„Mert a rendes munka beszél” – Gábor Lali rézműves műhelyében
Tiszteletből tanult meg magyarul, szerepelt filmben is, de a réz az élete
Hétéves korában kezdte a rézművességet, de játszott már filmfőszerepet is. Azaz nem is játszott, hiszen csak önmagát adta. És az – immár tapasztalatból tudom – igen szórakoztató. Gábor Lali valóságos legenda, aki tiszteletből tanult meg magyarul, úgy cinez csatornát, hogy a nagyapja is büszke lehessen rá, s aki sült kolbásszal kínál bárkit, aki megáll nála egy jó szóra. Csepelyi Adrienn is megállt.
–
Amikor először meghallom a kalapálást, még nem tudom, hogy valódi hírességgel van dolgom. Amikor már a negyedik helybéli erősködik a Taste of Transylvania gasztrofesztiválon, hogy egyszerűen muszáj meglátogatnom Lali ideiglenes műhelyét, elindulok felfelé a Gyimesi Skanzen lépcsőjén.
Lalit széles, fekete karimás kalapban találom (mi másban), épp a tüzet csiholja a kék sátortető alatt egy saját tervezésű, évszázadok tudását és a modern technológiát összeházasító szerkezet segítségével. A tűz mellett keskeny gödröt vájt, amelybe belefektetett egy hajszárítót, amelynek csak a hátulját hagyja szabadon, hogy a gép levegőhöz juthasson. Lali csak bedugja a hajszárítót a hosszabbítóba, a motor felpörög, a tűz pedig, amelyre az eszköz céloz, pillanatokon belül narancsvörösen izzik.
Egyelőre csak ámulattal szemlélem a réz színeváltozásait, figyelem, ahogy Lali a látogatókkal beszélget: mindenkihez van néhány kedves szava, aki megáll a sátor körül. Románul, magyarul, de ha kell, akár a németet is töri – igaz, a mellénk telepedő német turisták nemigen igénylik, hogy Goethét idézzen nekik. Boldogan kóstolják a pálinkát, amivel Lali kínálja őket, s közben elmélyülten figyelik a munkafolyamatot.
Lali kihúzza a hajszárítót, megvárja, míg hűl a réz, aztán újból nekikezd.
Mennyi idő, amíg egy darab rézből üst lesz, kérdezem. „Egy ötvenliteressel három-négy napot kell intenzíven dolgozni, a százliteressel egy hetet is eltölt az ember. A réz tapad, formálható, csak a kalapács az olyan, mint a puska, mikor kimegy belőle a golyó: visszarúg.”
Lali keze ügyében többféle kalapács, mindegyikkel más ritmusban, más mozdulatokkal dolgozik, engedelmesen hajlik a fém a mozdulatok nyomán.
Azt mondja, azoknak szeret dolgozni, akik megbecsülik a munkát. „Aki nem megmondja, mennyit kérek érte, hanem kérdezi. Akik szépen állnak hozzá a munkához, mert látják, a mester megcsinálta. Mert a rendes munka beszél. Ott van az az üst – mutat egy másik darabra, amelyet azért állítottak a sátor mellé, hogy lássuk, mi lesz majd a rézből. – Ha megfogja az ember, nem kell magyarázni neki, mert érti.”
Igaza van: végigsimítok az aprólékos műgonddal megmunkált fémen, és még nagyobb tisztelettel figyelem, ahogy dolgozik. Lali hat-hét évesen kezdte a rézművességet. Amikor afelől érdeklődöm, mégis mit tud egy hétéves gyerek csinálni, előveszi a telefonját, és egy videót mutat rajta a kétéves unokájáról, aki egy lemezt kalapál fülig érő szájjal, büszkén. „A kisunokám. Nézd meg, milyen egyenesen üti! Van húszéves fiatalember, aki nem érti annyira!”
Gábor Laliéké rézműves dinasztia, neki már a nagyapja is ezzel foglalkozott. „Tízéves koromban már volt, hogy rám bíztak valamit. Tizenkét évesen már kalapáltam, tizennégy évesen már forrasztottam a kohónál.”
Mifelénk Szatmáron nagy becsben tartják az üstöt: abban fő a jó szilvalekvár, de a pálinkafőzőhöz is rézműves kell, ami megint csak bizalmi kérdés. Lali meséli, hogy nemrég találkozott egy régi ismerőssel, amikor munka miatt járt a környéken:
„Jött ki, hogy te még élsz, hogy vagy, átölelt, és elkezdett sírni a csávó, a feleségének mondta, hogy tegyen valami piát meg kaját az asztalra. Hozta a gyerekeit, az egyik huszonkilenc, a másik huszonnégy, pont ment a pálinkafőző, mutogatta, hogy ezt még az apukád csinálta vagy negyven éve!”
Manapság persze nem könnyű a helyzet.
„A mi dinasztiánknak ez az élete. De nehéz. Így van ez a csatornával is. Vannak összevissza bandák, gányolják a munkát, meg átverik az embereket, aztán a jó munka meg a tisztességes mester félre van téve. Annyi sok cég ad el ilyen csatornát, olyan csatornát… Barátom, én nem tudok garanciát adni, de mikor cinezek kívül-belül egy csatornát, az fel van téve szépen. Én tettem fel csatornát Élesd mellett, 14 éves, ha voltam. Most is úgy van, ahogy feltettem! Szóval az emberek is hibásak, mert belemennek mindenféle hülyeségbe.
Ja, persze, a kasszánál, az áruházban mindent kifizetnek, amit rájuk nyomnak, de a cigánynak ki fizeti meg a könyökét? De a szilikonra, a garnitúrákra, minden hülyeségre ad pénzt. Én meg megcsinálom kézből.”
De tényleg: meddig bírják ezt az ember ízületei? „Bírják, mert ez meg is edzi az embert – mondja. – Láttam cigányt hetvenévesen, ahogy kalapálja az üstöt. Nem is ezzel a részével van baj, hanem a fémkalapálás hangjával: sokaknak lesz tinnitusa tőle. Nagyon szédülsz, cseng a füled, satöbbi.” Némileg váratlan módon itt egy alapos és értő összefoglalót kapok a belső fül csontjairól és az odabent elhelyezkedő kristályokról, amelyek egy speciális módszerrel helyrerakhatók.
Ötévesforma kisfiú szalad lelkesen a sátorhoz: a játszóházban készített valamit, amit okvetlenül szeretetett volna megmutatni Lalinak, akivel tegnap örök barátságot kötött itt, a fesztiválon. Ezt, mondjuk, megértem: nem nehéz vele egy hullámhosszra kerülni. Estefelé hatalmas réztálat penderít a tűzre, olajjal locsolja, aztán cigánykolbászt süt, amelyhez a fűszereket úgy szedte össze a fesztivál séfjeitől. Akik aztán hozzá jönnek kolbászt enni – ilyet ugyanis sehol máshol nem kóstolhatnak, ez tény. Lali szeret etetni, mesélni, kínálgat mindenkit, aki jön-megy a sátor környékén, én pedig azt veszem észre, hogy már vagy másfél órája ücsörgök mellette.
Az asztalon fényképek: Lali munkái rézkupáktól csatornán át üstökig, kitüntetések, híres emberek. 2003-ban filmben is szerepelt – igaz, ezt nem ő mondja el magáról, hanem a helyiek, akik szinte büszkélkednek azzal, hogy Lali most közöttük dolgozik ebben a három napban.
A Bahrtalo! című film (rendező Lakatos Róbert) tekinthető dokumentum- és játékfilmnek is, és már a bemutató után kultikussá vált Erdélyben. Ebben Lali és barátja, Lóri indul szerencsét próbálni, és az osztrák használt bútortól eljutunk Egyiptomig, ahol egy euróért akár követ is vehetnek a turisták a Királyok völgyéből. A film elnyerte a Karlovy Vary-i Nemzetközi Filmfesztiválon az Europa Cinemas-zsűri díját.
Kérdezem Lalit, mit szeret a rézművességben. „Azt, hogy a két kezemmel csinálok ilyen dolgokat, amiket az emberek használnak és szeretnek. És adok életet a réznek a kezem munkáján keresztül: vedret, csészét, páncélt, üstöt, megadom a formát, hogy tudják használni, és abból az emberek tudnak élni vele.”
S hogy mit szeret a legjobban csinálni? „Akármit, amihez kell kreativitás is, munka is. Mert csak úgy könnyen nem jó. Én két dolgot nem szerettem életemben: a gyenge tanárt meg a könnyű munkát.”
Újra a parázsra rakja a formálódó üstöt, bedugja a hajszárítót, s míg nézzük, ahogy pattog a szikra, beszélgetünk.
Meséli, hogy a magyar nyelvet tiszteletből tanulta meg, hogy azon tudjon tárgyalni a magyar megrendelőkkel, mesél arról, milyen sok cigány rendszeres véradó – ő is, mert AB a vércsoportja. Szó esik egy régi történetről, amelyben az egyik gróf rávette a cigány fiút, hogy lopja el a másik gróf lovait, megígérte, hogy megvédi majd a következményektől. Amikor az megtette, amit a gróf kért, fizetség helyett három vasvilla várta az uradalom csűrjében: halálra szúrták a gróf parancsa szerint.
Elmondja azt a hagyományt is, hogy miért mennek a cigány nők a férfiak után:
„Mondják, hogy nem tiszteljük őket… Ilyen bolondok, mint az ablakpárkány! Mert azért megyünk elöl, hogy akármilyen reckér van, mink állunk neki. Az este itt a faluban jött felfelé egy asszony. Elég késő volt, volt tizenkét óra, ha nem több.
Mondom, nem félsz-e a medvétől, aztán mentem előtte. És nem azért, hogy én nagy vitéz vagyok. Tiszteletből. Érted? Hogy ha megrág, hát engem rágjon meg.
Én azt a nőt nem is ismerem, de máma is láttam, újra megköszönte.”
Újabb ismerősök érkeznek, kérdezik Lalit, hozzanak-e valami innivalót. A férfi gondolkodik, aztán azt mondja: „Hozzál két flakon vizet, mert nincs mivel mosakodjak. Azt meg mondják az emberek, hogy ez egy mocskos cigány.”
A képek a szerző tulajdonában vannak.