–

Sosem voltam a magas kultúra képviselője, és ezt büszkén vállalom. Világéletemben vonzottak a trash-tartalmak, egyáltalán nem zavar, hogy ha valami csak azért létezik, hogy kikapcsoljon vagy megnevettessen, és ezzel tisztában is van: nem próbál többnek látszani annál, ami. Ezerszer szívesebben nézek végig egy bukdácsoló, enyhén ostoba, de legalább önazonos filmet, mint egy olyat, ami mélyenszántó leckéket akar átadni nekem, miközben folyamatosan biztonsági pályán játszik, és szigorúan csak odáig viszi ezt az üzenetet, amit még be tud fogadni a társadalom legignoránsabb rétege is, hogy ezzel maximalizálja a profitot. 

Ebből a szempontból én lehetek a Kokainmedve ideális nézője, (a rekreációs drogfogyasztók, az örök gyerekek és a brutális erőszak rajongói mellett), mert már a puszta gondolat is felvillanyoz, hogy egy ilyen szélsőségesen idióta, céltalan és őrült ötlet egyáltalán eljutott a megvalósításig. Az meg már csak a hab a tortán, ha a megvalósítás annyira szerethetőre és viccesre sikeredik, mint a Kokainmedve esetében. 

Pedig erre az alapra nem is volt olyan egyszerű egy teljes filmet felhúzni, hiszen amelynek nyomán létrejött, maximum egy eldobható első randis anekdotának illene be, bár annak tényleg rendkívül szórakoztató példája. Kokainmedve ugyanis nemcsak a vásznon, de a való életben is megdöbbentette egy Georgia állambeli település lakosságát, igaz, az utóbbi esetében nem a nyomában hagyott véres holttestekkel, elég volt az, hogy létezett. 

1985-ben egy Andrew C. Thornton II névre hallgató drogfutár holttestére bukkantak Knoxville-ben, aki, miután egy repülőből kidobott 40 csomag kokaint, maga is kiugrott a járműből, ám szerencsétlenségére nem működött az ejtőernyője. A rendőrség és az FBI azonnal az elveszett drog keresésére indult, amelynek egy részét meglepetésükre egy szintén halott fekete medve gyomrában találták meg – összesen 34 kilogrammot. 

Az esetet kivizsgáló georgiai bűnügyi labor orvosa állítása szerint az állat gyomra „színültig volt kokainnal”, igaz, ebből csak három-négy gramm tudott felszívódni a véráramba, mielőtt a medve belehalt a túladagolásba. 

A film kiindulópontja teljesen megfelel ennek a sztorinak, a helyszínek és a rendőrségi nyomozás részletei mellett a drogfutár nevét is megtartották, ám ezután kábé minden, ami a Kokainmedvében történik, fikció. 

A főként komikusként/színészként ismert, ám a kritikailag megbukott Pitch Perfect 3 és a Charlie Angyalai reboot után már harmadik filmjét rendező Elizabeth Banks koncepciója a filmhez az volt, hogy bemutassa, mi játszódhatott volna le abban a pár órában – a kokain elfogyasztása és a medve halála között –, ha van elég szerencsétlen ember a környéken, aki a betépett csúcsragadozó útjába tévedhet. Ehhez egy több szálon futó, nyolc-tíz fontosabb szereplőt mozgató történetet álmodott meg, amelyben követhetünk egy kislányát és annak legjobb barátját kereső anyukát, két, a szakmájukkal egyre elégedetlenebb dílert, egy durván felkészületlen vadőrpárost, pár pofátlan suhancot, és egy idősödő, lelkiismeretes rendőrt, akik ilyen-olyan módon, mind abban az erdőben kötnek ki, ahol a kokaintól szupererőre szert tevő medve garázdálkodik. 

A cselekményről nemcsak azért nem mondhatok többet, mert nem akarok spoilerezni, hanem mert képtelen lennék rá: a Kokainmedvéről csak nagy vonalakban lehet beszélni, annyira hiányzik belőle minden részletesség, vagy alaposabban megvizsgálható üzenet. 

A film pontosan azt adja, amit ígér nekünk: egy szétkokózott medvét, amelyik válogatott módokon tépi szét, belezi ki és zabálja fel az áldozatait, akik két élet-halál harc között azért elsütnek pár poént. 

A karakterek csupán kétdimenziós papírmasé archetípusok, a dílerek kivételével egy sincsen igazán közöttük, akinek bármit megtudunk a hátteréről, és még az ő esetükben sem látunk eleget belőlük ahhoz, hogy őszintén szurkolni lehessen nekik. A dialógusok akadoznak, igaz, nem tudtam eldönteni, hogy ez a katasztrofális magyar fordítás eredménye, vagy eredeti nyelven is ennyire béna lenne néhány, de az a gyanúm, hogy a kettő kombinációja lehet a válasz (és nagyon ajánlom, hogy aki tudja, angolul nézze meg, hacsak nem élvezi, hogy a szinkron hozzáad a trashfaktorhoz). 

Bár a sztori irama nagyjából rendben van, és szerintem jól kitölti a másfél órás játékidőt, volt pár jelenet, amit tovább húztak, mint kellene, valamint a film abszolút csúcspontja, ahol a medve egy mentőautót üldöz, kicsit túl korán következett be, amitől a nézőnek egyfajta hiányérzete támadhatott, mivel annyira élvezetes volt, hogy az utána jövő részek közül már egyik sem tudta hozni ezt a színvonalat.  

A humor javarészt megtalálta az egyensúlyt a kilencedikes fiúkra hajazó gross-out és a kellemesen abszurd között – még úgyis felnevettem párszor, hogy egyébként nem vagyok annyira vevő az ilyen viccekre, de azért többször húztam a szám sarkát kínomban, mint mosolyogva. Maga a Kokainmedve is hagyott maga után némi kívánnivalót: az alacsony költségvetés miatt a film elején alig mutattak belőle valamit (ami ezen a ponton még jót is tesz neki, mert növeli a feszültséget), ám hiába aprít fel minden útjába kerülő embert lenyűgöző kegyetlenséggel a CGI-mackó, a hiperrealisztikus animáció által uralt filmes palettán nem nehéz leragadni a kicsit darabosra sikeredett megoldáson. 

A medve által elkövetett brutális gyilkosságok viszont döbbenetesen élethűek lettek, és a 18-as karika sem készíthetett fel arra a vér, repkedő végtagok és nyílt csonttörések tengerére, amit ezalatt a másfél óra alatt megtapasztaltam.

Szóval akinek nagyon nem fekszik az ilyesmi, az jobb, ha ezt a filmet kihagyja, a magamfajta, „Fűrész”-en szocializálódott kaszabolóshorror-rajongó számára viszont valódi csemege. 

Ám miután felsorolunk minden hibát, amire egyébként is számítani lehet egy drogos vadállatról szóló C kategóriás horror-vígjátéktól, még mindig ott van a tény, hogy hiába nem dobnék oda most azonnal egy Golden Globe-ot a készítők kezébe, nagyon szívesen lennék a barátjuk, és valószínűleg el fogok menni még egyszer megnézni a filmet, igaz, biztosan nem józanul. Ugyanis a fent említett lyukak ellenére hosszú idő óta először jöttem ki úgy egy filmről, hogy három különböző embert is felhívtam elújságolni, mennyire jól szórakoztam.  

A Kokainmedve tehát mindenekfelett tisztán szórakoztató élmény, amelyhez sokat ad a gyors irama, szenzációs soundtrackje (sosem gondoltam volna, hogy egy kis mészárlás a Just Can’t Have Enough-ra ekkora örömet fog okozni nekem, de imádtam) és a színészek szuper dinamikája, de leginkább azzal tudja lenyűgözni az erre fogékony nézőket, hogy egy percig sem veszi komolyan magát. Mindenki, aki részt vett ebben a projektben, tudta, hogy mire vállalkozik (a nemrég elhunyt Ray Liotta és a mindig zseniális Margo Martindale különösen megkapó alakítást nyújt a filmben) és egy fikarcnyi szégyent vagy kétséget nem lehet kiolvasni a forgatókönyvből. 

Az egész játékidő alatt érezhető, hogy akik alkották, ugyanolyan jól szórakoztak közben, mint a nézőknek kellene, és ez ad neki egy olyan szemtelen, őszintén ostoba bájt, amit nem lehet nem szeretni. 

Igen, a Kokainmedve egy elbaszott, mondanivaló nélküli film, ami egy teljesen értelmetlen és a valóságban unalmasan végződő helyzetet dolgoz fel, de a saját kategóriájában abszolút kiemelkedő alkotás, amit érdemes látni, ha az „olyan szar, hogy az már jó” típusnál kicsit többre vágyunk, de gondolkodni azért nem szeretnénk. Ugyan most már akkor sem tudnám felidézni a karakterek neveit vagy a főbb történetszálakon kívül bármit, ha csak így szabadulhatnék ki a bekokózott medve állkapcsából, de őszintén mosolyogva mentem haza moziból, és a lelketlen, tömeggyártott filmek aranykorában ez is hatalmas eredmény. 

Kiemelt kép forrása: UIP-Duna Film

Nyáry Luca