A bóknak és a flörtnek van helye – de nem a facebookos adok-veszek posztokban

–

Ahogy minden évszakhoz, úgy az őszhöz is tartoznak apró rituáléim – ilyen többek között a ruháim és holmijaim szelektálása, amit minden évben úgy csinálok végig, mintha minimum emberáldozatot mutatnék be filiszteusok területén. A búcsúzás sosem volt erősségem, nemhogy emberek, de tárgyak esetében sem – ha nem törekednék a fenntarthatóságra és nem lenne limitált a rendelkezésre álló négyzetméterek száma, egészen biztosan több száz göncöm lenne.

De nincs, a szelektálásnak pedig mára jól bevált menete lett: ami csak szakadt, azt megvarrom, ami jó állapotú, azt cserebere csoportba posztolom, adományboltba viszem vagy barátnőre örökítem, ami pedig harmadik kategóriába esik, az megy tömőanyagnak vagy a H&M textilgyűjtőjébe. Idén a második kategóriába kerültek a legtöbben: egy egész délutánt a megunt és kihasználatlan pólók, cipők, kabátok lefotózásának szenteltem, egyedül azzal a neonkék, menő sportmárkás egyberészes pilates-szettel nem bírtam zöldágra vergődni, amit egy túl magabiztos pillanatomban akasztottam egy outletben. (Klasszik jógainfluenszeres kezeslábas, iszonyú menő… valaki máson.)

Míg a többi ruhát szépen felakasztva fotóztam le, ez a példány kifogott rajtam. Kiterítve úgy nézett ki, mint egy levetett harisnya és egy telefosott búvárruha furcsa szerelemgyermeke, felakasztva úgy, mint egy rossz horrorfilm vagy a Scooby Doo-zárójelenete, épp csak a lényeg nem jött át róla sehogy: hogy új tulajdonosa tényleg nagyon hot lesz benne.

Bár ellenérzésem az első perctől kezdve volt, végül beadtam a derekam: magamra vettem a jumpsuitot, megkerestem a legjobb fényeket, és a tükörben, szigorúan az arcomat kitakarva készítettem két képet az edzőruháról. Egyet szemből – így látszik a teljes fazon, egyet oldalról – így pedig a cipzárak. Aztán kiírtam a méretet és az árat, jeleztem, hogy rossz a cipzár, javasolt megcsináltatni, és rányomtam a posztolás gombra. 

Tíz perc után pedig megérkezett az első üzenet a privát fiókomba. Aztán szépen lassan a második, a harmadik és a negyedik is.

Ám a feladó nem arról érdeklődött, hol vehetné át a ruhát, hanem arról, hogy lenne-e kedvem kávézni. Merthogy szimpatikus vagyok. Egy kép alapján, amin még csak az arcom sem volt rajta.

Az van, hogy nem vagyok naiv

Idén 30 éve, hogy női testben élek, és 17 éve, hogy erre a külvilág is felfigyelt – és ha akarom, ha nem, rendszeresen emlékeztet is a tényre. Nőként ugyanis, ha belépsz valahova, oda először a külsőd sétál be, és csak aztán a lényed sétál be. Ha videóban szerepelsz, ott először a homlokod magassága és a mellméreted, és csak aztán a mondanivalód hallatszik ki. Ha cikket írsz, amit a fotóddal is illusztráltok, először a szép-csúnya skálán helyez majd el az olvasó, mintsem hogy történetet társítson az arcodhoz. Ez van, és ez volt mindig is – csak amíg nem létezett közösségi média, addig más élethelyzetekben csúcsosodott ki a kéretlen véleményezés.

Számtalan olyan cikkvideó készült rólam ide, a WMN-re is, ahol hiába beszélek a többgenerációs hajléktalanságról vagy a kutyamentésről, mindig akad olyan kommentelő, aki a tartalom helyett a hajamat fogja kritizálni. Hiába szerepelek vodcastokban, ahol a pánikbetegséggel folytatott küzdelmemről mesélek, akad a kommentelők között, aki szerint „rám férne egy fogszabályozó”, vagy „annak ellenére is szépnek talál, hogy ilyen gebe vagyok”. Volt olyan főnököm, aki azért küldött egy grumpybb interjúalanyhoz, mert én „csinos nőként majd megpuhítom”, és

volt már, aki a művészetterápiás ülésem közepén megkérdezte, mégis min szoronghatok én, ha egyszer vékony vagyok.

Persze külső szemlélőként erre most sok dolgot lehet mondani.

Mondhatjátok – és biztosan mondjátok is –, természetes, hogy a külső alapján születik meg az első benyomás, ezzel mindenki így van.

Mondhatjátok – és biztosan mondjátok is –, minek pattogok, hiszen ennél otrombábban is lehet közeledni egy nőhöz, ez a pár személy legalább illedelmesen udvarolt nekem vagy kritizált engem. (Bár nyilván sejtitek, hogy dickpic is landolt már a levrendszeremben.)

Mondhatjátok – és biztosan mondjátok is –, mégis mit vártam, ha a médiában dolgozom, előtérben az arcom, az adok-veszek csoportba meg fitneszruhát posztoltam a testemen.

Mondhatjátok – és biztosan mondjátok is –, akár bóknak is felfoghatnám, hogy valaki szépnek talál, a többit meg le kell szarni.

És tudjátok, mit? Talán ha nagyvonalúbb lennék, és egy jobb napomon érkezett volna az üzenet, valóban legyintenék minderre. Talán megláthatnám a helyzetek ártatlanságát, akár még az önbizalmamba is beépíthetném a pozitív visszajelzéseket, a negatívokon meg gyakorolhatnám a leszarás magasztos művészetét. És bár ezt is teszem az esetek 95 százalékában – nőtársaimhoz hasonlóan, hiszen valószínűleg gyomorfekélyt kapnánk, ha nem tanulnánk meg lepergetni a kéretlen kommenteket – de marad az az 5 százalék, amikor hirtelen betelik a pohár. Amikor erősebb a kiszolgáltatottság, mint a dac, amikor nem vágyom a nagyvonalúságra, amikor a látszólag ártalmatlan komment mögött mélyebb problémát vélek felfedezni.

Ez pedig nem más, mint az, hogy

noha én, emberként számtalan szerepben, minőségben próbálok jelen lenni az életem különböző területein, végső soron sehol nem lehetek biztonságban attól a tárgyiasító, túlságosan kritikus vagy épp dominálóan bókoló narratívától, ami egyetlen szerepkörre korlátoz: egy *valamilyen* nőre.

Egy vékony nőre. Egy csáléfogú nőre. Egy „megfektetném” nőre. Egy csinos vagy nem csinos nőre. De semmiképp nem egy újságíróra, művészetterapeutára, barátra, barátnőre, gyerekre, unokára, gazdira, edzőtársra, Facebook-ismerősre, csoporttagra, önkéntesre – pedig ez is mind én vagyok. Ezek vagyok én igazán, ezek (legalábbis az első néhány a felsoroltból) azok, amikre van és volt ráhatásom, amikért tettem, amikbe energiát fektettem, amiket a tőlem telhető legjobb módon próbálok csinálni. Amiken tudok változtatni, ha kritikát kapok rájuk, amikben szeretnék fejlődni.

És mindemellett elvitathatatlanul nő is vagyok, és szeretek nő lenni – sőt, egyenesen imádom, hogy megélhetem a nőiességemet – azonban ha kizárólag egy olyan tulajdonságom kerül szemmagasságba, ami adottság és külsőség, az nem szimplán bosszantó, de lassú méregként szivárog aztán be az énképbe is. Noha mára (azt hiszem) rendezett viszonyom van önmagammal, utólag látom: hosszú éveken át nagyobb hangsúlyt fektettem a külsőségekre, mint kellett volna, sokkal inkább kötöttem az értékem hozzá, mint indokolt lett volna.

És míg egyes esetekben ez felvértezett – hiszen ha sok bókot kaptam, valóban magabiztosabban léptem ki az utcára –, a legkisebb testi változás, hajhullás vagy egy vírus okozta fogyás is felért egy gyomrossal, pedig az a helyzet, hogy egyáltalán nem lettem szarabb ember egyiktől sem. 

Messzire kanyarodtam, ugye?

Talán igazad van, bár azt gondolom, az edzőruhás fotóra érkező kommentek problémája csak tünet – egy jóval nagyobb, és mélyebbre nyúló társadalmi probléma tünete.

Mert az van, hogy jó lenne úgy élni nőként, hogy ne kelljen befeszülnöm attól, ha el akarok adni egy rohadt kezeslábast.

Jó lenne úgy élni nőként, hogy ne kérdőjelezzem meg, én mentem-e házhoz a pofonért, ha a ruhám helyett a testemre tesznek ajánlatot.

Úgy élni nőként, hogy biztonságban érezhessük magunkat egy adok-veszek Facebook-csoportban – akár az idegesítő, de amúgy ártalmatlan kommentelőktől, akár a motherless-szintű zaklatóktól.

Úgy élni nőként, hogy megélhessem és büszkén mellkasomra tűzhessem a nőiességem, de a nemem irreleváns lehessen, amikor a kompetenciám, a tudásom kell egy feladat elvégzéséhez. (Vagy ha csak el akarok adni egy rohadt kezeslábast.)

Úgy élni nőként, hogy megélhessem és büszkén mellkasomra tűzhessem a nőiességem, de csak azzal és azok előtt, ahol én magam szeretném azt kidomborítani, nem billent ki a szerepemből és nem kelt bennem félelmet.

Úgy élni nőként, hogy hiába ad a szakmám láthatóságot, bátran álljak kamera elé bízva abban, hogy a mondandóm érdekli az embereket.

Úgy élni nőként, hogy senki ne érezze szükségét annak, hogy véleményezze a külsőmet, ha csak én külön nem kértem meg erre.  

Úgy élni nőként, hogy előbb akarjon velem valaki randizni amiatt, mert szimpatikus vagyok, mint amiatt, hogy jól vagy épp rosszul áll nekem a kék kezeslábas. 

Túl sokat kérek? Nem tudom. Egy biztos: a ruha továbbra is eladó, az alatta lévő test viszont nem. Ha így is kell, egy tábla étcsokoládéért vihető.

Takács Dalma