„Meg tudunk tanulni a kisbabánk hiányával együtt élni”

–

Filákovity Radojka/WMN: Sokat gondolkodtam azon, hogyan készüljek erre a beszélgetésre, de végül úgy döntöttem, nem jövök statisztikákkal, tanulmányokkal, inkább a saját megéléseim alapján, „belülről” kérdezlek.

Horváth Réka: Ez számomra is különleges helyzet, hiszen én sem csupán szakemberként, hanem érintettként vagyok most jelen. Tizennégy és tizenkét évvel ezelőtt vesztettem el babákat, és mindkét alkalommal megtapasztaltam, hogy

a perinatális gyász tabusításából fakadóan hogyan traumatizálhatják tovább az anyákat már az egészségügyi intézmény falain belül is.

Minden nehézség és tragédia mellett én szakmailag és emberileg is nagyon jó kezekben voltam, hiszen a szülészorvosom lelkileg is nagyon sokat segített és támogatott ezen az úton, de sajnos nem mindenki ilyen szerencsés ebből a szempontból, és az ellátás nagyon sok területén egyáltalán nem ez a jellemző.

Engem ez a tapasztalás indított el a segítői úton. Korábban marketingkommunikációval foglalkoztam, egy idő után pedig megjelent bennem a vágy, hogy visszatérjek arra a helyre segíteni, ahol ebben a nagyon kiszolgáltatott helyzetben nem mindig tudtak úgy támogatni, kísérni engem, hogy az ne okozzon további sebeket, ne mélyítse még jobban a magányt és a szégyent, ami megjelenik ebben a fajta veszteségben.

F. R/WMN: Hiába a (jó esetben) profi egészségügyi ellátás, ha abban mégis mérgező mondatok, óriási távolságok vannak emberileg.

H. R.: Ez így van. Ebből kiindulva elvégeztem a perinatális szaktanácsadói képzést az ELTE pszichológiai karán, hogy a koraszülött osztályon lévő szülőket segítsem.

És nem mellesleg az egészségügyi szakdolgozóknak is kapaszkodókat nyújtsak abban, hogyan lehet egy ilyen – egyébként nagyon különleges, mély és fájdalmas – helyzetben, egy krízisben lévő szülőpár mellett empatikusan jelen lenni, megtartani az érintetteket. Ezen ugyanis rengeteg múlik.

F. R/WMN: A saját tapasztalataim is azt mutatták, hogy még az egészségügyben dolgozók egy része is eszköztelen a tekintetben, hogyan kell egy szülőpárt – nemcsak a nőt – jól kísérni egy ilyen óriási traumában. Miért?

H. R.: Azt is látni kell, hogy ez az egészségügyi szakdolgozóknak is egy borzasztóan nehéz helyzet, hiszen a várandósgondozás, a szülés (szinte) mindig az életről szól – ők ebben a szellemben, hangulatban dolgoznak.

A halál megjelenése így bennük is sok frusztrációt okoz, tehetetlennek érzik magukat, szeretnének eltávolodni a helyzettől, ami egy automatikus feszült viszonyt kelt, amitől mindkét fél egyre rosszabbul érzi magát.

Ezért lenne fontos az egészségügyben dolgozókat is érzékenyíteni a témában, segíteni a perinatális gyász kísérésében, hogy ne jöjjenek elő olyan – alapvetően jószándékkal elmondott –, de nagyon mérgező, káros mondatok, amik egy vetélésnél, egy magzat vagy egy újszülött elvesztésénél előkerülnek.

F. R/WMN: „Megesik az ilyen, maga még fiatal, majd lesz másik…”

H. R.: Valóban igaz, hogy a korai vetélés tíz nőből hármat érint valamikor élete során, főleg az első trimeszterben. És persze egyfelől vigasztaló, hogy az embernek lehet még gyereke, másfelől viszont annak a nőnek, akinek már csak a pozitív terhességi teszt is behozta a várandósság, a bővülő család vízióját, óriási kudarc- és veszteségélmény.

F. R/WMN: Ezekkel a vigasztalásnak szánt, ám valójában nagyon is mély fájdalmat okozó mondatokkal – amik elbagatellizálják a veszteség súlyosságát – gyakran találkozni a közvetlen környezetünkben is. Hogyan lehet jól támogatni egy ilyen traumát elszenvedett párt hozzátartozóként, barátként?

H. R.: Ez a téma nagyon gyakran megjelenik a szülőkkel való gyászmunka során, akiknek a környezetében sok esetben a teljes skála felfedezhető a folyamatosan pánikoló, a saját fájdalmát rájuk pakoló családtagtól vagy baráttól a másik végletig, a teljes csendbe burkolózókig.

A tabusítás miatt sokszor még a krízishelyzetben lévőknek kell kifelé kommunikálniuk, mire van szükségük, nekik kell nagy erőfeszítések árán beleállni helyzetekbe, például felhívni valakit, aki nem jelentkezik, és elmondani, hogy nyugodtan kérdezhet. Mert,

akik eltűnnek, ők nagyrészt azért teszik, mert le vannak fagyva, nem tudják, hogyan közeledjenek – és bár nem akarnak bántani, a távolságtartásuk tudat alatt a szégyenérzetet erősíti az érintettekben.

Ezek nagyon nehéz helyzetek, épp ezért fontos edukálni a környezetet is, hogy a traumatizáló mondatok helyett, amik gyakran elhangzanak, hogyan érdemes az érintettekkel kommunikálni.

F. R/WMN: Mivel lehet felváltani a traumatizáló mondatokat?

H. R.: Sok esetben nem kellenek a nagy szavak, elég annyi, hogy „veled vagyok”. Esetleg az, hogy „erre nincsenek szavaim, de mondd, mivel tudok segíteni”.

Sokat számít a támogató jelenlét is, amikor akár szavak nélkül éreztetjük a másikkal, hogy megtartjuk, nyugodtan megélheti mellettünk a fájdalmát. Ez ezerszer többet jelent, mint az olyan, szintén jóindulatú biztatásként odamondott szófordulat (amit én magam is megkaptam egy számomra nagyon kedves embertől a legmélyebb időszakomban): „most legyél nagyon erős”. Pedig azt éreztem, életemben nem voltam még annyira erős, és még ha annál is erősebbnek kell lennem… Szóval ez nem segítség.

Fontos megérteni, hogy a másik gyászát senki sem tudja átvenni. A legtöbb, amit tehetünk, hogy úgy támogatjuk az érintetteket, ahogy nekik a legjobb.

F. R/WMN: Miben különbözik a perinatális gyász a „hagyományos” gyásztól?

H. R.: A „hagyományos” gyászban valaki olyat veszítünk el, aki már élt, akit ismertünk – vannak hozzá köthető emlékeink, így pedig a búcsúzás is más.

A perinatális veszteség hatására egy jövőképet kell elgyászolnunk, erre pedig nincsenek rítusaink. Sok esetben nincs temetés sem, a szülők jó része például nem tudja, hogy ki lehet kérni a magzatot, babát a kórházból. Egy szó, mint száz: nem ismerjük a módját annak, hogyan lehetne lezárni egy várandósságot, ami tizenvalahány hétig tartott csupán – erre egyébként vannak módszerek, amikkel a gyászkísérés során dolgozunk.

De nemcsak az elképzelt jövőképet kell elgyászolni, ami a kisbabával teljesült volna be, hanem a korábbi énünket is. Egy ilyen trauma hatására ugyanis az ember másképp látja a világot. Ez egy krízishelyzet, de a krízis mindig magában hordozza a növekedés lehetőségét is. Persze a korai szakaszban ezt az ember el sem tudja képzelni.

F. R/WMN: Az első néhány hétben – és olykor még ma is, hiszen még friss a veszteségélményem – szinte elképzelhetetlennek éreztem, hogy fogok még valaha igazi örömöt, felszabadultságot érezni.

H. R.: Nálam is előjöttek azok a gondolatok, hogy fogok-e még egyáltalán nevetni, lesz-e még valaha boldog a karácsonyom.

Ebben a veszteségben – akár embriót, akár magzatot vagy újszülöttet veszítettek el – végtelenül egyedül vannak a nők. Ezért is fontos a sorstársi közösség, a társas támasz, ami megtartó erő lehet.

F. R/WMN: Az is nagy különbség, hogy a perinatális gyászban – a „hagyományos” gyásszal ellentétben – nagyon erősen jelen van a bűntudat, az önvád. Amikor megtudtuk, hogy meghalt a babánk, szinte az első reakcióm az volt – anélkül, hogy bármit is tudtam volna a halála okáról –, hogy ez az én hibámból történt. Hogy én megöltem őt. Miért van ez?

H. R.: Leendő anyaként a kisbabánkért az első pillanattól felelősnek érezzük magunkat. A testünkben növesztjük őt, azzal óvjuk – az alapvető tudásunk is az, hogy a női test csodálatos, hiszen képes kihordani és világra hozni egy kisbabát. Ha ilyen hírrel kell szembenéznünk, függetlenül a racionális okoktól, mindig megjelenik a bűntudat: hol hibáztunk, mit rontottunk el, miért nem tudtuk őt megvédeni, kihordani.

Óriási disszonancia, hogy meghal bennünk valaki, akit nagyon vártunk.

Ez az önvád sokszor felülírja a racionalitást is: hiába tudja objektíven az anya, hogy nem ő a hibás, akkor is megjelenik – ezzel az érzéssel mindig dolgozni kell a perinatális gyászfeldolgozás során.

F. R/WMN: Mit tehetünk ilyenkor? Hogyan tudjuk belső megéléssé tenni ezt a józan ésszel nagyon is felfogható tényt, hogy nem a mi hibánk volt, ami történt?

H. R.: Ennek a mikéntjei mindenkinél különböznek, a legfontosabb azonban, hogy időt hagyjunk magunknak, és megéljük a nehéz érzéseket is. Még a bűntudatot is, még akkor is, ha racionálisan nincs rá okunk.

Bármilyen furcsa is ezt hallani, de már az is jó, ha egyáltalán megjelenik az önvád, a bűntudat, és nem nyomjuk el ezeket az egyébként természetes, ösztönös érzéseket. Lényeges, hogy megengedjük, hogy előjöjjenek és elárasszanak minket a mélységeikkel együtt.

Ezt követően azonban épp a racionalitás fog minket segíteni, hiszen amikor felüti a fejét a bűntudat, az önvád, akkor a másik oldalon mindig tudatosítani kell, hogy mi is volt a valódi probléma, ami a veszteséghez vezetett – ami egyébként az esetek 99 százalékában nem az anyán múlt.

F. R/WMN: A perinatális veszteség kapcsán kevés szó esik az apákról, az ő fájdalmukról – pedig ugyanúgy traumatizálódnak a történtekben. Az anyákkal ellentétben viszont a környezet – a társadalom által belénk nevelt nemi sztereotípiák miatt – elvárja, hogy ilyenkor is erős bástyák legyenek. Emiatt mennyiben más az ő gyászuk?

H. R.: A női-férfi gyászfeldolgozásban alapvetően is vannak különbségek, amelyek a perinatális gyászban még inkább kidomborodnak – ez nem feltétlenül baj. Más a megküzdési stratégiájuk a férfiaknak, akikbe kisgyerekkoruktól azt nevelik, ne fejezzék ki az érzéseiket. Ők inkább előre tekintenek, míg a nők cirkulálva mindig vissza-visszatérnek a veszteségélményükhöz. Természetesen amiatt is van különbség, mert míg egy nő óriási hormonális változásokon megy keresztül a várandósság során, addig egy férfi nagyjából ugyanabban a hormonális állapotban van végig.

Azt is látjuk, hogy van egyfajta megoszlás is a gyászban: az elején az anya van sokkal rosszabbul, és az apa tartja meg őt. Amikor pedig a nő valamennyire megerősödik, akkor az apa lesz az, aki támogatásra szorul. A gyásza sokszor nem is a „klasszikus” jelekben, hanem indokolatlan dühben, türelmetlenségben nyilvánul meg, vagy annyira legyengül az immunrendszere, hogy megtámadja valamilyen betegség.

Nagyon fontos ilyenkor a férfiakra is figyelni, akikben szintén komoly gyászfolyamat zajlik – csak másképp, mint a nőkben.

F. R/WMN: Fontos, hogy egyáltalán validáljuk a fájdalmukat: azt, hogy ebben ők is komolyan sérültek, traumatizálódtak, az ő érzéseik is relevánsak, nem csak azoké, akiknek a testében a magzat növekedett, akik megélték a szülést.

H. R.: Egy férfi számára végigkísérni a párját a szülésen eleve nehéz: látni a szenvedését, megbirkózni a tehetetlenség-érzéssel, azzal, hogy bármennyire szeretne, nem vállalhat át a feladatából, fájdalmából. Hát még azzal a pszichés teherrel kísérve, hogy a baba, akit világra kell hoznia a párjának, már nem él. Számukra nemcsak magát a veszteséget, hanem ezt a nehéz érzést is fel kell dolgozni. 

 

Nagyon fontos, hogy nekik is biztosítsunk erre lehetőséget akár gyászfeldolgozó konzultáción, akár azzal, hogy az anyával – akit szakember kísér a gyászfeldolgozásban – időről időre beszélgetnek az érzéseiről, megéléseiről. Ez azért is fontos, hogy a pár tagjai ne menjenek el egymás mellett ezen az úton.

Ha megértik, hogy nem kevésbé gyászol a másik, csak máshogy, akkor tudnak úgy együtt haladni ebben a folyamatban, hogy az a későbbiekre nézve erőforrásként szolgáljon a kapcsolatukban.

F. R/WMN: Ha már említetted magát a szülést: kevés szó esik róla, de annak ellenére, ha egy szülés veszteséggel zárul, ugyanazokat a biológiai folyamatokat indítja be az anyában – tejtermelést, gyermekágyi vérzést, hormonális változásokat –, mintha egészséges babát hozott volna világra. Ezeket a folyamatokat pedig hatványozottan nehéz megélni ebben a helyzetben.

H. R.: Igen, ezt a fajta szülést is egy gyermekágyi időszak követi, ami a biológiai folyamatok mellett kőkemény lélektani változásokat is beindít. Utána jó pár hétig tart a hormonális állapot lecsengése, és azok a klasszikusan megjelenő nehéz érzések, mint a baby blues vagy akár a szülés utáni depresszió, itt is megjelenhetnek – csak ebben az esetben eleve egy krízishelyzetben ütik fel a fejüket.

Az első hat hét, a gyermekágy időszaka ilyenkor is egy módosult tudatállapotot hoz: a test és a lélek ösztönösen keresné a kisbabát, aki nincs ott. Azt a mélyről jövő ösztönt, azt a nagy szeretetet, ami az anyasággal jön, nincs hová kicsatornázni: nincs kit táplálni, megölelni, gondozni és szeretni – amire a testünk viszont készen áll. Ez a hiány leírhatatlan.

F. R/WMN: Nem beszélve arról, amiről már tényleg egyáltalán senki nem beszél, hogy milyen az első szexuális együttlét vagy az első menstruáció – amelynek során a görcsök szó szerint reprodukálják a vajúdást – egy ilyen testi-lelki trauma után. Hogyan lehet ezt könnyebbé tenni?

H. R.: A menstruáció egy óriási triggerpont, hiszen a vérzéssel azt éljük meg, hogy megint onnan jön ki valami. És való igaz, hogy a szexuális együttlétet is átszínezi. Számtalan olyan anyai idézettel találkoztam a szakirodalomban is, hogy nem mernek szeretkezni a párjukkal, hiszen ez a krízis mind abból eredt.

Ezeket a hiedelmeket oldani kell a gyászkísérés során, hogy vissza tudjuk a párt vezetni egymáshoz, hogy újra tudjanak kapcsolódni testileg is. A szeretkezés a gyászban is gyógyító lehet, apró, finom, óvatos érintésekkel, a bőr-bőr kontaktussal ugyanis oxitocin termelődik, aminek stresszoldó hatása van. Ehhez azonban fontos megfogalmazni és tudatosítani, mitől félünk pontosan. Aztán visszabillenteni a mérleg nyelvét a már említett racionalitással: felidézni az orvosi realitást, tudatosítani, hogy egyébként egészségesek vagyunk, hogy ez nem csak velünk történt meg.

És azt is: jogunk van ahhoz, hogy boldog életünk legyen. Az elvesztett babánk is ezt szeretné – hitrendszertől függetlenül. Hiszen az ő érkezésével mi az életre szavaztunk, ami megy tovább.

F. R/WMN: Hogyan lehet végigcsinálni egy terhességet a veszteségélmény után?

H. R.: Apró lépésenként, mindig csak a következőre koncentrálva: ha úgy döntünk, újra elkezdünk próbálkozni, akkor először csak a pozitív terhességi tesztig gondoljunk, ha az megvan, akkor az első szívhangig… és így tovább. Ha ugyanis az egészre tekintünk rá, az egy borzasztóan nehéz csomag. A legnehezebb, amíg eljutunk addig a szakaszig, amikor a korábbi várandósságunk véget ért. Ha azon túl vagyunk, az már egy új helyzetet hoz.

Szoktam mondani, hogy kihalt volna már az emberiség, ha egy-egy ilyen veszteség után a nők nem vállaltak volna több gyereket.

Hiszek abban, hogy ha megfogan a következő baba, az nagyon sokat tud az anyák lelkén gyógyítani – persze, ha a veszteségük a megfelelő helyre került.

Ha nem elnyomják a születendő baba testvérének emlékét, ha nem az elvesztett baba helyett érkezik az új, ha nem őt hivatott pótolni a szülők szívében, hanem akkor, ha a szülők már eljutottak abba a lelkiállapotba, hogy úgy érzik, gazdagabbak lettek az elvesztett baba által.

F. R/WMN: Számomra a tudat, hogy a búcsúért kell szülnöm a kisfiamat, hogy az első szülésem erről a fájdalomról fog szólni, olyan érzés volt, mintha elveszteném a józan eszem. Felül lehet írni egy ilyen szülésélményt, hogy a következő terhességnél ne bénítson meg a félelem?

H. R.: 

Mi, akikkel ez megtörtént, már sosem fogjuk a felhőtlenség, a boldog tudatlanság állapotát megélni a későbbi terhességünk során.

Nagyon fogunk izgulni, sokat fogunk félni, szorongani, nehéz lesz ultrahangról ultrahangra eljutni. A gyászmunka során viszont megjelenik majd az az időszak, amikor már elkezdhetünk az elvesztett babával való várandósság pozitívumairól is beszélni. Arról, hogy mit hozott az életünkbe, mit köszönhetünk neki. 

 

Illetve el tudjuk kezdeni magának a szülésélménynek a feldolgozását is. Hiszen – sok nőnél – mégiscsak az elvesztett baba hozta el az első szülésélményt, ami a tragédia árnyékában is hordoz magában szépséget, olyan tapasztalást, amiért hálásnak lehet lenni. Mondjuk, a saját testünkről való tudást: hogy az képes volt valameddig kihordani őt, vagy hogy minden nehézség ellenére szépen dolgozott a szülés során – ez egyfajta erőforrás lehet a későbbiekben.

Ilyen speciális szülésfeldolgozásnál meg szoktuk keresni ezeket a dolgokat az anyával, és ha megtaláltuk, akkor számtalan módszer van, amivel tovább lehet dolgozni, hogy ezt a tudást a racionalitás szintjéről levigyük belső megéléssé.

F. R/WMN: Perinatális veszteségnél mindenki számára a vezetett gyászkísérés lenne az ajánlott út?

H. R.: Akikről most beszélünk, ők pszichésen egészséges emberek, csak egy nagyon nehéz élethelyzetben vannak. Ha támogató közeg veszi őket körül – ha megértik, meghallgatják őket, ha jól vannak jelen mellettük –, akkor az szakembertől függetlenül nagyon hasznos segítség lehet. A baj az, hogy sokszor nem ilyen a környezet, ami miatt ezek a nők csak tovább traumatizálódnak.

Egy ilyen tragédia nagyon mély önismeretet hoz az embernek, és ha van mellette egy szakember, aki tisztában van a perinatális gyász folyamataival, az könnyebbé teszi az egész gyászmunkát, és segít átkeretezni, poszttraumás növekedéssé fordítani a történteket.

F. R/WMN: Hogyan lehet ezt a traumát jól integrálni az életünkbe: hogy a veszteség jelen legyen ugyan, de ne érezzük azt, hogy ez határoz meg minket?

H. R.: A perinatális gyászban az anyák azt érzik, hogy két világ között rekedtek. Nehezen tudják magukat beleengedni az örömteli pillanatokba, ha ez mégis sikerül, akkor lelkiismeret-furdalást éreznek miatta, hiszen a gyászban a társadalmi elvárások szerint nincs helye az örömnek. Amikor viszont elönti őket a gyász, attól szoronganak, hogy teljesen benne rekednek, hogy emiatt nem fognak teljes életet élni.

Ezeknek az érzéseknek a kiegyensúlyozására vannak jó módszerek a gyászkísérésben. Az egyik például az, hogy az anya mindennap dedikált időt szentel a gyászára: meggyújt egy gyertyát, előveszi a babája ultrahangképeit, naplót ír neki, gondol rá – a veszteségével foglalkozik. Ez megnyugvást hoz számára, és ennek köszönhetően könnyebben bele tudja majd magát engedni az örömteli pillanatokba is. Lehet, hogy eleinte több időre lesz majd szüksége, aztán szépen lassan kevesebbre.

Majd, ha közeleg egy olyan dátum – mondjuk, a szülés kiírt időpontja –, ami megint behúzza, akkor megint kicsit többet lehet foglalkozni a veszteséggel.

Meg kell engedni magunknak ebben a hullámzást is – hogy az érzéseinket nem tabusítva, nem lehasítva, hanem természetességükben megéljük. Ha ez hiányzik, akkor szégyenérzet, bűntudat jelentkezik.

A gyászmunkának megvannak a különböző stációi, amelynek nyomán egy idő után majd eljut oda is az anya, hogy a vesztesége belesimul – nem elengedi, nem túlteszi magát rajta, hanem belesimul – az élete történetébe, és már semmi pénzért nem cserélné el a várandósságát, még ha az csak rövid ideig is tartott, és fájdalmasan ért véget. 

És akkor tud ez az egész oldódni. De ez nagyon nehéz folyamat.

  

F. R/WMN: Nehéz és fájdalmas folyamat. Egy ilyen veszteség lekapcsol önmagadról, az identitásban is súlyos krízist szül. Ha csak magamat nézem: anyának érzem magam, anya lettem, de gyerek nélkül. 

H. R.: 

Fontos tudatosítani, hogy nem lesz olyan nap, amikor ne jutna eszünkbe a kisbabánk, de meg lehet tanulni a hiányával együtt élni, és megtalálni újra az egyensúlyt.

Ha szépen alakul a gyászmunka, az meg fog erősíteni, és majdnem ugyanoda vissza tudunk majd térni, mint amikor ez az állapot kibillent. Ehhez idő kell, és az, hogy dolgozzunk a gyászunkon: ne legyenek elfojtások, és minden érzelemnek, aggodalomnak helyet adjunk – mert helyük van.

És igen, egy elvesztett kisbaba is anyává teszi az embert, téged is anyává tett a kisfiad. De ez egy különleges anyaság, mert nem földi dolgokkal kell foglalkoznod – szoptatnod, pelenkáznod, táplálnod –, hanem a szívedben tovább hordozni az ő létét.

És elhinni, hogy a következő terhességnek örömteli kimenetele lesz. 

A perinatális veszteségben érintetteket segíti a Sevcsik M. Anna által létrehozott Babagenetika Egyesület is – amelynek Réka is szakértője –, amely végigkíséri a családtervezés minden állomását a fogantatást megelőző időszaktól a várandósságon át egészen a gyermek megszületését követő csecsemőkorig. Széleskörű szakértői csapatuknak köszönhetően egyaránt figyelmet fordítanak a testi és lelki segítségnyújtásra is. 

Az egyesületet nemrég Richter-Anna díjra jelölték, ITT lehet szavazni rájuk.  

Képek: Chripkó Lili/WMN

Filákovity Radojka