Néhány héttel ezelőtt kitört egy kisebb botrány, amikor roma értelmiségi fiatalok kritizálták Ritók Nóra kommunikációját, akinek több mint két évtizede arról szól az élete, hogy a toldi szegregátumban élőkön segítsen, és felépítette az ország egyik legsikeresebb, példaértékű szervezetét, az Igazgyöngyöt. Engem (Bódis Kriszta és Both Emőke mellett) közvetlenül inspirált arra, hogy megalapítsam az InDaHouse-t. Született néhány blogbejegyzés és cikk, mostanra talán elült a vihar, de a felvetett kérdések nagyon fontosak, és bízom benne, lesz rá mód, hogy a roma és nem roma szervezetek nyíltan beszéljenek egymással a témáról, ez pedig a cigányokról való kommunikáció.

Cigány gyerekekkel dolgozunk, négy faluban és egy cigánytelepen, Borsodban. Azért velük, mert tudjuk, hogy pusztán a származásuk miatt sokkal rosszabb helyzetben vannak, mint egy mindenben hozzájuk hasonlító, de nem cigány származású gyerek, és ezt annyira igazságtalannak tartjuk, hogy szeretnénk rajta változtatni.

Ahhoz, hogy változtatni tudjunk rajta, beszélnünk kell a munkánkról, a tapasztalatainkról, mert a gyerekeknek szükségük van egy befogadó társadalomra, amelynek a tagjai értik őket, nekünk pedig önkéntesekre és támogatókra.

Ezek eléréséhez nélkülözhetetlen az őszinte, hiteles kommunikáció, de mégis miként, ha egy olyan súlyosan stigmatizált csoportról van szó, mint a cigányoké. 

Amikor elkezdtem a WMN-nek írni a munkámról, megfogadtam, hogy a nehézségekről is hírt fogok adni. Tartom is magam ehhez, hiszen épp a legutóbbi bejegyzésem is arról szólt, hogy milyen hibákat követtünk el és mik nyomasztanak minket. Ám szinte semmit nem írok arról, ami megerősítheti a cigány emberekkel kapcsolatos előítéleteket. Nem tartom etikusnak. Főleg azért nem, mert igaznak sem tartom őket. Tudom, érzem és hiszem, hogy mindaz, ami miatt a cigányokat gyűlölni szokás, nem a cigányságukból fakad, hanem a több évszázados kiközösítésükből és a mélyszegénységből. 

Nyolcvan család 150 gyerekével dolgozunk. Az anyagi hátterüktől függetlenül vannak köztük, akik szeretetben, békében, biztonságban, tisztaságban, gondoskodón nevelik a gyereküket, és vannak, akik eszköztelenül, elhanyagolón, erőszakkal, koszban élve. Ugyanúgy, ahogy a többségi társadalomban. Mindez nem függ attól, hogy cigányok-e, vagy sem. De ha írnék egy olyan családról, amelyik a második csoportba tartozik, akkor azonnal jönnének a gyűlölködő kommentek. 

A bevezetőben említett nőt tavaly télen ismertem meg. Sötét volt már, amikor be kellett mennem Encsre elintézni valamit. Nagy köd volt, ezért alig lehetett látni valamit. Ahogy az utcai lámpák megvilágították a ködöt, egyszer csak egy emberi alakra lettem figyelmes az úttest közepén. Egyedül voltam a kocsiban, a kutyámmal, aki olyan félős, hogy semmitől nem tud megvédeni. Lassítottam és megálltam, letekertem az ablakot. Egy fiatal fiú volt, aki azt kérte, vigyem haza Fügödre. Őt még el is vittem volna, de egyszer csak egy másik férfi is benézett az autóba, aki nagyon részeg volt. Nem akartam, hogy ő is beszálljon a kocsiba, ezért azt a megoldást választottam, hogy elkértem a címüket és megígértem, szólok az otthoniaknak, hogy itt vannak a rokonaik és segítségre van szükségük. Megmondták a címet. Bár volt nálam GPS, nem odavitt, ahova szerettem volna, kérdezősködnöm kellett, hogy megtaláljam a házat. Mindez még bőven azelőtt volt, hogy elkezdtük volna a fügödi munkát, akkor még nem ismertem az utcákat és a házakat. Végül kilyukadtam egy kerítés nélküli, omladozó lépcsős, betört ajtajú háznál, ahol egy gyertya világított az egyik szobában. Itt találkoztam ezzel a nővel, aki most a játszótéren kért segítséget. Szeretne biztonságot nyújtani a gyerekeinek, megszabadulni a bántalmazó férjétől.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Tíz évig önkénteskedtem és dolgoztam családon belüli erőszak áldozataival. A bántalmazás nem anyagi háttértől vagy származástól függ! Minden ötödik nőt érint. Engem is.

Rengeteg lány kerül bántalmazó kapcsolatba kamaszkorában, sajnos azok a nők számítanak szerencsés kivételnek, akiket soha nem ért semmilyen atrocitás, akik egész életükben önrendelkező szexuális életet élhetnek. Ha azonban egy cigány nő próbál kilépni ebből a helyzetből, nemcsak a bántalmazója jelentette veszéllyel kell megbirkóznia, hanem a többségi társadalom előítéleteivel és gyűlöletével is. Sajnos hatalmas különbség van aközött, ha fehér, középosztálybeli nőként én mondom azt, hogy a férjem úgy megvert, hogy combnyaktörésem lett, vagy ha ő, a barna bőrével. Egész szívemből kívánom neki, hogy biztonságra találjon, a gyerekeivel együtt, és ne az legyen a vége, amitől nagyon fél, hogy elveszik tőle a gyerekeket. Mi sajnos nem tudunk neki segíteni, de javasoltam, hogy forduljon a TASZ-hoz, akik őrködni tudnak az igazság felett, ha gyerekkiemelésről van szó.

 

Ez ismét olyan helyzet volt, amikor nemet kellett mondanom valamire, hiszen abban nem tudtam segíteni, hogy szállást adjak neki addig, amíg a bírósági per zajlik. Mindamellett igyekeztem hidat alkotni közte és az ellátórendszer között. Elmagyarázni a különbséget az átmeneti gyerekotthon és a gyerekotthon/nevelőszülők között. Biztatni, hogy ne adja fel, a gyerekeiért folytatott harcot nem szabad abba hagynia, bár lehet, hogy sokáig fog tartani. Mivel ismerem a családsegítő szakembert, aki foglalkozik vele, teljesen biztos lehettem abban, hogy semmi más célja nincs, csak a gyerekek biztonsága, és ezzel nem akar mást, mint az anya. Ezt a közös kiindulási alapot nagyon fontos erősíteni. Mi is ehhez nyúlunk vissza, ha konfliktusunk van egy szülővel.

Ő is és mi is a legjobbat akarjuk a gyerekeknek. Erről a közös alapról lehet csak sikeres egy együttműködés.

Hónapok óta be vagyok zárva, nem találkoztam senkivel Fügödről. A közvetlen közelünkben zártak be óvodát, még hetekkel az országos zár előtt, koronavírusos megbetegedés miatt, ezért mi azóta zárva vagyunk, hogy ha vannak fertőzött gyerekek, ne fertőzzék meg egymást vagy minket. Amíg nem lesz mindenki beoltva, a kontaktok számának csökkentése az egyetlen, amire hatásunk lehet, és most az emberek egészsége a legfontosabb. A kollégáim minden héten visznek foglalkoztató csomagot a gyerekeknek (nem csak) Fügödre, szemészetre, fülészetre is eljutottak páran a munkatársnőm segítségével. Az utolsó bejegyzésem óta tartottunk egy többnapos stratégiai tervezést, ezen kitaláltuk, hogyan tudjuk bevonni a fügödi gyerekeket, életkoronként. A munkát elkezdeni azonban addig nem tudjuk, amíg nem rendeződik a járványhelyzet. Én úgy érzem magam mostanában, mintha egy párhuzamos valóságban élnék.

Itt ülök egy házban, amit hétről hétre meg kellene hogy töltsenek a gyerekek és az önkéntesek. Ehelyett néma csend van, és fogalmam sincs, mikor nyithatunk ki, és hányan leszünk akkor. 

Nem szeretem azokat a beszélgetéseket, amikor nemet kell mondanom egy kérésre, de ez a vasárnapi találkozás mégis nagyon fontos tapasztalat volt számomra. Egy kicsit visszatért belém az élet, mert nemcsak én adtam egy kis erőt ennek a nőnek, hanem ő is nekem. A hosszas bezártság után egy kicsit szociális munkás lehettem megint, és ettől beindult a vérkeringésem. Hálás vagyok a bizalmáért, és nagyon bátornak, erősnek gondolom, hogy megszólított a kerítésen keresztül, és elmesélte élete legnehezebb helyzetét. 

Benkő Fruzsi

Kiemelt kép: Chripkó Lili/WMN