Mosolyt visznek oda, ahol szomorúság lakik: egy nomád bohóccsalád lenyűgöző világjárása

–

Érthetővé és elérhetővé tenni a színházat

Bár mindketten Liège környékén nőttek fel Belgiumban, Amandine és Quentin Brüsszelben találkoztak tanulmányaik után egy színházpedagógiai képzésen. Mindkettőjüket régóta vonzotta a színház világa, különösen az, hogyan lehet közel vinni a művészetet különféle társadalmi csoportokhoz és színházi eszközökkel párbeszédet indítani a problémákról.

„Nekem nagyon fontos volt, hogy olyan kifejezésmódot találjak, ami beszéd nélkül is érthető mindenki számára, és amin keresztül könnyen interakcióba léphetek a nézőkkel”

– mondja  Amandine, aki a családja révén már egészen kicsi korában megismerkedett a burleszk műfajával. Quentin hozzáteszi, hogy a fizikai színház nagy előnye, hogy a szöveg helyett a test nyelvén, mozgással, gesztikulációval, mimikával mesél el egy történetet, így származástól, anyanyelvtől függetlenül mindenkit meg tud szólítani. Ez azért is lényeges, mert mindkettejük nagy álma volt, hogy beutazzák a világot, ám fogalmuk sem volt, hogyan kezdjenek hozzá – a tarsolyukban lévő eszközök viszont később segítségükre lettek.

Minden lehetséges

A kezdő löketet egy kényszerstoppolás adta meg. A képzés egyik feladataként dokumentumfilmet készítettek utcaszínházi művészekkel, ám a hosszúra nyúlt forgatás miatt lekésték az utolsó buszt hazafelé. Hirtelen ötlettől vezérelve stoppolni kezdtek, a sofőr pedig, aki két perc után felvette őket, mesélt nekik a Nus et culottés című francia dokumentumfilm-sorozatról. (Magyarul Meztelenek és merészeknek lehetne fordítani a 2012 óta tartó sorozat címét, amelyben a két főhős pénz és felszerelés nélkül, meztelenül, mindössze két kamerával vándorútra indul, majd az útközben szembejövő emberek segítségével ruhához, ételhez, szálláshelyhez jutnak és elképesztő találkozásokat, kalandokat élnek meg.)  Amandine és Quentin fejében mintha egy lámpát kapcsolt volna fel ez a stoppolás: rádöbbentek, hogy minden lehetséges, és akár pénz nélkül is belefoghatnak az utazásba. 

Irány Marokkó

Eldöntötték, hogy alapvetően pénz nélkül, jótettért jótettel fizetve fognak utazni, ám ha szükséges, bohócokként összekalapozzák majd az ételrevalót. „A bohócról már messziről látszik, hogy kicsoda, nem kell magyarázni semmit. Megnevetteti és összehozza az embereket, kicsik és nagyok is tudnak hozzá kapcsolódni. Az első utazásunkon csak improvizáltunk, több-kevesebb sikerrel, viszont rengeteget tanultunk ezekből a próbálkozásokból” – emlékszik vissza Quentin az első nagyobb útjukra, amikor Belgiumból Marokkóba stoppoltak.

Ekkor még elsősorban a ház körüli munkák elvégzésével hálálták meg szállásadóiknak a segítséget. Spanyolországban egy idősebb férfinál kertészkedtek, akinek a fiáról kiderült, hogy kamionsofőrként rendszeresen jár Ceutába – épp abba a spanyol városba, amely Észak-Afrika területén helyezkedik el és Marokkóval határos. A kamionos átszállította őket a Gibraltári-szoroson, a fiatal pár pedig átsétált a marokkói határon.

Hazafelé már összekalapozták a hajóra valót, és csak ekkor szembesültek azzal, mekkora kiváltságot jelent az, hogy belga útlevéllel utaznak: a Ceutában átkelésre várakozó afrikaiak tömege sokkolta őket. „Ez az enklávé olyannak tűnt, mint egy börtön: rengetegen nagyon sokáig várnak az engedélyre, hogy áthajózhassanak az európai kontinensre. Sokaknak valószínűleg több félretett pénze volt, mint nekünk, mégsem utazhattak oda, ahova szerettek volna. Nagyon megérintett minket a felismerés, mennyire szerencsések vagyunk, hogy gyakorlatilag bárhova eljuthatunk, ez a lehetőség viszont nem adatik meg mindenkinek.”

Turné a menekülttáborokban

Hazatérve rögtön elkezdtek dolgozni egy saját előadáson, amelynek középpontjában az emigráció állt. Elhatározták, hogy az előadást elviszik a lehető legtöbb, Belgiumban található menekülttáborba. Ez a projekt kicsiben már hasonlított arra, amit ma is csinálnak: biciklivel járták a vidéket és az utazás mellett egyre fontosabbá vált az előadás által közvetített üzenet és annak szociális hozadékai.

Amandine lelkesen mesél arról, milyen nagy élményt jelentett nekik a menekültekkel való kapcsolódás: „Az előadások után ott maradtunk éjszakára, így volt idő megismerkedni a különféle emberekkel, sorsokkal. Mást úgysem tehettünk, mint hogy megnevettettük őket az előadással, aztán meghallgattuk a történetüket. Sok olyan nemzetiség gyűlt össze ezeken a helyeken, akik tradicionálisan nagyon vendégszeretőek és fontos nekik a másik ember befogadása, ám egy idegen ország gyűjtőközpontján ezt nem tudták megélni. Mi viszont igazi vendégeknek számítottunk, hiszen nem szociális munkásként, hanem előadókként érkeztünk, ők pedig örömmel hívtak be minket egy teára a kicsi szobájukba.” 

Egy év Amerikában

Következő úti célul Amerikát tűzték ki, a kanadai Quebectől haladtak észak felé. Bár ide mindenféle terv nélkül, puszta kalandvágyból érkeztek, a helyiekkel való beszélgetések során egyre inkább kirajzolódott előttük az észak-amerikai őslakosok nehéz helyzete. Eldöntötték, hogy kifejezetten az őslakos közösségeknek fognak előadást tartani, így utaztak faluról falura egyre elhagyatottabb és hidegebb tájakon.

Olyan, nehezen megközelíthető településeken, iskolákban léptek fel, ahol még soha nem járt vendégelőadó.

A belga bohócok azonban mindenhol megtalálták a módját, hogy a helyiekhez kapcsolódjanak – az emberek továbbadták egymásnak a hírt az érkezésükről, szállást és fellépést intéztek nekik, sőt, meleg holmikkal is ellátták őket, mert az idő egyre fagyosabbra fordult. A karácsonyt -40 fokban ünnepelték egy családnál. 

Tavasszal Alaszkán keresztül indultak dél felé, ezúttal két biciklivel, amiket egy költözésen való segédkezés után kaptak ajándékba, ők pedig eladományozták a téli bundákat és csizmákat. Mikor el akartak jutni az egyik szigetre Alaszka partjainál, megismerkedtek egy vitorlázó párral, akik befogadták őket a hajójukra. A kezdeti „hajóstoppolásból” hat hét együttlét lett, ennyi időt töltöttek a vitorláson, miközben elképesztő állat- és növényvilágot figyelhettek meg a part mentén déli irányba haladva.

Az Egyesült Államok után Mexikóba érkeztek, ahol épp elkerültek egy földrengést, ám a következményeibe alaposan belefolytak. „Sok mexikóival beszélgettünk, akik a földrengés helyszínére készültek, hogy segítsenek az ottaniaknak. Végül mi is velük tartottunk, hátha egy rövid bohócelőadással oldhatunk valamit a feszültségen. Persze a kétkezi munkába is beszálltunk; a legnehezebb az volt, amikor házakat kellett lerombolni, amikről a mérnökök úgy ítélték meg, hogy a földrengés következtében már nem biztonságosak”– idézi fel az eseményeket Quentin. A mexikói tragédiától lelkileg és fizikailag kimerülve tértek haza Belgiumba egy teljes év távollét után, ám hamarosan már újabb terveket szőttek.

A menekültek útvonalán Szíria felé

Öt hónap pihenő után ismét a nyakukba vették autóstoppal a világot. Eltökélték, hogy végigjárják a szíriai polgárháború elől menekülők útvonalát visszafelé, útközben pedig menekülttáborokban lépnek fel. Igyekeztek minden országban, amelyen áthaladtak, felvenni a kapcsolatot a menekültekkel foglalkozó segélyszervezetekkel. Franciaországban, Svájcban, Ausztriában ez a koncepció jól működött,

Magyarországon azonban megakadt a projekt, mert a határok bevándorlók előli lezárása miatt nem tudtak hol és kinek játszani.

Bosznia-Hercegovinában már találkoztak menekültekkel, de szervezett befogadórendszer híján ott sem sikerült célzottan nekik előadást tartani. Albániába érve elengedték a projekt eszmei hátterét és játszottak ott, ahol egyszerűen nyitottak voltak a műsorukra: iskolákban, gyermekotthonokban, kórházakban. Görögországban tudtak újra menekültek előtt előadni, Törökországban pedig elutaztak egészen a szír határig. „Rengeteg háborús özvegy és árva gyerek él azon a környéken, illetve azok a menekült családok, akik még várják a híreket a Szíriában maradt férfirokonkról. Végigjártuk a házaikat és az udvarokon játszottunk nekik, elmentünk gyermekotthonokba, iskolákba is. Sőt, bekapcsolódtunk egy helyi szervezet munkájába, akik az utcán kallódó, árván maradt gyerekeknek tartottak szabadtéri cirkuszi, színházi foglalkozásokat. Bár a határt nem léptük át, úgy éreztük, sikerült megvalósítani azt, amiért útnak indultunk Belgiumból.” 

Mosolyt vinni oda, ahol szomorúság van

Amandine és Quentin sokszor maguk keresik azokat a szociális ellátóhelyeket, ahol örömet vihetnek a nehezebb sorsú közösségekhez, ugyanakkor tagjai a Bohócok Határok Nélkül humanitárius szervezetnek is, aminek pont ez a missziója:

bohócokat küldeni olyan övezetekbe, amelyeket természeti katasztrófa, háborús konfliktus vagy más krízis ért.

A nemzetközi szervezet tagjai hisznek a nevetés és a közös játék gyógyító erejében, ezért megfelelő felkészültséggel és érzékenységgel tartják meg előadásaikat, amibe bevonják a közönséget is. Amandine-ék utazásaik során időnként a Bohócok Határok Nélkül helyi szervezeteivel egyezetetnek (ha van ilyen az adott országban), és az ő útmutatásuk alapján keresik meg azokat a helyeket, ahol érdemes fellépni. Törökországban például összetalálkoztak angol bohócokkal, akik a szervezet küldöttjeiként érkeztek, de nem tudtak minden egyes helyszínre ellátogatni – így a feladat egy részét a Nez du Monde vette át tőlük. 

Pénz nélkül Dubajban

Törökországból Örményországba utaztak tovább, ahol az SOS Gyermekfalvakkal együttműködve jó néhány gyerekcsoportnak bemutathatták műsorukat. Ezután következett Irán, ahol Amandine az előírásokat betartva fejkendőt húzott a bohócjelmezéhez, így lépett fel egy gyermekotthonban. Ezután Dubajban kötöttek ki egy iráni polgármestertől kapott kompjegyeknek köszönhetően.

„Az, hogy Alaszkában mínusz 40 fokban stoppoltunk, nem tűnt nagy ügynek ahhoz képest, hogy ott álltunk Dubajban, a fényűzés városában egy fillér nélkül és fogalmunk se volt, merre induljunk a túrazsákjainkkal”

– meséli Quentin. Itt ugyanis nem igazán működött a pénz nélküli, emberi jóságra építő utazási módszer, ami a világ többi részén bevált: a turizmusból élő metropoliszban nem sok esély kínálkozott arra, hogy egy helyi lakosnál meghúzhatják magukat, sem hogy az utcán annyi pénzt kalapozhatnának össze, ami elég lenne szállásra és a továbbutazásra.

Végül a „kulisszák mögötti világ” fogadta be őket: azok az afrikai, indiai, pakisztáni vendégmunkások, akik mindössze egy ágyat bérelnek maguknak a hálótermekben, engedték meg nekik, hogy az éppen üres fekvőhelyeken eltöltsenek egy-egy éjszakát. Előfordult olyan is, hogy egy híd alatt húzták meg magukat, ám másnap összeismerkedtek egy emírrel, aki meghallva a történetüket rögtön szobát foglalt nekik egy luxusszállodában. Végül hasonló szerencsés találkozások és a Vöröskereszt segítségével jegyet szereztek egy Indiába tartó repülőgépre, és megszabadultak Dubaj csillogó fogságából.

Távol-Keletről Dél-Afrikába

Hosszan lehetne még sorolni a kalandokat, amiket átéltek Indiában, Nepálban, Mianmarban, Thaiföldön és Malajziában, de ugorjunk egy kicsit előre: Szingapúrban készültek hajóstoppolásra, amikor hirtelen úgy döntöttek, inkább lecsapnak a Dél-afrikai Köztársaságba szóló olcsó repjegyekre. Ekkor már egy teljes éve úton voltak, és úgy érezték, eljött az idő, hogy lassan hazatérjenek – az afrikai kontinensen keresztül.

A repülőtéren leszállás után kértek egy darab kartont, hogy felírhassák az autóstoppoláshoz a haladási irányt.

„Az emberek, amikor meghallották, hogy Európába tartunk, csak röhögtek rajtunk és azt ismételgették, hogy ez Dél-Afrika, itt nem lehet stoppolni, mert kirabolnak, megölnek! Az, hogy mi Belgiumtól Szingapúrig eljutottunk, egyáltalán nem hatotta meg őket”

– idézi fel Amandine a fogadtatást. Végül persze minden jól alakult; Dél-Afrikában a lelkipásztorok beegyezésével az imaházakban adták elő a műsorukat az istentiszteletet követően, sok-sok ember előtt. Botswanában viszont a közönségnek „nem ment át” a bohócműsor, a felnőttek egyáltalán nem nevettek, amikor Quentin a produkció részeként többször is elesik, sőt megijedtek, őszintén sajnálták és segíteni próbáltak neki. Innen Namíbiába utaztak, ahol a forgalom napi 1-2 autót jelentett, így nagyon lassan haladtak, Quentin ráadásul meg is betegedett. Azt a tasak paracetamolt, amit egy ottani orvostól kaptak, a mai napig magukkal hordják az úti gyógyszereik között – erről a saját szememmel is meggyőződhettem.

Namíbiából Zambiába, majd Tanzániába utaztak, ahonnan hajóstoppal tettek egy kis kitérőt Zanzibár szigetére. Ruandán, Ugandán, Kenyán és Etiópián át megérkeztek Szudánba, ahol rossz hír várta őket: a Covid miatt lezárták az egyiptomi határt. A belga fiatalok, bár már egy éve Afrikában barangoltak, hirtelen veszélyes idegenekké váltak a szudániak szemében, akik megfertőzhetik a lakosságot. Ekkor tapasztalták meg először a saját bőrükön, milyen félelmetes ottragadni valahol, ahol nem szívesen látott vendégek. Szerencsére belátható időn belül 48 órára megnyitották a határt, így két teljes évnyi távollét után visszatérhettek Belgiumba.

Szürke hétköznapok, új tervek

A Covid két hulláma között új előadást készítettek új díszlettel, de be kellett látniuk, hogy a járványhelyzet miatt sehol sem léphetnek fel. Amandine, aki végzettsége szerint tanítónő, állást kapott egy iskolában, Quentin pedig egy civil szervetnél különböző nemzetiségű gyerekeknek tartott foglalkozásokat – és ezen a téren remekül tudta hasznosítani az utazások során szerzett tapasztalatait.

2022 telén megszületett a kisfiuk, Naïl, a friss szülők pedig komolyan elgondolkodtak azon, milyen jelent és jövőt szeretnének maguknak teremteni családként. „Nem akartam, hogy Naïl első évei abban a rohamtempóban teljenek, amit a főváros diktál – magyarázza Quentin. –  Ha elfogadjuk azt a rendszert, amibe a gyerekünk születése előtt belekényszerültünk, Naïlt három hónaposan bölcsődébe kellett volna adnunk, mert Amandine-nak vissza kellett volna mennie dolgozni. Megnéztük a bölcsit, ami a munkahelyem mellett volt és elfogadhatónak tűnt, de azt éreztem, hogy ez az egész nincs rendben így.

Azok után, amiket Amandine-nal együtt átéltünk, egyáltalán nem kívántam a fiamnak ezt a gyors és szűk keretek közé szorított életmódot.”

Újra úton, immár hármasban

Amikor arról kérdezem őket, miért nem kerestek egyszerűen egy másik lakóhelyet maguknak a városon kívül vagy akár külföldön, Quentin így válaszol: „Talán furcsának hangzik, de nekünk sokkal egyszerűbb útra kelni, mint valahol letelepedni. Ez az az életforma, amiben a leginkább otthonosan érezzük magunkat, és ez a gyermekünk születésével sem változott.”

Naïl 10 hónapos múlt, amikor útnak indultak déli irányba. Az első szakaszt a fagyos téli időjárás miatt vonattal tették meg – annyira bennük volt már a mehetnék, hogy nem bírták kivárni a tavaszt. Spanyolországot már biciklivel szelték át, majd újra megjárták Marokkót, Dél-Franciaországot pedig végigturnézták az előadásukkal. Egy évvel később, karácsonykor hazalátogattak Belgiumba a nagyszülőkhöz, aztán folytatták a bringázást Svájcon, Németországon, Ausztrián, Magyarországon, Románián és Bulgárián át egészen Törökországig, majd egy picit más útvonalon vissza.

Előadásszervezés két keréken 

A fellépéseik helyszíne és időpontja továbbra is menet közben, sokszor az adott országban megismert emberek segítségével alakul. Míg azonban korábban arrafelé haladtak, amerre csak kedvük támadt, vagy ahova vitte őket egy lestoppolt autó, ma már eleve olyan településeket céloznak meg, ahol kilátásba kerül egy fellépési lehetőség. Az előadás előtti és utáni éjszaka a szállásukat a „fellépési helyszín” biztosítja, ami sokszor annyit tesz, hogy a helyi szervező befogadja a családot magához.

„A felmálházott biciklikkel és a gyerekkel már nem vándorlunk csak úgy, bele a vakvilágba egy szép táj kedvéért. Sőt, már nem is tudnám elképzelni, hogy fellépések nélkül utazunk. Ez egy olyan szervezőerő, ami mindig átsegít minket az elakadásokon, akkor is, ha kevesebb nézőnk van vagy épp nem keresünk vele pénzt” – mondja Quentin, majd Amandine veszi át a szót. – „Továbbra is nagyon fontos számunkra, hogy elérhetővé tegyük a művészetet, a színházat, a pénz soha nem lehet akadálya az előadásainknak. Ugyanakkor ez a munkánk, és már nem tehetjük meg, hogy teljesen üres zsebbel utazzunk.

Egyrészt a bicikliket is karban kell tartani, másrészt ennünk kell akkor is, amikor épp nem játszunk, hanem egyik helyszínről haladunk a másik felé, ami napokig is tarthat. Illetve szülőkként már arra is figyelünk, hogy legyenek tartalékaink.”

Leginkább a helyszíntől és a közönségtől függ, szednek-e belépőt az előadás kezdetekor, vagy inkább a végén kalapoznak, esetleg egyszerűen csak a szállásért és némi élelelemért cserébe játszanak, ahogyan azt tették például Ukrajnában. Vannak, akik nem tudnak fizetni az előadásért, de megajándékozzák őket valamivel, vagy meghívják a kis családot magukhoz ebédre.

Gyereknevelés vándorolva

Ami az elmúlt két év gyerekkel utazós tapasztalatait illeti, Quentin és Amandine egyöntetűen állítják, hogy Magyarországon kifejezetten barátságosak, vendégszeretőek az emberek, még ha elsőre kicsit zárkózottnak tűnnek is. Spanyolországban meglepő módon ennek az ellenkezőjét tapasztalták. „A spanyolok azt hitték, koldusok vagy szakadt hippik vagyunk, akik nem gondoskodnak megfelelően a gyerekükről. Közép-Kelet-Európában viszont kíváncsian, segítőkészen fogadtak minket. Szlovákiát például nem ismertük, és kellemes meglepetés volt a számunkra minden szempontból. Romániában viszont annyi pálinkát megitattak velünk, hogy azóta egyáltalán nem iszunk alkoholt.” 

Naïl láthatóan teljesen természetesnek éli meg a gyakori helyváltoztatást, könnyen kapcsolódik hozzánk is a vendégeskedés során és hamar feltalálja magát a lakásunkban. „Gyakran kérdezik tőlem, nem nehéz-e egy gyerekkel utazni. Én erről azt gondolom, hogy gyereket nevelni mindenképp nehéz, akárhol vagyunk – jelenti ki Amandine. – De számunkra könnyebb utazni, mint ugyanabban a térben eltölteni minden egyes napot. Szinte egész nap levegőn vagyunk, új helyeket és embereket ismerünk meg, ez pedig sokat segít abban, hogy örömteli legyen a családilag együtt töltött idő.”

Héda Veronika