–

Az Osztályfőnökök Országos Országos Szakmai Egyesülete által elvégezett kutatás és Dóri cikke is egy olyan jelenségre hívja fel a figyelmet, ami azt hinnénk, hogy 2017-ben már nem jelent gondot, de ezek szerint mégis. Az a helyzet, hogy a cikkben említett Zoli bácsi tanulmányai óta nem sok változás történt a fogyatékossággal élők elfogadásával kapcsolatban.

Kevés és haszontalan tudás

Nekem ugyan volt inkluzív nevelés kurzusom az egyetemen, azonban soha nem esett szó sem a mozgáskorlátozottakról, sem a fogyatékossággal élőkről. Mintha nem is léteznének, vagy nem is lenne megvalósítható az ő közös nevelésük a kortársaikkal. A pedagógusképzésben még mindig nem készítik fel a mezei tanárokat arra, hogy ilyen esetben szakmailag megfelelően és felkészülten helytállhassanak.

Nincs erre irányuló módszertani képzés, és azt sem értem, hogy miért nincs minden tanárszakon gyógypedagógiai alapképzés.

Hisz a mai tendenciákat és folyamatokat figyelve nagyon is szükséges lenne rá. Nem mintha az SNI-s (sajátos nevelésű igényű gyermek), BTM-es (beilleszkedési, tanulási és magatartási problémás gyermek) gyerekek inkluzívan történő nevelésére bárki felkészítene bennünket a tanulmányaink során. Nekünk kell magunknak kitapasztalni és autodidakta módon megoldani az ilyen helyzeteket, akkor, amikor a gyakorlatban szembejön velünk. Talán ez a legmarkánsabb oka annak, hogy a tanárok félnek az ilyen helyzetektől. Bevallom, én is félnék, úgy, ahogy a féltem az autizmustól is.

Én is futottam lyukra

Aztán ahogy szembejött velem a megoldandó helyzet, rájöttem, hogy ha hajlandó vagyok energiát fektetni a dologba, ezt is meg tudom oldani. Akkor miért lenne ez más egy ilyen esetben? Én azt a megoldást választottam, hogy szerveztem egy témanapot, ahová elhívtam a Nem adom fel! alapítványt, hogy tartson a srácoknak érzékenyítő tréninget. Eközben figyeltem fel egy érdekes jelenségre: a sulink, mint minden közintézmény, az elvárásoknak megfelelően akadálymentesített bejárattal rendelkezik. Azonban a bejáraton kívül az épület többi része egyáltalán nem az. Sőt, az első akadály már rögtön megmutatkozik a bejáratnál lévő küszöbnél. Persze erre a gyakorlatban kellett rájönnöm, a saját figyelmetlenségem miatt, amikor a hozzánk érkező kerekesszékes srácok szóltak, hogy nagyon jó fej vagyok, de lehet, hogy a kétemeletnyi lépcsőt nem tudják a székükkel megmászni. Ugyanis a második emeletre tettem őket... Egészen addig nekem ez eszembe sem jutott. De azóta amerre járok, mindenhol azt látom, hogy az esetek többségében hasonló a helyzet.

Speciális a fogyatékossággal élő emberekhez a viszonyom: régen kellemetlenül éreztem magam a társaságukban, feszengtem, és nem tudtam mit kezdeni a helyzettel.

Egy sorsdöntő találkozás

Aztán egyre több érintett embert ismertem meg, és teljesen megváltozott bennem ez az érzés. Az igazi áttörést az jelentette, amikor közelről láthattam Nick Vujicic előadását, akivel személyesen is válthattam pár szót. Előtte is figyeltem erre, de azóta még inkább igyekszem az elfogadásra és toleranciára nevelni a gyerekeket. Ezért is döbbentett meg annyira a kutatásban résztvevő gyerekek hozzáállása, véleménye. Egyrészt érthető, hisz nem találkoznak velük nap mint nap, és talán bennük is a tehetetlenség és a szorongás dolgozik, mert nem tudják, hogyan viselkedjenek egy ilyen helyzetekben. Fontosnak tartom e tárgyban a témanapok tartását, olyan programok szervezését, ahol a másként élő emberekkel tölthetnek időt, oldhatnak meg feladatokat, és betekintést nyerhetnek a mindennapjaikba, az életükbe. Utána remélhetőleg bennük is megszűnik a görcs, a zavar és a félelem. Első lépésként ajánlanám az Életrevalók illetve a Tiszta szívvel című filmek közös megtekintését, és utána egy közös beszélgetésben való feldolgozását.

Így látják az „én gyerekeim”

Olyannyira nem hagyott nyugodni a gyerekek reakciója, hogy megkérdeztem a saját srácaimat is, mit gondolnak erről a témáról, hogyan állnának hozzá, ha a saját életükben, osztályukban találkoznának ezzel. A válaszokat olvasva nagy kő esett le a szívemről, és megnyugodtam, hogy semmi nincsen veszve… Hisz még a nem teljesen elfogadó véleményekből is az tükröződik, hogy nem saját magukat nézik elsősorban, hanem a másikat:

„Szerintem egy átlagos osztály életében elég sok nehézséget okozna, és egyéb, fun-time dolgokban valószínűleg nem tudna 100 százalékosan részt venni.”

„Hát, szerintem nem lenne gond, hogy be tudnánk-e fogadni őt, mert az simán menne. Csak lehet, hogy a tanároknak okozna egy kicsi nehézséget: például, ha Jocó bácsi ilyen rohangálós órát találna ki, akkor nehezebb lenne őt is beszervezni. Nem lehetetlen, de nehéz, az biztos! Hogy a fun-time dolgokban tényleg rossz lenne neki, ő talán rosszul érezné magát a játékok közben.”

„Én mindenben segíteném őt, ahogy csak tudnám. Szerintem igen, lehet őket tanítani egy sima osztályban.”

„Szerintem a legjobb dolog, ha ugyanúgy kezeljük őket, mint a többi embert, mert ők is ugyanúgy emberek, csak kicsit másabbak, mint mi!”

„Én jól fogadnám, de nem biztos, hogy jó lenne nekik, ha a sulinkba járnának, mivel nekik pár dologban másféle segítség kellene. Igazából szerintem lehetne tanítani őket a sulinkban, csak kicsit több odafigyelés és segítség kellene számukra.”

Így legyen!

Jocó bácsi

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/wavebreakmedia