–

Várom, hogy visszanyerjem a megszokott árnyalatomat, de kezdem kapisgálni, hogy ennyi erővel arra is várhatnék, hogy visszanyerje az eredeti színét egy póló, amit összemostam, mert világéletemben kamunak tartottam a ruhák színek szerinti mosását, a színfogó kendő létezéséről pedig csak harmincévesen értesültem. Vagy mintha azt remélném, hogy eltűnik valahogy az akvarell papírról az a paca, ami úgy keletkezett, hogy ügyetlenül arra a szép sárgára csöppentettem egy kis kéket, és ahogy próbáltam eltüntetni, csak még nagyobbá, még zöldebbé ecseteltem.

Barátkozom a gondolattal, hogy sosem leszek már ugyanaz, mint előtte, és győzködöm magam, hogy ezzel nincs is semmi baj, mert akkor talán nem is kerülhetek újra ugyanolyan helyzetbe. Mégis, hiányzik az elveszett hit és lelkesedés, az illúzió, hogy az út végére értem.

Ha kicsit fiatalabb lennék, olyanokat mondanék Bertának a telefonba, hogy „szerintem most nőttem fel igazán”, de már felnőttem párszor, és elég idős vagyok ahhoz, hogy tudjam, nem minden veszteség emel rajtad, van, ami csak elvesz, és egyszerűen ki kell bírni, el kell fogadni, hogy egy részed odalett, értelmetlenül.

Barátok, hideg zuhany, kávé, vacsorák, könyvek és a munka most az élet, csávó nincs, és amíg annyira nem érdekel senki, hogy egy félmeztelen szelfiben inkább a küldő fürdőszobai csempéje ragad meg, ne is legyen talán. Baseball-sapkában és agyonmosott, kopott rongyokban kószálok a belvárosban, magamnak sem akarok tetszeni, és levezetem magamnak, hogy végül is negyvenöt évesen is lehetek szerelmes, és ha elengedem, hogy addig legyen párom, legalább semmi nem tereli el a figyelmem, tudok írni még pár könyvet, a róluk megjelent kritikákat pedig nem a vécén kell majd suttyomban elolvasnom és továbbosztanom, és senki nem fog a felolvasások után otthagyni az utcán, hogy „akkor csetelj a Tapasztó Orsival, bazmeg”.

Mivel most akkor tíz évig nem leszek szerelmes, vehetek egy bödön Ben and Jerry’st, akár minden nap, megehetem egyben, és lefeküdhetek aludni fogmosás nélkül. Lefogyok majd pár év múlva, a fogaim meg úgyis olyan szarok, hogy már régóta gyúrom a fogorvosom, hogy húzza ki az összeset altatásban, és csináljon a helyükre olyat, ami nem törik bele egy croissant-ba. Úristen, és arra nem is gondoltam, hogy ha szépen elhízom, tuti a belsőmbe szeret majd bele valaki, szóval hol a legközelebbi Roni?!

Másnap reggel fáj a hasam és szarszagú a szám, úgyhogy offolom a nagyon nagy ő mestertervet. Szeressék majd vékonyan a belsőmet! 

Kimegyek a Szigetre a barátaimmal, élvezem a tömeget, a zenét és bár tetszik egy-egy mellkas, jobban tetszik, hogy végre megszabadultam a párkeresés terhétől.

Egy órával később szembejön egy idegen, hosszan, szinte ijedten nézzük egymást, mintha véletlenül rábukkantunk volna egy legendának hitt ereklyére, köszönünk, bemutatkozunk, és lehorgonyzunk az itt és mostban. 

Azt hiszi, külföldi vagyok, és már egymást öleljük, csókolgatjuk a porfelhőben, amikor végre megérti, hogy magyar vagyok, itt születtem, a magyar az anyanyelvem. Vasárnap éjszaka van, közeleg a hajnal, de messze még a buli vége. Több sátorban is dübörög a techno, mintha segíteni akarna, nehogy lendületet veszítsünk, ahogy pislogás nélkül egyre többet és többet akarunk megtudni egymásról.

Én megtudom, hogy huszonnégy éves, félig angol, félig magyar, de Belgiumban nőtt fel, egy befektetési alapkezelőnél dolgozik, de két hónapja nem látták az antwerpeni irodában, mert az egész nyarat itt töltötte. Akkor beszélsz magyarul, kérdezem két csók között. Kicsit, mutatja spicces mosollyal a mértéket két ujja között.

Egymás karjaiban dülöngélve elregéljük az életünket, halkul a techno, kel fel a nap, fakul az égősorok fénye, és már a fűben hempergünk egy ideje, amikor felvetem, hogy talán őrültség, sőt biztos az, de nem folytatjuk nálam? Nem tartja őrültségnek, csókolózunk a HÉV-en, a villamoson, a dohánybolt előtt és a liftben is, amíg csigalassan felérünk a hetedikre. 

Rendelek mekit, a teraszon nézzük a háztetők és tűzfalak végtelenségét, amíg felcsenget a futár. Együk meg az ágyban, javasolja, én meg főzök gyorsan két kávét, és befoglaljuk a hálószobát, amit el sem hagyunk egész nap. Faljuk a McChickent, de a részleteket, érdekességeket is egymásról. Nem szereti az édességet, egyáltalán az édes ízt sem, ezért kihívás neki egy érettebb banán vagy dinnye, és nincsenek kedvencei, értelmezhetetlennek, fikciónak tartja magát a koncepciót is, hogy a rengeteg jó dolog közül, amit szeret, kategóriánként egyet az összes többi fölé emeljen. Úgy csillog a szeme, olyan magabiztosan és ártatlanul, ahogy csak egy huszonnégy évesnek tud, aki még nem lát rá a saját fiatalságára; aki azt hiszi, már minden megtörtént vele, ami egy emberrel megtörténhet.

Egy ránc sincs az arcán, sehol nem tud megbújni még a veszteség, a kudarc, a megmásíthatatlanság bánata, nem tudott még ferde vonalakban nyomot hagyni rajta a csalódás, vagy úgy egyáltalán, a tapasztalás. 

Alszunk két-három órát, én vagyok az idősebb, mégis én leszek a kiskifli, úgy húz magához, úgy szuszog a nyakamba, mintha egyszerre félne attól, hogy nem leszek ott, amikor felébred és lenne biztos abban, hogy soha nem megyek már sehova. Felébredünk, főzök még két kávét, mesél Belgiumról, a munkájáról, az international upbringingjéről, hogy egyszerre érzi magát gyökértelennek és bárhol otthon, hiszen annyi helyre költöztek az apja diplomatakarrierjét kergetve. Mondja, hogy szeretne magyarul beszélni, de ne nevessem ki. Aranyosan töri, nem nevetem ki, csak mosolygok, ahogy elpirulva a takaró alá bújik, majd úgy tör ki alóla és veti rám magát, mint aki hónapok óta nem szexelt, pedig nemrég fejeztük be, de hát mégiscsak huszonnégy éves.

Elővesszük a beszélgetős kártyajátékomat, sorra húzzuk a nem elsőrandis kérdéseket, és minden válasszal közelebb kúszunk egymáshoz. Én mesélek neki az apámról, aki nem nyitott ajtót nekem New Yorkban, így végül sosem ismertem meg, és a srácról, aki egy teliholdkor vérfarkassá változott, és úgy is akart maradni. Őt az öngyilkosságról kérdezi az egyik kártya, elkomorul az arca, és mutat egy vágást a karján, ami a borzalmas coming outja után került oda tizenhat évesen. Mégis tudja, mi a szenvedés, gondolom, miközben végigsimítom a hüvelykujjammal a heget. Felnézek, és meglátom a szemében azt a sok fájdalmat, amit eddig eltakart előlem a fiatalsága, és csak azt tudom mondani, hogy kurvára sajnálom, hogy ezt át kellett élnie, mire ő azt válaszolja, hogy ő is sajnálja, amin én keresztülmentem. Ugye tudod, hogy egyik sem a te hibád? Hirtelen mintha mások ülnének velem szemben, azok, akiktől évek óta szeretném ezt hallani, és szinte agyonnyom a megkönnyebbülés, ilyen lehet, ha túl gyorsan jönnek fel a búvárok a mélyből. 

Mikor látlak újra, kérdezem a hátát csókolgatva, és azt mondja, hogy amikor csak szeretném. Addig is textelhetünk, de ő egyébként inkább telefonálós, sőt FaceTime-os. Úgy válunk el a nap végén, mint akik már tudják, milyen nehéz egymás nélkül, és halogatják a búcsút, ameddig csak lehet, majd átcseteljük és áttelefonáljuk a következő pár napot, angolul. 

A második randi előtt jelzi, hogy ha benne vagyok, beszélhetnénk magyarul, mert olyan kevés alkalma van gyakorolni. Benne vagyok, és szinte lehidalok, amikor küld egy egyperces hangüzenetet, amiben a magyarja szinte kifogástalan. Cseten visszavált angolra, és hosszan beszélgetünk a kétnyelvűség sajátosságairól, a randi pedig, ahogy megbeszéltük, végig magyarul zajlik. Ott vagyok, mutat a csillagokra, amiket a filléres galaxisprojektor hányt a plafonra, mikor totális kielégülésben hátravetjük magunkat a matracon. Hosszan néz, olyan hosszan, mintha mondani akarna valami fontosat, de végül ez lesz belőle: kincs vagy… jól mondom? 

Reggel ott marad dolgozni, elkapom egy angol hívásban a vezetéknevét, Szabó, és rákérdezek, mire a legnagyobb természetességgel elmondja, hogy az apai nagyszülei ‘56-osok. Beránt az ágyba, végigcsókol a vállamtól a nyakamig, és amikor a fülemhez ér, megkérdezi, hogy meglátogatom-e Belgiumban pár hét múlva. Ott lehet a szememben a válasz, mert már nyúl is a gépéért, hogy repjegyeket nézzen, így már akkor nemcsak magának. Két hét múlva kell visszamennie, én rá két hétre tudok utána menni, azt mondja, csak kibírjuk valahogy, majd szexcsetelünk sokat. Augusztus 20-ra beszéljük meg a következő randit, felvetem, hogy lemehetnénk egy napra a Balcsira, de szíve vágya végre látni a tűzijátékot, még sose volt Budapesten huszadikán. Lehet? Persze, mondom, a tetőmről szuper lesz. Megcsókol, majd lekapja a könyvemet a polcról. Szóval ez mind te vagy, kérdezi cinkosan, és úgy döntök, hogy nekiadom azt az egyik első példányt, gyakoroljon ezzel magyarul, bár egyre kevésbé tűnik szükségesnek, mert egyre jobban beszél.

Ebédnél a húgáról mesél, aki Dániában él, és megkérdezem, hogy a húga hogyhogy nem beszél magyarul, mire értetlenül megrázza a fejét: miről beszélsz? Hülyén érzem magam, szinte szabadkozom, ahogy eldadogom, hogy az első randinkról úgy rémlik, azt mondta, a húgát már nem tanították meg magyarul a szülei. Valamit félreértettél, mondja. Szerintem azzal keverhetted, hogy az anyám nem beszél magyarul. Végképp összezavarodom: de ő nem magyar? Miről beszélsz, mered rám egyszerre hitetlenkedve és lenyűgözve. Tehát az anyukád belga, tisztázom. Pontosan, kacsint egyet, én meg próbálom elrejteni a zavarodottságomat, amíg elmegy.

Ahogy becsukódik a liftajtó, és elindul lefelé, tizennyolc fokra hűtöm a lakást, kapucnis pulcsiba bújok, és nyomozni kezdek. A világ legnagyobb hekkerének érzem magam, ahogy a gyakori kereszt- és vezetékneve, illetve a munkája alapján próbálom levadászni az interneten, és egyik ajtót nyitom a másik után.

Megvan a LinkedInje, valóban ott dolgozik, amit állított, de Budapesten, és belga munkákat az istenért sem találok. Közben megjön Berta, akit riasztottam, hozott energiaitalt, amit fintorogva legurítok, és tanácstalanul vonogatom a vállam, hogy végre meglett a Facebookja és az Instája, de előbbin semmi info, utóbbi meg privát. Berta felhorkan, hogy ekkora amatőr vagyok, mellém huppan, meghúzza az energiaitalt, öklendezik egyet, majd egy pillanat alatt megtalálja a srác anyját, és láss csodát… elég jól beszélhet magyarul, lévén hogy magyar tanár egy vidéki kisváros gimnáziumában.

Lehet, hogy megtanult magyarul, motyogom magam elé, mire Berta belém fúrja a tekintetét, mintha azt mondaná, de aztán ki is mondja, hogy „geci, ébredj fel”. Egészen a srác gyerekkoráig visszamegyünk a magyar anyukája falán, nyoma sincs Belgiumnak vagy az apja diplomatakarrierjének (asztalos), egy teljesen átlagos, aranyos, dolgos vidéki család mosolyog ránk a hortobágyi kirándulásokon, horvát tengerpartokon, általános- és középiskolai ballagásokon, szalagavatókon, főiskolai diplomaosztókon, a karácsonyi töltöttkáposzta vagy a húsvéti fonottkalács fölött.

Megremeg bennem valami, de nem úgy, mint máskor, egyszerűen csak nem értem az egészet. Lehet, hogy csak le akart nyűgözni, vagy érdekesebbnek akart tűnni, vagy ennyire nincs önbizalma, mentegetem. Ilyet normális ember nem csinál, szögezi le Berta. De semmi jele nem volt, bizonygatom, úgy tűnt, tökre rendben van! Berta kifújja magát, és kijelenti, hogy gyakorolni fogjuk, hogy felismerjem a parát. Kezdjük is, kapja elő a telefonját, és rövidesen Jack Nicholson őrült mosolya mered vissza rám a Ragyogás poszterén. Rajta látod, hogy valami nincs rendben vele? Vagy várj, mutatok jobbat, pötyög valamit újra, és Sissy Spacek Carriejét fordítja felém: ő rendben van?

Elnevetem magam, de a nevetés átbillen szipogásba. Berta átkarol, otthagyom magam egy kicsit mellette, aztán kimegyek a mosdóba, nem sírni, hanem venni egy hidegzuhanyt, hogy visszarántson a valóságba. Pittyen a telefonom a mosdókagyló szélén, a srác az, szelfit és cuki üzenetet küld, hogy mennyire jó volt ez a nap, és alig várja a tűzijátékot. Ellágyulok. Csak állok a telefonnal a kezemben, hogy mit válaszoljak erre, és arra gyúrom magam, hogy fenn kell tartanom a látszatot, hogy még nem tudok semmit, hogy másnap személyesen kérhessem számon, hogy ne tudjon eltűnni, ne tudjon kibújni a felelősségvállalás alól úgy, mint az előzőek, de az igazság az, hogy valójában csak szeretnék még egy kicsit benne maradni ebben az illúzióban, benne lenni még egy picit ebben a mesében. Miért nem lehet igaz?

És ekkor mintha felkapcsolnának egy lámpát odabent, megértem, hogy attól még, hogy ő mindenben hazudott, az én oldalam igaz volt. Az a lelkesedés, az a vonzalom és remény igaz volt, hát éreztem! El tudtam hinni, hogy ez lehet, hogy ez megtörténhet. Újra. És lehet, hogy a húgomtól megint új becenevet kapok a groupchatben, mondjuk Anora leszek – megérdemelten, teszem hozzá,  a lényeg, hogy megéltem valamit, ami, ha csak pár napig is, de olyan őszintén lüktetett bennem, olyan elevenen és kíváncsian, amire azt hittem, hogy még nagyon sokáig, talán soha nem leszek már képes. Még mielőtt elkezdenék hálálkodni neki, inkább megírom, hogy mindent tudok, ne találkozzunk többet, és ahogy visszateszem a telefonom a mosdókagyló szélére, hátha leesik, és végre vehetek újat, elkapom a tükörben a saját tekintetem, és egyből megismerem azt, akit olyan régen láttam.

Marton Krisztián

A kiemelt kép forrása: Földi Ádám