problémáimra is gyógyír.

Amikor beüt a parlagfű, úgy nézek ki, mint egy jóravaló pitbull, és taknyom-nyálam egybefolyik. Amikor a pánikroham üt be, vagy elhatalmasodik rajtam a szorongás, akkor pedig van mit átforgatni a videógyártásba.

Z. K. B. /WMN: Ront a helyzeten a népszerűség?

B. B.: Nem igazán. Mivel nem vagyok Azahriah, nem túl gyakori, hogy az utcán megállítanak. Ha mégis, akkor általában kedvesek, elmondják, hogy lefekvés előtt a párjukkal nézik a videóimat, én meg elmesélem, hogy mindig is arra vágytam, hogy esténként harmadik legyek az ágyban egy vadidegen pár hálószobájában – és nevetünk. A kommenteket eleinte nehéz volt kezelni, de aztán rájöttem, hogy a hozzászólások ritkán szólnak nekem vagy rólam. Sokkal gyakoribb, hogy a kommentelő így tesz le valamennyit a saját helyzeti feszültségéből, és az egésznek semmi köze hozzám.

Z. K. B. /WMN: A néplélek tehát nem befolyásol semmit?

B. B.: Ritka, hogy a kritika helyes magyarsággal, logikus érveléssel, minősítés nélkül érkezik. Amikor valaki intelligenciával és személyeskedés nélkül tesz észrevételeket, önvizsgálatot tartok. Minden más esetben továbblépek, hiszen az ilyen megnyilvánulások nem nyitnak meg egy párbeszédet, egyszerűen csak vannak.

Az sem ritka, hogy valaki az egyik évben kritizál, a másik évben pedig már a rajongóim között üdvözölhetem.

Z. K. B. /WMN: Mi vagy ki inspirál téged?

B. B.: A hazai humor stand-up fókuszú, de a magyar humoristák sokkal szélesebb spektrumon mutatkoznak meg. Hajlamosak vagyunk elfelejteni például a L’art Pour L’art-ot, amit én már gyerekként is imádtam, vagy az olyan ismert tartalomgyártókat, videósokat, parodistákat, akik a mai napig szolgáltatnak nevetnivalót mindannyiunknak. Humorban amúgy apám fia vagyok. Amit szeretek, azt tőle örököltem.

Z. K. B. /WMN: Szerinted mitől népszerű a trashkontent?

B. B.: A trash az a fajta tartalom, amit tulajdonképpen mindenki néz, csak nem mindenki vallja be. Végül is a legtöbben nem arra vágyunk egy fárasztó nap után, hogy Iliászt olvassunk ógörögül a szófán. Hanem arra, hogy egy kicsit ne kelljen gondolkodni, lehessen menni a flow-val, és egyszerűen csak pihenni tudjon az agy. Ha az elfogyasztott tartalom arra is képes, hogy a saját kihívásokkal, sikertelenséggel vagy éppen korlátokkal keretezett életünkben valamivel jobban érezzük magunkat, az maga a non plus ultra. Ezért olyan népszerűek a realityk vagy az X-faktor előválogatója, amin a borzalmas produkciót nyújtó énekesek a nappaliba hozzák a modern kor vásári komédiáját.

A Kőgazdag fiatalokról se gondoljuk, hogy az átlagéletet mutatná be, egyszerűen csak élvezzük, hogy az extremitásokon kisujjkitartós budai nagypolgársággal háborogni lehet.

Abba viszont csak ritkán gondolunk bele, hogy a csatornák által így előállított műsorok valójában precizitással komponált trashtartalmak.

Z. K. B. /WMN: És hogyan lehet szórakoztató, minőségi trashtartalmakat készíteni?

B. B.: Az első fontos lépés, hogy meglássuk: a trashnek többféle ága is van. Az alapot azok a tartalomgyártók szolgáltatják, akik önkritika és önreflexió nélkül gyártják az általuk jónak tartott, időszakosan nagy érdeklődésre számot tartó anyagokat, mint például Irénke, aki a dalaival egy időben még turnézott is. Egy másik népszerű ág a műfajon belül a trashkontenteket elemző tartalomgyártók köre, mint például a milliós követőbázissal rendelkező Dancsó Péter, vagy a szintén sokak által követett Radics Peti. Egy harmadik ágat az olyan trashparodisták képviselik, mint például az Open Stage vagy Vágvölgyi Noémi.

Én inkább trashelemző kurátor vagyok, ha lehet ilyet mondani.

Z. K. B. /WMN: A te tartalmaid bizonyos értelemben mások. Görbe tükröt tartasz, de nem ítélkezel. Úgy vagy játékban, hogy kívül maradsz.

B. B.: Legalábbis nagyon igyekszem, hogy anélkül irányítsam rá a figyelmet egy-egy jelenségre vagy problémára, hogy azzal ítélkeznék mások felett. Kurátori szerepben érzem jól magam, és minden társadalmi jelenségben annak egésze és miértje érdekel. Vegyük például a márketplészes-toportyánbácsis sorozatomat! Az első ilyen videóhoz a Peugeot autók eladása szolgáltatta a muníciót, hiszen a szónak ezerféle leiratával találkozni a hirdetésekben. A francia nyelv sajátosságai miatt egy-egy betű helyének megváltoztatása azonban jelentősen alakítja a kiejtést, ez pedig iszonyúan vicces helyzeteket szülhet. Az azóta készült videókban elhelyezett hirdetések nagy része is helyesírási hibákból vagy autokorrektből eredő humoros helyzeteket mutat be. A cél ugyanis nem az, hogy nevessünk a mélyszegénységben élő, technikailag funkcionális analfabéta embertársainkon, hanem hogy meglássunk egy jelenséget – és esetleg ellenőrizzük egy-egy posztunkat, mielőtt útjára engedjük a világban.

Z. K. B. /WMN: A kandúrbandik sorozat azonban kicsit más, nemde? Ott azokat a kommentben elhelyezett „bókokat” parodizálod ki, amik a legjobb szívvel sem nevezhetők elegáns udvarlásnak.

B. B.: A kandúrbandik az egyetlen széria, amelyben meg sem próbálok pártatlan maradni. Határozottan elítélem ugyanis azokat az embereket, akik nemritkán kapcsolatban élőként vagy akár házasként, a profilképünkön a családjukkal feszítve ajánlják fel legnemesebb testrészüket vadidegen nőknek az interneten. A neveket a személyiségi jogokra való tekintettel kitakarom, de

nem hiszem, hogy én vagyok a probléma, aki rámutatok a jelenségre. Sokkal inkább azokkal a férfiakkal van gond, akik a saját vágyaikat nem tudják vagy akarják kordában tartani, és ezzel egyszerre alázzák meg és hozzák kellemetlen helyzetbe a párjukat meg a kéretlen ajánlatok címzettjeit.

Z. K. B. /WMN: Előfordult már, hogy valaki neked esett, mert látta magát egy-egy videóban?

B. B.: Érintett még sosem jelentkezett, de olyan már volt, hogy valakinek a fia vagy az unokája felismerte a felmenőjét. Előbbi esetben nagy volt a felháborodás és kilátásba helyezték, hogy ha nem törlöm a videót, akkor lesz nemulass, utóbbi esetben pedig elsősorban szekunder szégyent élt meg az unoka. Azzal viszont már többször is szembesültem, hogy vannak emberek, akik kétszer – vagy még többször – is meggondolják, mit és hogyan kommentelnek, mert még véletlenül sem akarják egy videóban végezni mint ellenpélda.

Z. K. B. /WMN: Meglátásod szerint hol az egyén, illetve a humorista felelőssége a trash alanyával szemben?

B. B.: Nagyon nem mindegy, hogy a trashkontent gyártójával összenevetünk – mint például ahogy ez a parodista irányzatot képviselőkkel könnyen megeshet –, vagy nevetünk valakin, aki ilyen-olyan korlátozottsága miatt nincs tisztában a tettei, jelenléte valós következményeivel. Utóbbi esetben mindenki egyénileg, maga dönt a saját felelősségéről, de én magam úgy vélem, nevetni a már kész kontenten még rendben van. Támogatni, szélsőségekre buzdítani, tovább terhelni a helyzetet viszont nem oké. Sosem küldenék például ajándékot MC Istinek live-ban, nem mennék Irénke-koncertre, ahogy eszembe nem jutna ismertté vált mém-embereket zaklatni a munkahelyükön vagy az otthonukban. És másoknak sem kellene. 

Egy mémnek hirtelen felfutása van, a népszerűség robban, ez pedig komoly pszichés megterheléssel jár, akárcsak az, ha az érdeklődés csökken. Ilyenkor a trashkontent gyártója döntésre kényszerül: emeli a tétet és egyre szélsőségesebb lesz, megújul vagy elengedni a figyelmet, amiben addig fürdőzni tudott. Egyik sem könnyű.

Z. K. B. /WMN: Jön az egymillió dolláros kérdés: hogy lesz valamiből vagy valakiből mém?

B. B.: Ha tudnám, valószínűleg sokkal jobban kereshetnék, mint most, hiszen ez a reklámszakma egyik legfontosabb kérdése is. Csakhogy a néplélek bizonyos értelemben kiszámíthatatlan és a mesterségesen generált mémhelyzetek ritkán tarolnak.

A mémek a XXI. század népművészetének termékei: dinamikusan változnak, reflektálnak a kor emberének problémáira és nehézségeire, egyszerre van könnyedségük és mélységük.

Nem lehet őket kívülről előállítani, viszont mutálódnak, alakulnak, a különféle szubkulturális közösségekben újrarétegződnek, jelentésüket vesztik, néha visszatérnek. Tulajdonképpen saját életet élnek, hiszen az emberek döntenek arról, mi érdekes, mi nem. Pont úgy, ahogy néhány ezer évvel előtt, hiszen a trash nem új keletű műfaj: Pompeiben és Rómában is voltak kandúrbandis graffitik és Da Vinci jegyzeteit is ellátta valakit péniszekkel. A „szakirodalom” trashkontentnek tartja az ókori gladiátorküzdelmeket és a nyilvános kivégzéseket is. Ehhez képest egy „mónikasós” verekedés kifejezetten minőségi előrelépés.

Z. K. B. /WMN: A trash a magánéletedben is jelen van. Hogyan van kölcsönhatásban a munkád és az életed?

B. B.: A self brandingben sokat segít, hogy a humor természetes részem. A mindennapi munkámban sokat segít az is, hogy a saját követőimen keresztül talán egy kicsivel jobban rálátok a piaci sajátosságokra, ami szövegíróként előnyös. A munkahelyi stresszt is humorral oldom, a nap végén pedig szívesen bambulok ki a fejemből. Szóval ez oda-vissza hat. Így történt például, hogy amikor felmerült bennem, hogy vajon mi lett „Mi folyik itt Gyöngyösön?” Laci sorsa, a kérdés nem hagyott nyugodni. Utánajártam a sztorinak, az emberek pedig rezonáltak az érdeklődésemre, és készült egy egész sorozat. A rózsa vörös-szériában rapszövegekbe oltottam mémeket – és az emberek imádták.

Mivel amúgy magam is trashfogyasztó vagyok, nem volt kérdés, hogy szívesen merülök meg a témában, ami később például az esküvőnknek is keretet adott. A meghívónk maga volt a kilencvenes-kétezres évek Paint-PowerPoint kiteljesedése némi szláv-posztszovjet beütéssel,

a fotózáshoz a Déli pályaudvar szolgáltatta a hátteret, és később a nászutunk adta az ötletet a Patkány Tours-sorozathoz is. 

Z. K. B. /WMN: Szóval éled az életed, a poén pedig lecsap rád?

B. B.: Tulajdonképpen igen. A nászutunkon sem azért videóztunk, hogy abból majd kontent legyen, hanem azért, mert ha életedben először eljutsz Amerikába, minél több dolgot akarsz megörökíteni. Később aztán, már itthon merült fel bennünk, hogy az utazási vlogok paródiája nem gyakori itthon, és hogy az a sok poén, amit a feleségemmel egymásnak elszórtunk a két és fél hét alatt, talán másoknak is érdekes lehet. Ebből lett a Patkány Tours. Ha előre tervezünk, valószínűleg sokkal több humorforrást találunk, de mi alapvetően csak jól akartuk érezni magunk a nászutunkon. A többi már csak ráadás.

Z. K. B. /WMN: A feleséged hogy viseli, hogy ekkora szerepet foglal el az életedben a humor és a trash?

B. B.: Szerencsére tudta, mibe megy bele, és a mai napig ő az első számú rajongóm, a legkritikusabb kritikusom, a leglelkesebb cheerleaderem. Amikor csak lehet, elkísér a fellépésékre és támogat, bármivel kell is szembenéznem. A poénokat neki mondom el először, a videókat is ő látja elsőként, és a magánéletünkben is sokat nevetünk együtt. 

Z. K. B. /WMN: Hol látod magad öt év múlva?

B. B.: Magabiztos vagyok, így csak 2025-re tervezek. Méghozzá egy országjárást a Patkány Tours-szal, melynek keretében megmutatom a magyaroknak – na és persze az egész világnak – azt, hogy milyen is Magyarország rejtett arca. Az a tervem, hogy nemcsak felkeresem és megmutatom az ország legfurább, legviccesebb, legbizarrabb látványosságait, hanem másokat is arra buzdítok majd, ismerjék meg szűkebb környezetüket. Ebben az egyhelyben ülős, élő útikalandból kiderül majd, hogy miként lett egy észak-bácskai település neve Brazília – egyébként úgy, hogy a területet birtokló gazda a szolgáinak ajándékozta a területet, hogy megkösse őket, és ne vándoroljanak ki Dél-Amerikába –, hol van Rozsdásserpenyő – Tolnában, ha keresnéd –, mit csinált egy párocska Győr központjában a szökőkútban – mindenki képzelje el magának – és hogy mit lehet tudni a Lófingató sziklákról – amit nem mondok el. Aki tudni akarja, járjon utána. Vagy jöjjön el a live show-ra – mondja Barna, miközben hozzáteszi: – Ez belefér vajon, vagy kihúzza majd a szerkesztő?

Z. Kocsis Blanka