Aki a szabadúszást választja, előbb-utóbb önmaga foglya lesz?

–

Napra pontosan ma hét éve vagyok szabadúszó. És most először fordul elő, hogy ezt az évfordulót tartom valamire. Mármint említésre méltónak. Kommunikációval foglalkozom, és büszkén állíthatom, hogy igazán szenvedélyes szerelemmel végzem a munkámat. De ne úgy képzeld el ezt a szenvedélyes szerelmet, hogy minden napom egy pöttyös könyves romantikus lányregény. Inkább úgy, mint egy stabil és összességében boldog, hosszú távú kapcsolat, amiben vannak hegyek-völgyek, hullámok, barlangok és mindenféle más földrajzi képződmény. (Igen, árkok, földrengések, de még vulkánkitörések is.) Van benne sok sírás, de talán a nevetés a több. Főleg azután, hogy a létező összes hibát elkövettem az utóbbi években, amit csak lehetett.

A kezdet

Akkor döntöttem a szabadúszás mellett, amikor a testem feladni tervezte a harcot a munka előtti munka, a munkahely és a munka után munka „édeshármasa” miatt. Beláttam, hogy döntenem kell, merre megyek tovább.

Mások ezt biztosan úgy csinálják, hogy van sok – de legalább egy kevés – spórolt pénzük, üzleti tervük, és úgy általában egy biztosnak vélt akciótervük. A három közül nekem egyik sem volt.

Ami viszont volt, az a bátorság, néhány ügyfél és egy támogató partner, aki szellemi és fizikai kimerültségemet látva, joggal vetette bele hitét egy jobb életbe, amivel a „rendes” munkahely elhagyása kecsegtette. Ugyanakkor biztosított arról is, hogy mindig be fogja fizetni a közüzemi számlákat, és nem hagy éhen halni, ha a fejemben szőtt álmokat mégsem tudom megfelelő mennyiségű pénzre váltani. 

Szóval belekezdtem, és eleinte a helyfüggetlenség volt a legfőbb célom. Hogy bárhonnan dolgozhassak. Bele sem gondoltam például abba, hogy ezt megtehetném úgy is, ha a munkahelyemről elkérem magam távmunkában néhány hónapra. Mindent vagy semmit alapon működtem, és ez bizony a későbbi években okozott némi problémát az erőforrás-igények felmérésében.

A folytatás

A szabadúszás első éveiben inkább az „úszás” részt éltem meg. A nehezebb időszakokban gyakori volt, hogy pár havonta komolyan elgondolkodtam azon, hogy valami „rendes” munka után nézzek. Mások a használt autókat, elárvult kisállatokat, én pedig az álláshirdetéseket böngésztem rendszeresen. Jó volt tudni, hogy mindig lehet egy B-tervem. Közben persze azt is láttam, hogy milyen élet- és munkarend az, amire egyáltalán nem vágyom. Nehezen képzeltem el például azt a helyzetet, amikor a leendő főnökömnek elmondom, hogy csütörtökönként 15 óra és 15 óra 45 perc között pszichológushoz járok, és ez az idő olyannyira szent és sérthetetlen, hogy ezt a 45 percet, plusz az utazással eltöltött időt a jövőben is fenn kívánom tartani magam számára.

Elszoktam már nagyon attól, hogy mások előtt elszámoljak az időmmel, nem beszélve az elkéredzkedéstől, amit már gyerekként is kifejezetten utáltam. 

De vissza az álláshirdetésekhez! Volt olyan, amikor annyira elszántan akartam leszámolni a szabadúszással, hogy az önéletrajzom frissítése után interjúzásba is kezdtem. Kis felelősséggel járó, egyszerűnek tűnő szövegírói feladatra jelentkeztem, aztán gyorsan azon kaptam magam, hogy a cég marketing stratégiájára teszek javaslatot, és ötletekkel készülök a beszélgetésre, ami valójában arról kellene szóljon, hogy milyen egyéb bravúros szófordulatokkal dobhattam volna még fel a húsvéti sonkavásárlásról szóló hírlevelet. Gondolom, nem lep meg, hogy nem fogadtam el a felajánlott szövegírói munkát ennél a cégnél.

Szabadnapok

A „rendes” állásokban az előre meghatározott szabadnapok száma a legijesztőbb nekem.

Elfog a pánikkal vegyes émelygés, ha arra gondolok, hogy húsz, azaz húsz napra korlátozódjon a napok száma, amit nem munkával töltök, vagy bármilyen élményről és lehetőségről lemaradok azért, mert dolgoznom kell. Valaki másnak.

Mennyivel jobb, ha saját magamnak dolgozom?! Lehetetlen időkben és helyszíneken verem a laptopom billentyűzetét, hogy meglegyen a vállalt feladat határidőre, de mégis ott és onnan, ahol éppen lenni szeretnék. A kötelességtudat a világon mindenhová elkísér és velem van, de végül is ez is egyfajta szabadság.

Mindenki mást gondol róla

Ahogyan az utóbbi években megtapasztaltam, mindenki teljesen mást gondol a szabadúszásról. A családom (szerintem) meg van róla győződve, hogy semmirekellő naplopás az egész, és emiatt folyton ráérek mindenre. Az ügyfeleim azt gondolják, a világ összes pénzét megkeresem – hiszen nem ők az egyetlenek az életemben. A barátaim és a pasim nagyjából reálisan látják a helyzetemet, ami valljuk be, gyakran változó.

Számomra a szabadúszás annak a szabadsága, hogy én választhatom meg az ügyfeleimet, hogy kikkel, min és mennyit dolgozom együtt.

Viszonylag szabadon ütemezhetem a feladataimat, dönthetek lazább és feszesebb munkamenetű napokról, hetekről vagy akár időszakokról, és ezzel saját magam fedezhetem fel a vélt és valós szellemi és fizikai határaimat. És persze követhetek el sok-sok hibát, amiknek a mentális egészségem, no meg a pénztárcám is láthatja kárát.

Szupernehéz a saját főnökömnek lenni. Egyszerre képviselni a szigort, elvárni a rendet és strukturáltságot, eközben kellő szelídséggel és megengedő odaadással lenni saját magam iránt. Tényleg nehéz, de egyben az eddigi legszebb és legtöbbet adó projektem is, amit az önismeret nevű „társosztállyal” együtt hajtok végre.

A jelen

Hét év után teljes magabiztossággal merem neked azt mondani, hogy megérkeztem, és szakmailag ott vagyok, ahol lenni szeretnék. Nem azért, mert ez volt a korábbi tervem, vagy a hűtőre celluxozott moodboardom legfőbb üzenete. Sokkal inkább azért, mert nagyon sok időt, energiát és persze pénzt fektettem bele saját magam megismerésébe.

Mindennapi kihívás a gyengeségeimből szupererőt és üzleti előnyt kovácsolni, belátni, hogy nem végtelen az erőm és a kreativitásom sem.

Sokáig azt gondoltam, hogy szeretem a projektek esetlegességét, de be kellett látom, sokkal jobban tudom a munkámat végezni, ha rendszeres, havidíjas ügyfelekkel veszem magam körbe, akikkel minden értelemben – feladatok és anyagiak szintjén is – lehet tervezni. Ez nem azt jelenti, hogy ne férne bele néhanapján egy kis spontaneitás, de összességében mégis a tervezés, a stratégiai gondolkodás, a tennivalók listájának kipipálása és a strukturált működés hozott megnyugvást.

A fix ügyfelekkel komolyabb célokat is ki lehet tűzni magunk elé, hiszen több idő jut mindenre. A tervezés a mindennapok ütemét is megadja, minimalizálja a kapkodást, fókuszált és hatékony munkát eredményez. Nekem pedig pontosan ezekre van szükségem ahhoz, hogy jól sáfárkodjak az időmmel és a kreatív energiáimmal. 

A jövő

Amivel egyértelműen a legsürgetőbb feladatom van, az a munka és a magánélet egyensúlyának megtalálása. Ebben az évben viszonylag sok időt töltöttem Hollandiában, itt jöttem rá arra, hogy túl sokat dolgozom. Az elején említettem ezt a „szenvedélyes szerelem” dolgot, amit a munkával kapcsolatban érzek. Hülyeség. El kell felejteni, vagy legalábbis takarékra kell tenni – de hidd el, nálam van miből. És ha ez sikerül, akkor is egy nagyon jó élet lesz ez, sok izgalommal, sikerekkel és a flow-élménnyel, ami a drog ebben az egészben nekem. Ha szabadúszó vagy, különösképp tudomásul kell venned, hogy a pihenés és a – látszólag – haszontalan semmittevés is a rendszer része. Pontosabban a rendszer éppenhogy ezekkel együtt működik. A pihenést nem ki- és megérdemelni kell, hanem tudatosan betervezni, és az életed szerves, elidegeníthetetlen részévé tenni. 

A szabadság mindenkinek mást jelent. Sokféle, éppen ezért nem csak egyetlen formában lehetséges. Szerintem akkor lehetünk igazán szabadok, ha adunk magunknak kellő időt ahhoz, hogy felfedezzük a saját igényeinket, és megtapasztaljuk a határainkat.

WMN szerkesztőség