-

Elméláztam egy kicsit ezen a hős dolgon... azon, hogy vajon él-e még a közvélekedés arról, hogy az igazi hős olyasvalaki, aki elsősorban halott, csak aztán nagyszerű. De aztán rájöttem, hogy egyáltalán nem. A hősök köztünk élnek. Csak éppen keveset beszélünk róluk - pedig itt vagyok például én, aki minden reggel felkelek, pedig nem is főz nekem kávét senki.

(Mostanában úgyis mindenről én jutok az eszembe, miért épp a hősökről ne én jutnék?)

Az apám például minden reggel kávéval ébresztette az anyámat, és még így tenne ma is, ha anyukám szeretne kávézni reggel, de már nem iszik éhgyomorra kávét. És én is, amikor bárkivel éltem, (ágyba) kaptam kávét (minden) reggel. Most meg mi van? Fel kell kelnem egyedül; ha akarok inni kávét, meg is főzhetem.

Aztán meg kell küzdeni az állatos pólós három és fél éves hőssel, aki minden reggelre megújítja a hisztirepertoárt. Már nem csak az állatos póló miatt kell vele vitázni, hanem a milyen állatot viszünk a bölcsődébe és a mehetünk-e futóbiciklivel/pedálos biciklivel/rollerrel témák mentén is. Időnként komolyan elgondolkodom, hogy tendert íratok ki a felnevelésére.

Na de mondjuk, felkelni még felkelek valahogy, ilyen-olyan emberformám is lesz végül, a ded is eljut a szuper bölcsődébe. Több körben, a gyereküvöltés közben elő-előforduló levegővételre időzítve a mondandómat, meggyőzöm őt arról is, hogy én is inkább otthon lennék, mint bárhol máshol a világon, de a bölcsőde valójában remek hely.

Ilyen előzmények után elvergődök a munkahelyemre. Minden reggel. Hogyne lennék hős?!

Hős vagyok aztán például azért is, mert a „de nyúzott vagy!” típusú kedveskedésre - ami közben a kedves bókoló valójában azt nézi, hogy rövidebb a szoknyám, ellenben (rohadjak meg) vékonyabb a bokám, mint neki - nem vágom rá, hogy te is szarul nézel ki, vagy azt, hogy dolgozz éjszaka, aztán beszélgessünk, öregem. Pedig igényem az volna rá, mármint a visszavágásra. Helyette azt mondom, hogy neked viszont milyen jól áll ez a kis konfekcióruha.

Titokban elmondhatatlanul nagy hősnek érzem magam azért is, mert még senkit nem küldtem el konkrét szavakkal sehova olyankor, amikor meg akarnak magyarázni helyzeteket, amiben én élek, nem ők. Van, amikor kifejezetten sportot űzök abból, hogy adom a lovat a magabiztos észosztók alá. Egy sokat dolgozó férj is pont olyan, mintha nem is lenne, hidd el! Tényleg?! Az élet házasságban sem egyszerű, és nem is fáklyásmenet. Na neeee…! A gyereknek erős, határozott keretek kellenek! Komolyan?! Jó időbeosztással beleférne még nekem is egy-két dolog: munka, hobbi, társasági élet?

Nagyszerű, köszönöm, megpróbálom, igazán.

A hősök dolga este sem egyszerű. Mondhatni, az este hősként különösen nem könnyű. Noha kevés az erőm már ilyenkor következetesnek lenni, hogy mindenki a saját ágyában aludjon, azért csak minden este rendületlenül harcolok a cél érdekében.

És egyedül alszom, és nem veszem el a gyerektől a plüssnyulat, pedig volna rá igényem. Arra is.

673 plüssállata van, bármelyikkel aludhatnék éppen, de van tartásom.

Vagy a Nyúl, vagy senki.

Szóval tényleg: Én ne lennék hős?!

Szigeti Éva

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Unsplash/ Michelle Cassar