Filákovity Radojka: A veszteség lenyomatot hagy az arcon, de én már szeretem a hegeimet

–

Takács Dalma/ WMN: Az utóbbi időben nagyon sokat beszélgettünk arról, hogyan formálta át az énképedet a perinatális veszteség, azonban most, hogy végignéztem az interjúhoz készülő fotózást, úgy éreztem, újra egy magabiztos, határozott, önbizalommal teli nő áll a kamera előtt. Tényleg így van?

Filokávity Radojka: Nehéz kérdés, mert rengeteget alakult az elmúlt két évben, különösen az elmúlt félévben az önmagamhoz való viszonyom. A perinatális veszteség teljesen lekapcsol a saját testedről.

Sokáig úgy éreztem, nem tudom, kit látok a tükörben. Legtöbbször egy olyan valaki nézett vissza rám, aki testileg-lelkileg beleöregedett a veszteségébe.

Mintha a kisbabám elvesztésével cserben hagyott volna a testem. Szégyent éreztem nőként, anyaként, feleségként egyaránt, amiért nem tudtam teljesíteni a „nőkre kiszabott feladatot”, és egészségesen kihordani, megszülni őt. Az elmúlt félévben kezdett el ez oldódni bennem.

T. D./WMN: Ezek nagyon súlyos érzések. Mi hozta el a fordulópontot?

F. R.: Nem volt egy konkrét pillanat. Ahogy haladtunk előre a terápiában, ahogy a gyász elkezdte megtalálni a helyét az életemben, szép lassan bekövetkezett a változás. Persze ez egy folyamatos érzelmi hullámvasút, a veszteség pedig velem marad, amíg élek, de szépen lassan megmutatkozhat az is, akivé váltam azóta.

Egy ilyen trauma sok szempontból átalakítja az embert. Sokat szorongtam azon, hogy vajon a környezetem meg tudja-e majd szeretni az „új” Radit, aki lettem, és én képes leszek-e így szeretni önmagam. Az alapszemélyiségem persze ugyanaz maradt, de kidomborodtak olyan aspektusok, amik korábban nem voltak annyira láthatóak, és elhalványodtak olyanok, amik valaha markánsan jelen voltak. Megtanultam például nemet mondani, jobban határokat húzni. És míg régen nagyon felszabadult, közvetlen ember voltam, aki elsősorban a humoron keresztül kapcsolódott másokhoz, ez egy időre elveszett. Sokáig azt éreztem, hogy van felettem egy nagy fekete felhő, ami mindenkit eláraszt a környezetemben. Azt a korábbi könnyedséget, felszabadult életörömöt, ami valaha jellemzett – és amit a nevem is jelent – már nem tudom mindenkinek átadni, de ahogy telt az idő, megtaláltam az egyensúlyt, helye lett annak, ami történt. A veszteségem vont körém egyfajta páncélt.

T. D./WMN: Ez a páncél védelmez, vagy inkább izolál?

F. R.: Tény, hogy volt a gyászban olyan szakasz, amikor elzártam az érzéseimet, de ez hosszú távon nem működik. Amikor pánikrohamaim lettek, elkezdtem figyelni rá, hogy semmit se söpörjek szőnyeg alá, sőt, ha kell, menjek még közelebb a nehéz érzésekhez. A sebezhetőségem felvállalása kellett ahhoz, hogy újra tudjak funkcionálni, tudatosan jelen lehessek a mindennapjaimban.

A veszteség után sokan mondták, hogy milyen erős vagyok, pedig sosem volt más választásom, mint továbbmenni, élni. Ez ösztön. Még akkor is, ha időnként azért könyörögtem, hogy ne ébredjek fel másnap. Mert aztán felébredsz, és csinálod tovább. Először mások kedvéért, aztán már magadért is. Majd nemcsak túlélni tanulsz meg, hanem szépen lassan újra élni is. 

És ha innen nézem, a kisfiunk végső soron erővel ruházott fel. Szóval mostanra már inkább védelmez az a páncél. 

T. D./WMN: Emlékszel az első olyan alkalomra, amikor a veszteséged után újra megérezted a szépséged, a nőiességed?

F. R.: Nem, mert ez egy lassan felépülő folyamat volt, de az biztos, hogy az anyaság sokat lágyított rajtam – mert bárhogy is történt, a kisfiam által anyává váltam.

Ha magamra gondolok, már nem kizárólag egy traumatizált, hanem egy erős nőt látok, aki sok mindent túlélt, aki folyamatosan fejlődik és tudja magát képviselni. Rengeteg dolog van még, amin szeretnék változtatni, de összességében rendben vagyok magammal. Most fejeztem be a terápiát, és hamarosan megműtik a méhsövényem, ami nagyban szerepet játszhatott a kisfiunk elvesztésében. (A méhsövény vagy septum a méh üregének elváltozása, mely egy, a méh fejlődése során kialakuló rendellenesség. A méhsövény a méh üregét részben vagy teljesen kettéosztja, csökkentve ezzel a térfogatát, a beágyazódó embrió helyét, annak tápanyagellátását, így akadályozza a terhességet. – a szerk.) És ez nagy dolog, mert a veszteség utáni másfél évben képtelen voltam orvoshoz menni, már a nőgyógyászati vizsgálat gondolata is triggerelt. Viszont most itt vagyunk, és bízom benne, hogy a beavatkozás után egy új fejezet nyílhat.

Ha belenézek a tükörbe, 

látom apukámat, anyukámat, a kisfiam anyukáját is, és hiszem azt, hogy ő is itt van velem. És látok egy anyát is, aki várja, hogy érkezzen valaki, akiről gondoskodhat majd. Rajtuk keresztül pedig tudom magam szeretni.

T. D./WMN: Nem ez az első alkalom, hogy a gyászról beszélgetünk, és mindig felmerül a kérdés, hogy mi segíthet valójában. Talán az írás? Talán a terápia? Talán semmi, csak ki kell várni? Neked mi lett erre a válaszod?

F. R.: Nehéz rá választ adni, de az biztos, hogy fontos mérföldkő volt, amikor megkérdezte a terapeutám, hogy mit köszönhetek a kisbabámnak. Ez egy nagyon meghatározó dolgot kattintott át bennem. Bármennyire groteszknek tűnik is, itt értettem meg, hogy a veszteségből lehet építkezni is. Rengeteget adott ez az egész: anyává tett, szülővé tett, erőssé tett, új ablakokat nyitott a világra. És én szeretném méltó módon megőrizni a kisfiam emlékét, adni valamit, ami által nemcsak bennünk képez lenyomatot, hanem a világban is. Szeretnék méltóvá válni arra, hogy az anyukája lehetek. Erre szolgál az is, hogy én újságíróként is elkezdtem foglalkozni a perinatális veszteség témájával, amit a társadalomban még mindig tabusítás övez.

A kisfiunk örökre a részem marad, és hálás vagyok azért az időért is, amíg itt volt nekünk. De persze nem mindig könnyű. Most közeledünk a második évfordulóhoz, ilyenkor intenzívebb a gyász.

Ez azonban természetes: a gyász ugyanis nem egy véges valami, amit ha feldolgozol, onnantól eltűnik az életedből – hanem konstans jelen van, csak megtanulsz vele együtt élni.

És ebben az együttélésben vannak hullámvölgyek, de hiába vagyok rosszabbul, már nem ugyanabba a mélységbe, kontrollvesztettségbe zuhanok vissza, mint ami korábban volt. Már vannak eszközeim arra, hogy jobban legyek.

T. D./WMN: Gyakran poénkodsz azzal, hogy az öltözködés fontos megküzdési mechanizmusod. Milyen szerepe van ennek most az életedben?

F. R.: A ruhák mindig is segítettek abban, hogy kifejezhessem magam a világ felé. Sosem tartottam magam egy divatgurunak, de már gyerekkoromban is imádtam öltözködni, és a terápiámban is előkerült, hogy a ruha számomra kommunikációs eszköz, amin keresztül rengeteg dolgot elmondok az éppen aktuális hangulatomról. Ha valaha pályát váltanék, biztosan valami olyan segítő szakmát választanék, amivel traumát megélt nőket segítek a testükkel való újrakapcsolódásban. Ez még mozgolódik bennem.

T. D./WMN: Azt szántam eredetileg első kérdésnek – csak aztán eltértem tőle –, hogy vajon el tudtál-e volna jönni erre a fotózásra sminktelenül, hétköznapibb öltözetben. 

F. R.: Egyre jobban meg tudom élni, hogy milyen vagyok természetesen, smink nélkül. Nyilván rengeteg önbizalmat ad, amikor szép sminkem és jó ruhám van, de

már szeretettel viszonyulok a sminkelt és a természetes énem közti kontraszthoz is.

A hétköznapokban egyébként alig sminkelem magam, szinte csak akkor, ha találkozom valakivel, vagy értekezletre megyek, ami nagy dolog, ugyanis régebben még a vízpartra is viseltem sminket, de ez már nagyon távol áll tőlem. A nagymamám mondta a hétvégén, hogy

„nem a szép a szép, hanem a jó szép”.

Ezt próbálom magamban látni. 

T. D./WMN: Volt olyan dolog, amit nehezen fogadtál el magadon?

F. R.: A testarányaimat, meg azt, hogy alacsony vagyok. A várandósság alatt a medence elkezd tágulni, ez nálam is elkezdett változni már, eleinte zavart – egyfajta mementóját láttam benne a történteknek.

T. D./WMN: Lehet ez olyan dolog, mint amit a kisfiad kapcsán mondtál: hogy egy ajándék tőle, ami veled marad, és ezáltal szerethetővé válik?

F. R.: Abszolút. Ahogy az is nagyon érdekes, hogy egy idő után azért nem menekültem a fájdalomtól és a gyásztól, mert az is arra emlékeztet, hogy ő volt nekünk, hogy az életünk része. Még ha kegyetlenül fájdalmas is.

T. D./WMN: Érdekes ez a kettősség – én sokszor éreztem azt a gyászidőszakomban, hogy bármit megtennék, hogy megszabaduljak a fájdalomtól, közben pedig bűntudatom volt, ha valami miatt jobb kedvem lett. Neked is volt ilyen?

F. R.: Persze, nagyon sokáig úgy éreztem, nincs jogom pozitív érzésekhez és nevetéshez, hiszen meghalt a kisfiam. Aztán be kellett látnom, hogy bármi is történt, én élek tovább, és nem hordozhatok magamban folyamatos lelkiismeret-furdalást, hogy jól gyászolok-e.

Ő itt van velem, és én megengedhetem magamnak azokat az érzéseket, amik jönnek: akár a jót, akár a rosszat. Ami közös bennük: hogy mindkettő el fog múlni.

T. D./WMN: Úgy tudom, az a különbség a depresszió és a gyász között, hogy az utóbbinak természetes része, hogy a fájdalom mellett örömteli pillanatok is megjelennek.

F. R.: Igen, viszont nagyon könnyen lehet a gyászból depresszió, és erre oda kell figyelni. Ez a veszély nálam is fennállt, és akkor felmerült a gyógyszeres kezelés lehetősége.

T. D./WMN: Még napjainkban is sokakban van ellenérzés a gyógyszerekkel kapcsolatban. Te elfogadtad volna?

F. R.: Igen, persze! De közben biztosan nehéz lett volna megküzdenem azzal a gondolattal, hogy nem ment másképp. Erős megfelelési kényszert hozok ugyanis, ami már akkor is felütötte a fejét, amikor a veszteségem után két-három hónappal azt mondta valaki, hogy „már jobban kéne lennem” – próbáltam ennek megfelelni, de aztán jöttek a pánikrohamok.

Van, ami nem megy egyedül, és nem is kell hogy menjen.

Valójában már a kezdetektől fogva tudtam, hogy szakemberre lesz szükségem a trauma feldolgozásához mind testi, mind lelki szinten, és tényleg rengeteget köszönhetek a terápiának. 

T. D./WMN: Hamarosan megműtenek. Milyen gondolatokkal vágsz bele a most következő időszakba? Hogyan készülsz a testi változásra például, ami majd egy következő várandósságnál bekövetkezik?

F. R.: Úgy gondolom, számomra már nem ezen lesz a fókusz. Ha végig tudtam volna vinni az első várandósságom, biztosan foglalkoztatott volna a testem átalakulása, de ha megadja az ég, hogy újra teherbe essek, az lesz a legfontosabb, hogy ki tudjam hordani a babát, és élve, egészségesen világra tudjam hozni. Azt mondják, a perinatális veszteség után nagyon sok szorongással jár az újabb várandósság, de éppen ezért minden rendelkezésemre álló eszközzel és vizsgálattal élni szeretnék. Nyilván sosem lesz garancia arra, hogy ezúttal máshogy alakul, de én szeretném megtenni a tőlem telhetőt. 

T. D./WMN: Mi jelenti számodra az öngondoskodást?

F. R.: Sokáig a terápia jelentette, de ide sorolom azt is, hogy megengedem magamnak a pihenést, és ápolom a testem. A veszteség után egy ideig nagyon elhanyagoltam magam, nem foglalkoztam magammal, mintha tudat alatt büntettem volna a testem a történtekért. Most újra van jelentősége annak, hogy bekenem az arcom vagy a testem egy krémmel, sportolok, időt töltök a szeretteimmel. 

T. D./WMN: Milyen most a kommunikációd a testeddel? Mennyire tudod meghallani a jelzéseit, igényeit?

F. R.: Sokkal jobban, mint korábban. Hajlamos vagyok túlpörgetni magam a munkában, és most egy intenzívebb időszak miatt kevesebbet is mozogtam, de már érzem a testemen ennek a hiányát, és igyekszem ilyenkor lelassulni, válaszolni a jelzésekre. Nagy kihívás számomra, hogy fontos legyek a saját életemben, de már elhiszem, hogy én is megérdemlem azt a szeretetet és figyelmet, amit másoknak adok.

T. D./WMN: Ha most elképzeled magad, mondjuk, három év múlva, mit látsz magad előtt?

F. R.: Érdekes, amit kérdezel. Akivel ilyen dolog történik, az nehezen tervez előre, mert pontosan tudja, milyen törékeny az élet. Bár vannak terveim és vágyaim, a korábbi naivitásom elveszett, már tudom, hogy a dolgok bizony bármikor tönkremehetnek. És annak ellenére, hogy igyekszem nem erre fókuszálni és ezen szorongani folyton. De tudom jól, hogy például arra sincs garancia, hogy a veszteség nem fog újra megismétlődni. Éppen ezért arra törekszem, hogy mindig csak a következő lépésekre koncentráljak.

Amikor a terápiám során el kellett volna képzelnem a jövőbeli énemet, nagyon sokáig képtelen voltam rá. Nem láttam magamat. Amikor elveszítesz egy kisbabát, akkor a jövőképed is elveszíted, amit vele építettél. Nemrég azonban, az utolsó terápiás konzultáción valami ezzel kapcsolatban is megváltozott: 

végre láttam magunkat, ahogy fekszünk hárman az ágyban, a férjem alszik, középen a babánk, akit felemelek, kiviszem magammal, és főzök egy kávét. 

Hogy én milyen leszek? A gyász lenyomatot hagy az arcon, de mára megszerettem ezeket a hegeket. Nincs más választásom, nem harcolhatok tovább. Ez is én vagyok.

Filákovity Radojka