Filákovity Radojka: A veszteség újrarajzolja az embert
Keletkezett egy lyuk az univerzumban, ami a kisfiam alakját viseli. A hiányával megtanulhatok együtt élni, de az űrt nem töltheti ki más. Ez a fájdalom örökre velem marad, bennem lüktet majd: hol erősebben, hol kevésbé érezhetően, de itt lesz. Kitörölhetetlenül a részem már. Lassan négy hónapja élek ezzel a hiánnyal, ami a kisfiam alakját viseli, és beleborzongok, ha arra gondolok, hogy annyi idő telt el az elvesztése óta, amennyi a terhességemből megadatott. Ha az élet kiszámítható lenne, jövő hónapban jönne világra, és az anyává válásom nem a hiányról szólna. Nekem azonban más sorsot szántak: ő helyette rám maradt a(z újjá)születés feladata. És ekkora terhet még soha életemben nem cipeltem. Filákovity Radojka írása.
–
A gyászban másképp telik az idő – főleg az elején. A kép kimerevedik, te pedig egy időre ott maradsz mozdulatlanul abban a pillanatban, amikor az életed fenekestül felfordult, miközben a világ olyan természetességgel halad tovább, mintha mi sem történt volna. Négy hónap, akár egy másodpercnyi villanás, úgy telik el: tegnap még csípős november volt szürke égbolttal, a szülőszoba ablakán beszűrődő alig fénnyel, ma pedig nézem, ahogy a természet újjáéled, érzem, ahogy a napfény minden pórusomat átjárja. Minden erről szól: a halál és az élet természetes, örök körforgásáról.
És persze, én is ott voltam ebben a másodpercnyi villanásban, ami alatt négy hónap telt el: tettem a dolgom, kapcsolódtam másokhoz, teljesítettem a munkában, elkezdtem dolgozni a veszteségélményemen, nevettem, olykor még igazán, szívből is. Elkezdtem egyre többször újra jelen lenni a saját életemben. A körülöttem lévőkben pedig felsejlett a remény.
De, aki benne van, az már megszokta, hogy
a gyász olyan, akár a végtelen tenger: szélcsendben békés, barátságosan fodrozódó, a vihar azonban bármelyik pillanatban képes lecsapni, a hullámok föléd tornyosulnak, te pedig újra alámerülsz a sötétségben.
Azt mondják, egyre több idő telik majd el a békés és a viharos időszakok között, hogy a gyógyulás útja ez. Hiszem, tudom és ma már el is fogadom, hogy így van. Igyekszem türelemmel viselni a hullámzást, könyörülettel, empátiával fordulni magamhoz.
Már túl vagyok rajta, hogy azzal nyomasszam magam, „mi lett volna, ha”. Ha nem a kisfiam halálával ér véget az első terhességem, ha az első szülésem nem a búcsúról szól.
Semmi értelme ugyanis forgatókönyveket gyártani, a történeten utólag nincs lehetőség javítani, a fájdalmas részeket nem lehet újraírni. A papíron, itt előttem, ezt bármikor megtehetem, de aki az én történetemet írta, erős, határozott, kiradírozhatatlan vonalakkal dolgozott. Így került a csomagomba valami olyan is, amit soha senkinek nem kívánnék.
Ez ugyanis egy nehéz csomag, meghajlik alatta a hát, görcsbe rándul a láb minden lépésnél. Szívesen átadná olykor az ember, legalább csak öt percre cipelje más, legalább egy kicsit hadd lehessen letenni.
Kár, hogy ez nem kívánságműsor.
A terhet nem viheti más, a veszteséget nem tüntetheti el semmi. Beleissza magát a pórusaidba, barázdákat vés az arcodba, átrendezi a vonásaidat, olykor még néhány hajszáladat is fehérre színezi.
A veszteség újrarajzol téged is. Mindent, amit magadról addig tudtál – vagy legalábbis tudni véltél –, átrendez.
Nézem ezt a nőt a tükörben, ismerősnek tűnik, de mintha száz életet is leélt volna, mióta elvesztettük egymást.
Halványan rémlik csak az a valaki, aki én voltam, mielőtt elvesztettem volna a kisfiam. A babám mellett mindennap hiányzik az az ember is. Az a valaki ugyanis önfeledt volt és naiv. Nem úgy élte az életét, mint egy bokor mélyén rejtőző zsákmányállat, aki az ágak minden rezdülésében a veszélyt, a tragédiát érzi, amiről már tudja, hogy bármikor, bárkivel megtörténhet. Az a valaki otthonos volt a saját testében. Belakta, bízott benne, visszagondolva még szerette is.
Hiányzom magamnak – van ennek egyáltalán értelme?
De hiába, mert a veszteség újrarajzolja az embert – ez is a csomag része.
Én pedig még itt vagyok, két világ között rekedve. A kép talán már kevésbé merev, talán már az új kontúrjaim is kezdenek felsejleni, de még mindig a senki földjén lebegek, a korábbi énem és a hiánytól sajgó anyaságom határán. Egy életben, amit már nem lehet ugyanúgy folytatni, mint mielőtt kettéhasadt volna régire és újra. Én vagyok az, aki sosem leszek már többé.
Ez a tragédia kirántott önmagamból.
Életem legnehezebb feladata volt megszülni a már élettelen babámat, de talán még ennél is nehezebb újratanulni saját magam.
Ki vagyok én egy ilyen sosem múló – csak tompuló – hiánnyal, ezzel a kitörölhetetlen veszteségélménnyel, egy ilyen, nem e világi anyaságban? Hogyan szerethetem meg magam – beleértve a testemet is, amiről úgy érzem, cserben hagyott – a mély sebeimmel együtt? És hogyan tudom újra élvezni ezt az egészet, amit életnek hívnak?
A pontos válaszokat még nem tudom.
Azt viszont igen, hogy a veszteségélményem feldolgozása mellett ez az új feladatom: elkezdeni újra felépíteni magam.
Ezt a valakit én gyúrom újjá a régi alapjain. Hittel, szeretettel és reménnyel, hogy újra össze tudunk kapcsolódni – jobban, mélyebben, mint előtte bármikor.
A halál mellett ugyanis ott a születés, a veszteségből létrejövő új élet – ez a természet örök, megmásíthatatlan törvénye. És ahogy elnézem a rügyező fákat, eláraszt valami végtelenül erős hit és remény, hogy én is képes leszek még virágba borulni.
A perinatális veszteség – legyen szó embrió, magzat vagy egy már kihordott baba elvesztéséről – több nőt érint, mint azt gondolnánk. A téma tabusítása azonban megnehezíti az érintettek számára a feldolgozást, így fontos lenne minél többet beszélni róla. Radojka ezzel kapcsolatos interjúját Horváth Réka perinatális szaktanácsadóval ITT olvashatjátok.
A kiemelt kép a szerző tulajdonában van
