„Egyre erősebb a szembeszél, de ezzel arányosan nő az emberek szolidaritása is” – L. Ritók Nóra munkája közelről

–

Péntek délelőtt van, süt a nap, az emberek a porták udvarán ülnek. A falu eleje rendezett, a másik felét már megviselte az élet. Félig leomlott ház, hulló vakolat, rendezetlen udvarok, szedett-vedett holmikba öltözött emberek szegélyezik az utcát.

„Kint ülnek, mert most kint melegebb van, mint bent” – mondja Nóra, aki hamar felvázolja, hogy élnek itt télen az emberek. „A családok egy szobában alszanak, mert akkor elég egyet fűteni. Fa az út széléről van vagy az üres telkekről, de az már szabálysértésnek számít. És van brikett is Biharkeresztesen, 20 kilós csomagban 1500 forint körül. Egy napra másfél–két zsák kell, plusz 1000–1500 forintért szállítják ezen az öt kilométeren azokat, akiknek nincs autójuk.

„Munka nincs, csak közmunka, és ott se nagyon van mit csinálni.”

Pont ennek ellensúlyozására állították fel a brikettüzemet, melynek segítségével szalmából viszonylag nagy fűtésértékű brikett nyerhető. Már volt egy felajánlásuk egy támogatótól, ehhez nyertek az Unicredit pályázatán további 15 ezer eurót az üzem létrehozására. Most zajlanak a kísérletek, hogyan érhetik el vele a legjobb eredményt. Nóra úgy magyarázza a hidraulikus és csigás prés közti különbséget, mintha világéletében brikettet gyártott volna.

Ha ez nem lenne, az emberek elégetnének mindent, a háztartási hulladéktól a ruháig. És itt nehéz a környezetvédelemmel kampányolni, hisz ki az, aki inkább megfagy, mint hogy fűtsön? Ez a kezdeményezés azonban egyrészt munkahelyeket teremt, másrészt megoldást nyújt egy égető problémára. Seres Sándor, alias Tücsök, aki az üzemet vezeti, sokáig sorolja, hogyan kísérleteztek a napraforgótörekkel, a kukoricával, és hol akadtak el. Végül győzött a szalma, amit maximum 50 kilométeres körzeten belül érdemes szállítani, különben túlságosan nagy lenne a szállítási költség. A kétsajtolós csigás géppel óránként 80 kiló brikett készül el, egy családnak pedig a hőmérséklettől, meg a ház állapotától függően 20–40 kiló kell naponta. Az előzetes becslés szerint 500 forint körül mozog majd tíz kiló brikett ára, ami  egyharmaddal olcsóbb a környékbeli árunál, és még fuvarost sem kell fogadni, mert elfér a biciklin.

A brikettüzem melletti konténerekben van a festőműhely, ahol az asztalosműhelyből kikerülő ládácskákra varázsolnak vidám nyuszikat az itt dolgozók. Itt Móni a főnök, aki napi ügyeket egyeztet Nórával. Ahogy távozunk, Nóra öleléssel búcsúzik, „de szeretlek titeket” mondja, és látszik, nem az újságíróknak szól a kedvesség. Ő ilyen. Mindenkihez van egy jó szava, tudja, kinek beteg a gyereke, került kórházba az apósa, vagy épp fogyott el a pénze.

„Hó vége van, ilyenkor már jönnek a telefonok. Sok családnak vannak alapvető gondjai akár az élelemmel is” – mondja, miközben a raktárat mutatja, ahol az általuk készített lekvárok és ivólevek sorakoznak.

Már majdnem azt gondolom, mindent láttunk, amikor kocsiba pattanunk, hogy megnézzük a Tanodát. Épp ebédidő van, a pedagógusok az asztalok mellett falatoznak. Lencse Máté vezeti a helyet, ő Pestről ingázik ide. A gyerekek heti egy–három alkalommal jönnek egyéni fejlesztésre, óvodás kortól, teljesen önkéntes alapon. Tizenhat évesen már nagy a lemorzsolódás, de most van két középiskolásuk, és jövőre a tervek szerint négy lesz. Esténként közös programot tartanak, például „csajosklub” van, szombat délután pedig tanoda önkormányzati ülések, ami egy új próbálkozás a demokráciára nevelésre. Nemrég Virág is csatlakozott a tanárokhoz, ő logopédiai fejlesztést kezdett el, online és személyesen is. „Ide, a végekre elég nehéz eljuttatni a fejlesztőpedagógusokat”  – magyarázza Máté, hogy miért jön jól minden segítség.

„A gyerekek többsége mindenfajta lemaradással küzd. Szövegértés, matematika, logikai képességek fejlesztése mind rájuk fér. Úgy kerülnek iskolába, hogy iszonyat nehéz megérteni, amit mondanak. Nem jó, ha már ott elakadunk, hogy értik-e egymást. A tanárnak is nagyon nehéz, mert mi már értjük, aki esetleg évek óta hozzánk jár, de az új helyen nem fogják, és az ilyen gyerek eleve hátránnyal indul” – vázolja a kemény helyzetet.

Elvileg mindenkinek jár a gyógypedagógus, de itt nem feltétlenül jut hozzá.

„Tegyük hozzá, hogy a szülői érdekérvényesítés sem tökéletes. Ha az én lányomnak bármi ilyen gondja van, én utánajárok a lehetőségeknek. Itt viszont ezek a képességek is korlátozottak vagy hiányoznak.”

Mátéék számára a legnagyobb siker az önállóságuk, az, hogy a gyerekekből kiindulva tudnak együtt dolgozni, és nem központi utasítás szerint kell haladni. „A legjobban kitapintható változás, hogy a tanulással és az iskolával kapcsolatos attitűd közösségi szinten erősen változik, és ez nemcsak a mi érdemünk, hanem minden igazgyöngyös munkatársé. A szülők támogatóbbak, igyekeznek bent tartani a gyerekeket az iskolában, jobb a kapcsolat a szülők és az iskolák közt, és megjelent a kicsit tudatosabb iskolaválasztás is, vagy legalább az arról való gondolkodás” – meséli Máté, a program pedagógiai vezetője.

Az itt élők néhány éve még automatikusan a biharkeresztesi iskolába mentek tovább, majd tizenhat évesen sokan abbahagyták a tanulást. Mára a legtöbb gyerek Berettyóújfaluban gondolkodik, de van, akinél Debrecen is szóba kerül.

„Már elhiszik magukról, hogy nem előre elrendelt a sorsuk, hanem van lehetőségük dönteni.”

Most két gyerek jár Berettyóújfaluba, az egyik átlaga egész jó lett, 3,6, a másik lány még nem áll olyan jól, de mostanában belehúzott. A jövőbeni terveik közt szerepel, hogy érettségit tesznek vagy szakmát szereznek. Van itt olyan is, aki gyerek mellett csinálta meg az érettségit, de azért ritkán fordul elő, nem jellemző az itt élőkre.

Miközben beszélgetünk, Virág már az órát tervezi, kincsesládát keres. Én a könyveket nézegetem a polcon, ahol a most divatos tinikönyvek sora fogad. Ezeket szakmai együttműködés keretében kapták a Pagony kiadótól. Egy üvegben könyv alakú radírok gyűlnek – akkor kerül be egy, ha valaki elolvasott egy könyvet.

L. Ritók Nóra az Igazgyöngy Alapítvánnyal húsz éve dolgozik Berettyóújfaluban és környéken. Erőteljesen küzd az iskolai szegregáció ellen, mely a térségben fokozottan jellemző. A romák állami iskolába járnak, a jóval több támogatással rendelkező egyházi iskolákba pedig a többségi társadalom gyerekei. „Minden problémát csak a társadalmi beágyazottságában lehet megérteni, és megoldást is így lehet rá keresni, ezért nem jó a központosítás. Minden településnek más a problématérképe, mások a lehetőségei, és, ahhoz, hogy fogást találjunk rajtuk, a közösségnek specifikusan kell saját megoldásokat megtalálnia” –sorolja a gondokat Nóra.

Toldon, és a többi településen is fontos szempont, hogy hány őslakos van, hány betelepülő, hány oláh cigány és hány romungró, illetve hányan jöttek a közeli Romániából.

Ahhoz, hogy a gyerekek az iskolára tudjanak koncentrálni, és a családok problémáit kezelni lehessen, azt is figyelembe kell venni, milyenek a munkalehetőségek, milyen a kriminalizálódás, mik az itt megszokott konfliktuskezelési technikák.

„Ezért nem jó a központi tankönyv és módszer. Talán az a legfontosabb annak a gyereknek, aki lakhatási szegénységben, sokadmagával lakik egy szobában, hogy a függvénytáblázatot tudja, vagy a Mátra csapadékviszonyát?!” – kérdezi Nóra láthatóan felpaprikázva. Ha valaki, akkor ő már elég sokszor szembesült azzal, hogyan működik, illetve épp nem működik a rendszer.

Siker, hogy az elmúlt években megfázás miatt nem került gyerek kórházba, talán csak egy–kettő kiszáradással. Előtte a tüdőgyulladás, mellhártyagyulladás volt a jellemző, mert a hónap második felében már senkinek nem volt pénze kiváltani az antibiotikumot és egyéb gyógyszereket. Az alapítvány ebben is segít, hiszen egy egyszerű féreghajtó 5500 forint, és legalább kétszeri kezelés szükséges. Máris itt a következő gond: a tudatosság, és a gyógyszerek helyes adagolásának elsajátítása.

„Ez a társadalmi csoport sem a családjától, sem az iskolától nem kapott elég felvilágosítást, ismeretet. Mitől várjuk, hogy ez megváltozzon?” – teszi fel a kérdést Nóra.

„Itt nincs megfelelő tudás a gyógyszerhasználatra sem. Túl sok Nurofen fogy, hisz a megfázott síró csecsemőt megnyugtatja. Előfordult, hogy a külsőleg felírt oldatot szájon át adták be a babának, pedig a védőnő is elmagyarázta, hogyan kell használni.”

A prostitúció szerencsére itt nem jellemző, de alkalmanként ebből a térségből is kerülnek el lányok külföldre. Ez gyakran kábítószerrel jár együtt, a pénztelenségre pedig jó megoldásnak tűnik a test áruba bocsátása. „Van a kapcsolatrendszerünkben olyan lány, aki pszichiátriai beteg, kábítószer-élvező, és egyszerűen nincs hova tenni. Az állami rendszer nem nyújt segítséget az olyan betegeknek, mint ő. Pszichiátriai intézetben nem kezelik a függőségét, az addiktológián pedig a pszichés betegséggel nem tudnak mit kezdeni“ – meséli Nóra. A gondnokság alatt álló lányt többször hozták vissza külföldről, Nóra egyszer bejuttatta egy kábítószer-élvező nőknek fenntartott helyre is, de mivel balhézott, mennie kellett. Hogy mi lesz vele, és a hozzá hasonlókkal, azt senki nem tudja.

Máris egy másik fontos kérdésnél tartunk, a fogamzásgátlásnál. Ami egyrészt drága, másrészt rendszeres odafigyelést igényel. Plusz a szegregátumokban viszonylag magas az értelmi sérültek száma, akiket nagyon nehéz rávenni a fogamzásgátlásra, noha ők is termékenyek.

Nóra felháborodva meséli, hogy az egyik gondnokság alatt álló fiatal nőnél, akinek sikerült elintézni a fogamzásgátló spirált, a nőgyógyászaton szó nélkül levették, mert azt mondta, hogy gyereket akar. Egy orvos számára ugyanis nem derül ki, hogy ki áll gondokság alatt, vagyis az ügyében egyáltalán nem, vagy csak részlegesen dönthet. A lány spirál nélkül biztosan terhes lesz, és vélhetően nem fog tudni gondoskodni a gyerekről, ez pedig a családra és az államra nézve is terhet jelent. 

És ez csak egy azon helyzetek közül, amivel az itt dolgozók nap mint nap szembesülnek.

Nórából mégis olyan optimizmus árad, ami már szinte érthetetlen.

Kollégáival az elmúlt évek alatt sok mindent elértek, például azt, hogy Toldon nem jellemzők a szintetikus drogok. Amint ilyennel találkoznak, azonnal szólnak a rendőrségnek.

Nóra az íráson keresztül próbálja feldolgozni a munkájával járó terheket, sokan követik is a blogját. Régebben – saját bevallása szerint – sokkal harcosabb volt, mostanra ez enyhült. A felelősség, amit az ügy, és az alapítványnál dolgozók, valamint a támogatott családok iránt érez, elsőbbséget élvez a személyes véleményével és indulataival szemben. „A reggeli munkamegbeszéléseken próbáljuk feldolgozni a problémákat, ami sokat segít” – mondja. Emellett, mivel grafikusművész, rajzol, és kiállításai is vannak. A képek címei árulkodók, jelzik, mekkora teher nyomja a vállát.

Leginkább az fáj neki, mekkora szerepet kell átvennie az államtól, pedig az Igazgyöngy csak egy civil szervezet.

„Igaz, hogy egyre erősebb a szembeszél, de ezzel arányosan nő az emberek szolidaritása. Ez persze öröm, ugyanakkor nem lehet a civilekre hárítani ennek a pénzügyi és egyéb terheit.”

Persze ez csak az egyik része a dolgoknak, a másik, hogy sokat kell dolgozni az intézményrendszerrel is, mert a problémás családok gondját csak együttműködésben lehet megoldani, és ezt nem mindenki érti. Ugyanakkor mindig felbukkannak olyan jótevők, akik visszaadják a munkába vetett hitét. Nóra örömmel újságolja például, hogy épp fertőző agyhártyagyulladás elleni vakcinát kaptak, úgyhogy most a hátrányos helyzetű felsős gyerekek mindegyike kaphat ilyet Biharkeresztesen. Emellett van gyerekszemüveg-programjuk is, és még sok más, ami hozzásegíti őket ahhoz, hogy másfajta életminőséget nyújthassanak a gyerekeknek, mint ami a szüleiknek jutott.

L. Ritók Nóra nemrégiben elnyerte a Prima Primissima közönségdíját is. Ezt szinte szégyenlősen, de boldogan mondja, látszik rajta az öröm, amiért az emberek elismerték a munkáját. Én pedig drukkolok, hogy jó hosszú időre töltekezhessen belőle.

Zimre Zsuzsa

Képek: Chripkó Lili