Filákovity Radojka: A gyászom csupa önvád és feltételes mód

–

A gyászom csupa önvád és feltételes mód.

Most is eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha a védőnő szobájában nem állnak körül ketten egyre erősödő aggodalommal az arcukon, miközben egyikük a babám szívhangját keresi. Hogy mi lett volna, ha megtalálják.

Ha nem kellett volna azt mondaniuk, hogy a dopplerműszer kicsi és régi, hogy szökőévente bár, de előfordul, hogy csődöt mondanak vele. Ha nem kellett volna abba a hamis illúzióba ringatniuk, hogy aggodalomra semmi ok, de a biztonság kedvéért azonnal menjünk el ultrahangra. 

Ha a férjemnek nem kellett volna lemondania az aznapi munkáját, hogy azonnal kocsiba ülhessünk, és elinduljunk. Ha nem lettünk volna már úton, mire sikerül elérnem a helyet, ahol az orvosom és a szonográfus, akinél az ultrahangokat csináltattuk, rendelnek, és nem derül ki, hogy csak két óra múlva tudnak megvizsgálni. Hogy mi lett volna, ha nem kellett volna visszafordulnunk, és sosem tudom meg, hogy két óra jelentheti magát az örökkévalóságot is. 

Mit csináljak? Mit lehet ilyenkor csinálni? Valamit muszáj volt, különben elvesztettem volna az eszem. Elővettem hát a keverőtálat, felfuttattam az élesztőt, elkevertem a liszttel. Az ismerős mozdulatok közben lassan visszarendeződött a légzésem. Amíg a tésztát gyúrtam, nem gondoltam semmire: se életre, se halálra. Féltem, rettegtem – de a remény még erősebb volt bennem.

A dopplerműszer ugyanis kicsi, és azt mondták, régi is. Szökőévente bár, de előfordul, hogy csődöt mondanak vele. Nyugtattak, épp ezért ne aggódjam. Olykor eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha igazuk van.

Vagy ha ott ragadok abban a pillanatban, amíg a tésztát gyúrtam. Ha az a két óra tényleg az örökkévalóságot jelenti, és sosem telik le. Ha örökre megmaradhattam volna a remény egy nagyon kicsi szeletével. 

Ha nem kellett volna újra a hátamon feküdnöm, de már egy másik szobában, miközben ismét ketten állnak körül. Egyikük a férjem, aki a kezemet szorítja. 

Hogy mi lett volna, ha a szonográfusnak nem kell azt mondania, hogy nagyon sajnálja, és ha az orvosomnak sem. 

Ha sosem tudom meg, milyen érzés, hogy az összes levegő kiszalad a tüdőmből. Ahogy azt sem, hogy milyen belezokogni a férjem karjába, hogy valaki segítsen, mert ki akarok bújni a testemből – a testből, ami nem lehet az enyém, abban ugyanis egy egészséges babának, az élő kisfiunknak kellene lennie.

Olykor még eljátszom a gondolattal, mi lett volna, ha ott és akkor bizonyos értelemben nem halok meg én is.

Ennek holnap lesz két hónapja.

Hogy lehet az, hogy egy részem meghalt, én mégis itt vagyok, és lélegzem?

A gyászom csupa önvád és feltételes mód.

Ott a homlokomon a skarlátbetű, az emberek nem látják, de én érzem. Én vagyok, aki nem tudta kihordani a babáját, én vagyok, aki halott magzatot szült. Aki olykor fájdalmában törni-zúzni tudna, de nem teszi. Aki selejtesnek érzi magát a történtek miatt, aki magát okolja mindenért, még akkor is, ha a fejével tudja, hogy ez mind nem igaz.

Én vagyok, aki magzatpózban nyüszítve zokogta át magát az új évbe, miközben mindenki más örömittasan számolt vissza: „három, kettő, egy… boldog új évet!” – hogy lehetne boldog a babám nélkül?

Én vagyok az, aki sosem leszek többé.

Így most azon dolgozom, hogy a feltételes módot felváltsák a kijelentések, az önvádat az empátia. És hogy ez után a tragédia után újra megtaláljam és megtanuljam szeretni magam a mély sebeimmel, a veszteségemmel együtt. A fájdalommal, ami elmúlni sosem fog, de hiszem, hogy enyhül. 

Épp ezért, most megélem teljes valójában, utat engedek neki, hadd jöjjön, hadd mosson át.

Már tudom, hogy a pokol létezik – bejártam minden egyes szegletét. De bármennyire ismerőssé és bizonyos értelemben otthonossá vált is, nem akarok benne ragadni. Itt az idő, hogy lassan elkezdjek kilépni belőle. Az út nehéz lesz, és hosszú, de nem félek tőle. 

A gyászom olyan, mintha egy erős kéz folyamatosan a víz alatt tartaná a fejem, és csak pillanatokra engedné el. Korábban lelkiismeret-furdalásom volt ezekért a pillanatokért, amikor, ha csak rövid időre is, de átadtam magam az örömnek. Úgy éreztem, ezzel megtagadom a tragédiát, elárulom a kisbabám emlékét, pedig erről szó sincs.

Ma már meg tudom élni és becsülni azokat az időszakokat, amikor könnyebb. Örülni nekik. Mert ezekben a röpke pillanatokban is, amikor kicsit enged a szorítás, és a felszínre jövök levegőért, a kisfiam itt van velem. Most már örökké itt lesz.

Azt mondják, a veszteséget szépen lassan körbenövi az élet. Ma már elhiszem, hogy ez lehetséges – kemény munkával, támogató háttérrel és szakszerű segítséggel, de lehetséges.

És ma már azt is ki tudom mondani, nem szeretném, hogy kizárólag a veszteségem határozzon meg innentől kezdve, hiszen annyi minden más vagyok még. Én vagyok az is, aki sosem tudta korábban, mennyi erő lakik benne. Akinek annyi mindent tanított a kisfia, amihez méltó szeretne maradni.

Aki képes küzdeni, szeretni, változni. És bármennyire bénult is még sokszor, de mégis képes valódi örömöt, izgalmat, kíváncsiságot érezni. Aki képes gyógyulni. Felejteni azonban sosem fog.

A kiemelt kép a szerző tulajdonában van

Filákovity Radojka