–

Rezgett a léc

Iparművésznek indult, aztán harmadikos középiskolásként tagja lett a kaposvári Déryné Vándorszíntársulatnak. Ott játszott Balla Eszter is, aki éppen akkoriban felvételizett a színművészetire – gondolta, ő is megpróbálja. Első nekifutásra sikerült, de utána sokszor rezgett a léc, aminek több oka is lehetett:

„A főiskolán nem volt meg az a fajta vezetés, amit a színész a rendezőtől kap – mi, hallgatók mindig együtt, egymással dolgoztunk.

Néha a földig le tudták gyalázni az embert, és aztán nem építették fel.

Azt vártam, hogy majd megtanítanak a szakmára, de például próbálni csak jóval később, a Radnótiban tanultam meg, többek között Martin Mártától, Csomós Maritól vagy Szombathy Gyulától.

Igazából meg sem fogalmazták, hogy mi a baj velem. Talán egyszerűen túl fiatal voltam – egyébként az osztályból csak hármunkat vettek fel elsőre, a többiek korábban már stúdiósok voltak, vagy felléptek itt-ott. Mindenesetre egy idő után úgy voltam vele, hogy száz százaléknál nem tudok többet nyújtani. Annak viszont örülök, hogy Benedek Miklós volt az osztályfőnököm. Mindannyiunkért megküzdött – mondván, hogy majd az élet eldönti, ki alkalmas erre a pályára –, és mindannyian végeztünk is.”

Társulatból szabadúszónak

A főiskola után egyszerre két vidéki társulatnak, a soproninak és a veszpréminek is tagja lett, majd hét évet töltött a Radnótiban, ahol rengetegszer játszott például inast, nagyobb feladatokat azonban nem kapott. Mégis úgy érzi, nem véletlenül került oda, és a mai napig jó szívvel emlékszik vissza a radnótis korszakára. 

„A Radnóti társulata nagyon erős, szerettem hozzájuk tartozni. Nem volt bennem sértődöttség, amikor felálltam, az akkor még futó darabjaimat is vittem tovább,

de ha maradok, sosem derült volna ki, hogy mire vagyok képes.”

Immár több mint tíz éve szabadúszó. Biztonságot ad számára a keramikus végzettsége: nemcsak a saját örömére, hanem megrendelésre is készít burkolatokat. Gyakran feltűnik reklámokban is – úgy viszonyul ezekhez a munkáihoz, mintha drámai főszerepet játszana.

„Muszáj több lábon állni” – mondja. – „Bár még gyerek voltam, de emlékszem arra az időre, amikor egymás után készültek a filmek, tévéjátékok. Ma már összehasonlíthatatlanul kevesebb a lehetőség ezen a téren. Igaz, a sorozatoknak köszönhetően ma már tapasztalható fellendülés.”

Az érzései alapján dönt

A függetlenségnek köszönhetően megválogathatja, hogy mibe teszi bele az idejét és az energiáját, legfőképpen pedig a lelkét. Nem állított fel vállalható és nem vállalható kategóriát – mindig az érzései alapján dönt.

„Egy filmet azért mondtam vissza, mert a forgatókönyv elolvasása után az egésznek nem értettem a miértjét. Amikor megkérdeztem erről a rendezőt, láttam, hogy nem is érdekli.

Szabadúszó vagyok, akinek »mindent« el kell vállalnia, de ez már túl volt a »mindenen«. Több kollégám meg is ütötte vele a bokáját.”

Két színház, egy sorozat

Megesik, hogy hetekig, hónapokig nincs megkeresése – dolga ilyenkor is akad bőven, például a házában, amit éppen felújít. Aztán hirtelen több feladat is megtalálja, ahogy a közelmúltban is történt.

A Váci Dunakanyar Színházban a Művészetben és A hazugban is láthatja a közönség, utóbbinak egyébként éppen ma lesz a bemutatója. Mindkettő több egyszerű vígjátéknál – finom humorral mély emberi igazságokat is megfogalmaznak. Ugyancsak játszik a Gózon Gyula Kamaraszínház repertoárján lévő Zárt tárgyalásban, ahol három, pokolra jutott ember keresi valaha volt élete értelmét, tárja fel bűneit és ébred rá arra, hogy valójában ők maguk jelentik a büntetést egymás számára.

A tévénézők mostanság a Barátok közt Somogyi Leventéjeként találkozhatnak vele. „Izával (Varga Izabella - a szerk.) az első perctől működik köztünk egyfajta “cinkosság”, abszolút hasonló a humorunk-észjárásunk, és fél szavakból is megértjük egymást, ami nem csak megkönnyíti a munkát, hanem kis pluszt is ad hozzá.”

Ebben a szériában korábban már feltűnt néhány hétre beugróként Németh Kristóf helyett. Akkor azt hitte, ezzel ki is lőtte magát, de sok idő eltelt azóta, és ő maga is sokat változott – be is hívták egy castingra. Egyelőre számára is rejtély, hogy merre fejlődik majd az általa megformált „szigorú, ámbár szexi” irodalomtanár jelleme.

Kalandor a Csúcshegyen

Évekig élt egy Kaposvárhoz közeli zsákfaluban, miközben hol Pesten, hol Egerben lépett fel, az ingázás pedig nemcsak fárasztó, hanem gazdaságtalan is volt. Visszaköltözött a fővárosba, közelebbről a nyolcadik kerületbe, de vidéki emberként nem volt ott maradása. Majdhogynem véletlenül ismerte meg az óbudai Csúcshegyet, ahol – hivatalosan mezőgazdasági területről lévén szó – megfizethetőek az ingatlanok. Hamarosan csatlakozott is a hegylakók táborához.

„Kalandoroknak való hely” – meséli. – „A közművek közül csak a villanyt vezették be.

Az első egy-másfél évben, amikor még nem volt saját kutam, a közkútról hordtam a vizet – másképp is bánok vele azóta.

Telente a kályhán főzök – egészen más így az étel energiája. Maga a környék is feltölt – ez nem egy »ezospiri duma«, aki járt már arra, tudja, miről beszélek.”

Melyik tablettát veszed be?

Öt évvel ezelőtt fordulat történt az életében. Egy barátja elküldte neki a Mátrixot idéző, Melyik tablettát veszed be? című vegán oktatófilmet, amit tulajdonképpen nem is akart megnézni, aztán – mivel tudta, hogy nincsenek benne véres jelenetek – mégis rászánt egy órát. A hatás sokkoló volt, olyannyira, hogy lényegében átmenet nélkül ő maga is vegán lett – és rájött, hogy ez nem lemondás, sőt:

„Elvarázsolt ez a konyha. Bármit el lehet készíteni vegán módon, és az esetleges speciális hozzávalók is kiválhatóak olyanokkal, amik ezen az éghajlaton termettek.

Olyan alapanyagokat fedezek fel, amiket nagyanyáink még rendszeresen használtak, aztán valahogy feledésbe merültek: köles, árpa, zab, hajdina, kukoricadara…

Menzán szocializálódtam, sohasem válogattam, mégis előítéletem volt bizonyos zöldségekkel szemben, mint például a cékla vagy a spenót. Most már sokszor kívánom ezeket – ha pedig az ember szervezete jól működik, jelzi, hogy mire van szüksége, érdemes hallgatni rá.”

Persze rendszeresen találkozik a veganizmust övező sztereotípiákkal is:

„Ha mindenevők körében előkerül a téma, hirtelen mindenki táplálkozási szakemberré lép elő, illetve mindenki ismer valakit, aki belebetegedett a vegánságba. Aztán kiderül, hogy az illető mondjuk sült krumplin és ketchupon élt. Én vegánként sokkal változatosabban étkezem, mint mindenevő koromban – akkoriban tíz-tizenötféle recept volt a fejemben, most pedig, bár van egy-két kedvenc, szinte minden étel más.”

Szimbiózisban a kerttel

Nagyrészt azt eszi, amit maga termel – ételeiben benne van a zöldségek, gyümölcsök, fűszerek egész története, az, ahogy felnevelte őket, így nemcsak fizikai, hanem lelki szinten is táplálnak. Szeretné még inkább elmélyíteni a kerttel való szimbiózisát: olyan rendszer, úgynevezett permakultúra kialakításán dolgozik, amely a természetben zajló ökológiai folyamatokat veszi alapul. Igyekszik még kevesebbet vásárolni, illetve még kevesebb hulladékot termelni, így például még a lekvárnak-befőttnek eltett alma héját is kiszárította, és hol fahéjjal, hol rózsaszirommal feltuningolva teaként issza.

Haszonállat, társállat? Nincs különbség!

Mindig is szerette az állatokat, vegánként azonban megváltozott a velük való kapcsolata, különösen azóta, hogy részt vett egy bábolnai tojóhibrid mentésében és rehabilitációjában:
„Egy baromfiudvarban élt több társával együtt, akik bántották – alig volt már tolla, a gazdája pedig arra sem tartotta alkalmasnak, hogy levágja, talán majd megy a kutyának, mondta. Így inkább elkértük őt egy barátnőmmel.

Tükhének – ez lett a neve a görög istennő után – néhány hét alatt helyreállt a belső egyensúlya, és látványosan kitollasodott. Kapott implantátumot is, ami a tojásrakási kényszert blokkolja – ezeket a tyúkokat ugyanis úgy tenyésztették ki, hogy minél többet tojjanak, ami miatt egy-másfél év alatt végképp elhasználódik a szervezetük, holott természetes körülmények között akár tíz évig is élhetnének.

Egyre inkább kereste az emberi társaságot. A simogatást – mint a tyúkok általában – nem kedvelte, de feljött az ölünkbe, és az autóm hangját is megismerte. Valamiért szeretett mobiltelefonnal játszani.

Én pedig nem értettem, ez a kultúra hogyan tudta elhitetni velem – még ha voltak is bennem kérdőjelek –, hogy létezik haszonállat és társállat. Nincs különbség a kettő között!

Attól pedig, hogy valami évszázadokon vagy évezredeken keresztül tradíciónak számít, még nem biztos, hogy etikus. Egyszerűen csak arról van szó, hogy az ember hajlamos a nála alacsonyabban lévőkön gyakorolni a hatalmát, amivel pedig nemcsak az állatoknak árt, hanem végső soron a bolygónak is, mivel a nagyüzemi állattartás rendkívül környezetszennyező.”

Vegán Hegylakó

Sokan nemcsak színészként, hanem Vegán Hegylakóként is ismerik – ilyen néven hozta létre Facebook-oldalát, ahol a maga kreálta fogások fotóit-receptjeit osztja meg. Először csak afféle dokumentációnak szánta, és nem gondolta, hogy néhány baráton, ismerősön kívül más is kíváncsi lehet rá. Aztán a követők egyre többen lettek, ő pedig megérezte ennek a dolognak a felelősségét. Saját bevallása szerint nem rendelkezik akkora ismeretanyaggal, mint például egy vegán aktivista, az oldalon keresztül azonban a maga eszközeivel másoknak is utat mutathat.

Bár sokan biztatják, szakácskönyvet biztosan nem akar kiadni, olyat esetleg igen, ami az alapvető fogásokon túl – amelyeket lényegében egy gyerek is el tud sajátítani – szabadságra tanít:

„Ha valaki vegánra vált, az a legegyszerűbb és a legtisztább, ha magának főz. A legjobb dolgok pedig kísérletezésből születnek.

Egy-egy fogást legfeljebb egyszer-kétszer készítek el recept alapján, aztán ráengedem az ösztöneimet. Öt év alatt egyvalamit kellett kidobnom, azt is azért, mert véletlenül szénné égettem.”

„Minden egyes ősz hajszálamnak örülök”

A szakmát illetően nem tervez különösebben – annyi biztos, hogy ahogy telik az idő, egyre több a munkája.

„A lelkem mindig is idős volt, és sokáig kontrasztban állt a megjelenésemmel – most már kezd a külső és a belső harmóniába kerülni. Egyébként sem félek a kortól, sőt minden egyes ősz hajszálamnak örülök. Gyerekként volt szerencsém ismerni olyan öregeket, akit nem keseredtek meg, és a tudásuk mellett megmaradt a játékos énjük is. Én is ilyen öreg szeretnék majd lenni.”

 Mezei M. Katalin

Képek: Chripkó Lili