„Magyarnak lenni annyi, mint […] embernek lenni, így és itt vagy úgy és ott” – kortárs költők a hazáról

–

Bevallom őszintén, az elmúlt években ambivalenssé vált a viszonyom a haza szóval – és ahogy a barátaimmal beszélgetek, jól látom, hogy ezzel nem vagyok egyedül. Noha sosem voltam az az év 365 napján kokárdát viselő, nemzeti lobogót lengető típus, mégis mindig büszke voltam az országra, ahol felnőttem.

A világ egyik legnehezebb nyelve a munkaeszközöm, nyelvtörőkkel szórakoztatom a külföldi barátaimat, rajongok a hazai irodalomért és művészetért, a farmerdzsekim hátán a nagymamám hímezte matyót viselem, és nem telhet el úgy év, hogy legalább háromszor ne fürödjek a Balatonban. Ennek ellenére én is azokhoz tartozom, akik időnként elgondolkodnak a külföldre költözésen, akiknek görcsbe rándul a gyomra bizonyos, átpolitizált szimbólumok láttán, akinek már nem viccesek a pálinkás sztorik.

A magyarság ellentmondásos helyzetbe került, és ez megjelenik a kortárs művészetben is. Verseket válogattam nektek Magyarország születésnapja alkalmából, amelyek rámutatnak: hányféle módon lehetünk hazafik mi, magyar emberek.

Nádasdy Ádám: A hazafiúi hűségről

Hazánkban, fiúk, nem szabad csalódni,
mert olyan az, mint az édesanyánk.
Ugyanazt főzi folyton, s hajtogatja:
hogy ezt szeretjük. „Egyél még, fiam!”
Konyhájában ütött-kopott edények,
ami meg új, az tőlünk idegen.
Falán a régi esküvői képük,
„Ugye szép asszony voltam?” – kérdezi.
Sosem volt szép. De ne vegyétek észre.
Menjetek el szépen, ne szóljatok.
A cipőnket nézhetjük nagy zavarban,
hogy csúnya asszony az édesanyánk.
S ha fényévnyire van már a szobája,
a távolságon hüledezni kár:
a lába közül bújtatok elő,
s a szaga végig ott lesz rajtatok.

Térey János: A gyönyörű gyár

Éppen ilyen gyönyörű gyár az ország,
Legszurtosabb a szabadok közül.
Ha készen kapja félig kész jövőjét,
Szerencséjének dehogyis örül;

És nyögi azt a hülye hagyományát,
Hogy nem cselekszik isteni parancsra.
A túlélésre gondja van: kaput zár,
Hogy műszak végén bús fejét lehajtsa.

A változások őre változáskor
Akár a népe, oly tanácstalan.
De akkor is szép, hogyha tetszhalott, mert
Akárhogy nézem: ragyogása van.

Fölébreszthetném, mint vendég a portást,
De egy káromkodásával megölne…
Csak alszik, mintha kisgyermekkorában.
Alszik. Akármi lehet még belőle.

Áfra János: Mi

Eggyel több teríték, eggyel kevesebb élet.
Fotók elpakolva. Hordja szét magát a mondat-
ból hiányzó szó, ami házad lerombolta.
Be kéne tiltani, hogy legyen súlya.

Átvonulni készült, mégis itt, a semmi közepén
telepedett meg, belőle élt a se ország, se faj,
hasadt, és ami szétesett, nem áll össze újra,
de fennakad torkon, lélegző rostán.

Mert ez a kenyerünk, ez a forró föld-
be temetett búza, beleremeg a kéz, bele-
szakad az őszinték húsa. A felhők elvonulnak
hisztériázva, és viszik magukkal lányod-fiad.

Hallgatjuk, ahogy az igazság árát mérik
gabonában, és hivatkozva ránk hamisítanak
számokat. Van rá idő, van idő a hallgatásra.

De én a pusztára gondolok, a holdkóros esőre,
egy kimért erővel fejbe fúródó kőre.
Horpadt arcokba hull a hamuszürke bánat.

Kabai Lóránt: egy sosemvolt aranykorra

egy sosemvolt aranykorra gondolok most,
mint honfitársaim java, mindennapi tévedésben, pedig csak
tükörben bámulom már megint a megereszkedett bőrt és az
üres tekintetet; keresem, szépnek mi is tűnhetett fel bárki
számára ebben a testben és fejben valaha, fénykoromban.

az állandósuló keserű ízt kellene valahogyan kimosnom,
a telhetetlen erősödő szorítást gyomortájból — ezek is
csak vacak szépiában forgatnak meg. nem fürdőzni
magam megvetésében, sajnálatában, de megszabadulni
a szüntelen bűntudattól, ha már nem hibáztatok senkit.
az önfelmentő hozzáállást kellene kiradírozni napjainkból,
mely dicsőséget, valaha volt fényt vetít holmi ködös múltba.
szép álomba ringat el, de minél poshadtabb a rögeszme, annál
masszívabban rakódik gyűlölet minden köré, mi „nem magyar”.
ostoba körtánc, így könnyű hibáztatni bárkit. kis hazánk mintha
soha nem tudna jóban lenni önmagával, ebben majdnem hasonlít
rám. csak reménykedhetem, még nem butultam teljesen el;
szép már aligha lehetek. állítólag nincs semmink, csak valami
eredendő bűn, meg a lélek tumora. újra kell fércelnem az életem.

Nádor Tamás: Kis magyar vers

Magyarnak lenni
annyi, mint
enni, inni,
levegőt venni
itt.
Magyarnak lenni
annyi, mint
köszönni, búcsúzni,
dolgozni, pihenni,
szülni, temetni,
mint bárki, bárhol,
mégis másképpen
máshol.

[…]

Magyarnak lenni
annyi, mint
ugyanazt
vagy éppen mást gondolni
ugyanarra,
magyar borsót
hányni a
magyar falra,
egyazon
szalmalángon
fellobbanni,
elkékülésig
föl nem adni.

[…]

Egyszóval
magyarnak lenni
annyi, mint
latinnak, görögnek,
németnek, japánnak,
baszknak, zsidónak
vagy akár
andorrainak,
tehát:
embernek lenni,
így és itt
vagy úgy és ott,
bárhol a
világon.
Se több,
se kevesebb.

Erdős Virág: márciusi kesergő

talpra magyar hí a haza
budakalász sajókaza
húsz esztendő nem a világ
kinek karó kinek virág

ah, szabadság nem virul a
nincs rá recept se pirula
nem egy fillér de két tallér
fekete kéz fehér gallér

[…]

csendes most már újra csendes
aki úgy dönt azzal rendes
egyik keres másik talál
rend lesz végre hó és halál 

avagy virág vagy te hazám?
azért veszed ilyen lazán?
ma leszárad holnap kinő
szörnyű idő szörnyű idő

Szálinger Balázs: Költő & hadvezér

Ilyen hidegben nincs mire lőni,
Nézem az erdőt, látni meguntam.
Éhen vesznék - jó, hogy a mélyben
Termel a vármegye, fátyol alattam.

Nincsen posta, se vájtfülű társam.
Néha kopogtat a csontra lehűlt őr -
Fölmelegítnek az őszi kalandok
Fényévekre a nemzeti ügytől.

Térdre került-e a jó Magyarország,
Vagy daliásan harcol a fagyban -
Nincsen elég könny, írom a versem,
Hűha, a versem,
S termel a vármegye, fátyol alattam.

Egysejtű, kit bántani szégyen,
Átír engem a kis literátor,
És idevarr, idehűt, ide láncol,
Fényévekre nagyobb ideáktól,
Hol csak a Múzsa unott motozása.

Szép volt, férfi, csatold le a kardot -
Benned az ország vére megalvadt:
Úgy lesz úgyis, ahogy nem akartad

Kemény István: Búcsúlevél

Édes hazám, szerettelek,
úgy tettél te is, mint aki szeret:
a tankönyveid és a költőid is
azt mondták, hű fiad legyek.

Hű is voltam, fel is nőttem,
cinikus ember se lett belőlem,
csak depressziós, nehéz és elárult,
bezárt cukorgyár a ködben.

Őzek fáznak a szántáson
vagy egy kisváros, alig látom.
Ígértél nekem egy titkot, hazám, hogy
mi a fontos a világon.

Hogyha néha belekezdtél,
az se volt baj, hogy nem szerettél,
majd szeretsz mást vagy magadat, nem baj,
de egyszer csak öreg lettél.  

Nemes Nagy Ágnes: Származás

Nem szeretem, mikor nyakamba rántják
öregapám plisszírozott palástját,
és nincs kedvem kalotaszentkirályi
jegenyéket ajtóm elé cibálni.
Nekem származni nem öröm,
se jól, se rosszul. Köszönöm.

Azért ne hidd, hogy tán alázat
nélkül fitymálgatom hazámat.
Van abban is fekete érdem:
egy kép előtt hallgatni, térden.

Vastag por alatt,
a meleg
padlástérben hallgat
egy szétszerelt világ.

Eltűnt a menet.

Átváltozott ordítássá
és elszéledt a széllel.
Ünnepi költők helyett
most majd a szél mond verseket,
kerge port mond és vibráló hőt
a betontér felett.

Hogy itt szerettünk nőket: hihetetlen.

Áttüzesedett
kohók, megfeszült kötelek
kora felett
tétova jelen
– alásüllyedő por – lebeg.

Félbemaradt épületek:
birodalmi szédelgések felett.

Amiben hittem,
többé nem hiszek.
De hogy hittem volt,
arra naponta emlékeztetem magam.

És nem bocsájtok meg senkinek.

Pattogzik
szörnyű magányunk,
mint a napon a rozsdás sinek.

Kiemelt kép: Unsplash / Daniel Olah 

Takács Dalma