Világéletemben igazi alkalmazott típusnak gondoltam magam. Mondják meg, hova üljek reggel kilenckor, bekapcsolom a számítógépet, és nyolc-tizenkét órán át, ameddig kell, elvagyok a számokkal. Biztonságos napi rutinomból a vállalkozói lét valami megfoghatatlan, bizonytalan misztikumnak tűnt, olyasminek, ami nem nekem való.

Legyenek fix keretek, legyen biztos fizetés, kedves kollégák és egy okos főnök. Szerencsém volt, mert a karrierem során mindez megadatott – mégis miért vágytam volna másra?

Jó, igen, szerettem utazni, de a centire beosztott szabadságok alatt munka mellett is bejártam több mint száz országot.

Derült égből villámcsapás volt, amikor 2011 végén mégis vége lett másfél évtizedes munkaviszonyomnak egy multinál.  Ráadásul teljesen kilátástalan volt, hogy hirtelen hasonló helyen tudjak elhelyezkedni. Egyrészt az a tudás, amire szert tettem, nagyon specifikus volt, így nem tudtam volna máshol ilyen feltételekkel „eladni magam”, másrészt hirtelen apukámnak is nagy szüksége volt rám, az egyetlen gyerekére... Úgyhogy nem volt más választás, mint ugrás az ismeretlenbe.

„Csak nem fogsz három diplomával mások után kádat sikálni?” – dörrent rám keresztapám, amikor felvázoltam, hogy többek között lakáskiadásból fogok megélni. Meg szabadúszó újságírásból, ha már annyira imádom járni a világot, és úgyis írogatok róla hosszú évek óta. Bár sokkal jobban hangzana, de nem tudatos döntés volt.

Egyszerűen belecsöppentem egy új életbe. Kiskosztüm helyett farmer (néha délig pizsama), és üvegkalitka helyett az otthoni dolgozószoba.

Különös volt, hogy milyen gyorsan átálltam az új világrendre, és az irodák világa a megbeszélésekkel, büfékkel, projektekkel hirtelen egy egészen távoli bolygónak tűnt.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Ahogy a régi, alkalmazotti életembe bekúsztak az utazás során megtanult dolgok, most a „szabad életben” a multis fegyelmet veszem észre magamon. Annak idején bent a cégnél sokan csodálkoztak azon, milyen jól tűröm a stresszt és a káoszt. Úgy vélem, az utazás edzett meg, hiszen az tele van váratlan helyzetekkel, döntésekkel. Szintén jó tanítómester abban, hogy az ember elfogadja a másságot. Annyiféle emberrel találkozom egy vakáció során, jól is néznék ki, ha mindenkiről lesújtó véleménnyel lennék, aki nem olyan, mint én.

Pontosan ugyanígy mentettem át (vagy hurcoltam magammal?) a cégnél megszokott rendet és fegyelmet a szabadúszó életre. Amikor először írtam egy online hírportálra cikket, igencsak meglepődtek, amikor az határidőre, a megbeszélt karakterszámmal és pontosan felcímkézett fotókkal érkezett meg. Egy szerkesztőségben nem ehhez voltak szokva.

De én elég súlyos örökséget hordozok magammal. A kis vidéki faluból Budapestre költözött, világéletükben szorgosan dolgozó szüleimről az egyik nyaralásuk a legjellemzőbb történet. Amikor hosszú hónapok könyörgése után apukám beadta a derekát, hogy elfogadjanak egy kéthetes beutalót egy SZOT-üdülőbe, az volt az első dolga, hogy felmérje ott az állapotokat. Úgy találta, hogy a kerítés van a legrosszabb állapotban, így azt javítgatta a vakáció során. Na, ezt a génállományt fejelte meg két különböző multinál töltött, összesen húsz évem, nagyon kemény munkával. Mondhatnám, az egész életem a feladat-határidő-felelősség háromszögben telt.

Egyáltalán nem egyszerű ezzel együtt élni. Ha bemegyek egy bankba, hivatalba, bárhova, és nem tökéletesen mennek a dolgok, legszívesebben feltűrném az ingujjamat, és átalakítanám a folyamatokat. A blogon se tudok megelégedni azzal, hogy kirakjak két naplementés fotó közé egy szelfit valami jópofa idézettel, pedig legalább annyi lájkom lenne már, mint a részletes, alapos bejegyzésekkel. Hosszú estéken át molyolok egy-egy íráson, és közben magam is érzem, hogy nem vagyok komplett.

De a multiktól leginkább magammal hurcolt örökség az Excel-mániám. A barátaim állandó kuncogásának vagyok kitéve, hogy mindenről van listám – az utazásokról, éttermekről, de például a lakásfelújítás során kis táblázatba voltak gyűjtve a mosdókagylótól a konnektorokon át a matracok árai is, beszerzési helyekkel (cím, telefon, nyitva tartás!). Ha szóba kerül, mindenki jókat derül rajtam, aztán amikor valaki matracot keres, suttyomban felhív: Te, Kisgyörgy, megvan még az a táblázatod?

Azt, ugye, mondanom sem kell, hogy az utazásokra is meglehetősen komoly terv készül. Pontos menetrendek, foglalások, hogy ott már semmiféle logisztikával ne kelljen törődni. Mentségemre legyen mondva, hogy ha belefutok valami izgalmas, váratlan helyzetbe, találkozásba, akkor azért el tudom dobni a táblázatom! (De másnap előveszem, és erőltetett menetben behozom a lemaradást.)

Ahogy a multiknál az utazások miatt soha nem simultam be igazán a karrierista, ambiciózus női vezetők közé, úgy a multi háttér miatt most a bloggerek közül lógok ki, hogy túl komolyan veszem az egészet.

Egyszerűen van ez a dupla belső kényszer a szabadságra, ugyanakkor a maximalizmusra, és már nem is kapálózok ellene – ez vagyok. Ha kicsit ezoterikusabb beállítottságú lennék, akkor arra fognám, hogy ikrek vagyok – merthogy tényleg.

Manapság nagy divat azt hirdetni, hogy „lépj ki a komfortzónádból”. Számomra csak az a dilemma, hogy én most akkor kiléptem vagy beléptem? Szerintetek?

Kisgyörgy Éva

Tetszett? Akkor olvass mást is Évától a Travellina blogon (KATT IDE), vagy nemrég megjelent szuper könyvében (KATT IDE)!

A kiemelt fotó Travellina alaszkai kisfilmjéből való.