Nádasdy Ádám: A szavak sajnos azt jelentik, amire használják őket

–

Régi vágású kortárs

Nádasdy Ádám azon kevesek közé tartozik, aki a saját tudományágát, a nyelvészetet úgy adja át, hogy azok is élvezhetik, akik azt hiszik, magukról, hogy őket nem érinti ez a téma.

Szerintem mindenkit érint, aki magyarul beszél. Mindenkinek van valamilyen viszonya a nyelvhez, amivel kifejezi magát. Nádasdy pedig sokat lendít azon, hogy ez a viszony jó legyen. Nagyon fontosnak tartom, hogy ő senkitől nem próbálja elvenni azt a nyelvi szabadságot, ami mindenkinek kijár.

Szerkesztőségünk több tagja is rajongva követi a nyelvtudós munkásságát, én például azok közé tartozom, aki mindezt leplezetlenül teszi.

Erről tanúskodik két korábban megjelent írásom is: a Hordtam az irhámat és a Szmoking és bermuda című könyveiről szóló ajánlóimban bővebben is kifejtettem már, hogy miért szeretem azt a nézetet, amit Nádasdy Ádám képvisel a nyelvészet terén.

Mindez elég keményen ellent mond az úgynevezett akadémiai nyelvészetnek. Nádasdy ezen az estén is élcelődött néhány tényleg totálisan értelmetlen szabály miatt, mégsem volt ebben semmiféle bántó szándék, hiszen komoly ellenérveket hozott fel, és ráadásul igazi úriember, abból a letűnt világból, amikor az úr és a polgár szavak még egészen mást jelentettek, mint mostanában.

Nádasdy mindig pontosan poentíroz, de soha nem hallottam még tőle olyan olcsó poént, ami szembement volna a jól megalapozott nyelvészeti és „emberészeti” tudományával.

Mert a nyelvtudományt nem lehet elvonatkoztatni az emberektől, akik így vagy úgy, de mindenképpen használják a nyelvet, erről azonban az akadémiai tudósok néhanapján hajlamosak elfeledkezni.

Rögzítettem az egyórás előadást, és az utána következő spontán beszélgetést is, a következőkben – a teljesség igénye nélkül –, szó szerint idézek néhány erős, humoros vagy meglepő gondolatot Nádasdy Ádám előadásából úgy, hogy próbálom az ívét és az utánozhatatlan stílusát is megtartani, és időnként egy-egy gondolatot összefoglalok.

Hány szó van? 

„Hány szó van? Ez logikusan merül föl, majd meg fogják látni, hogy nem tudok erre válaszolni, de nagyon érdekes lesz. Olyasféle dolog ez, kérem, mint a pszichiátriában, hogy ki normális, és ki bolond. És persze hogy értjük, hogy van két véglete, aztán hogy rettenetesen sok átmenet van, ahol ember legyen a talpán, aki megmondja, hogy ez még ide tartozik, vagy már oda tartozik.”

A következő példában pedig arról beszélt, hogy egy szóban vajon hány szó lakozik valójában?

„Kulisszatitok: kulissza és titok. Három szó ez, vagy csak kettő? A kulissza és a titok? És a kulisszatitok az csak az összetételből származik? Amikor számolom a magyar szókincset, strigulázzam-e külön a kulisszatitok szót a kulisszától és a titoktól? Mi, nyelvészek, igennel válaszolunk, mert azt mondjuk, hogy szükségképpen más a jelentése, elegendően más a jelentése ahhoz, ami nekem szükséges ahhoz, hogy én strigulázzam.”

„Személyi igazolvány, ez nem elegendően különbözik attól, hogy valami személyi és valami igazolvány a Tudományos Akadémia szerint, ezért külön kell írni. Ez egy tudós testület.

Ne felejtsük el: a helyesírási szabályzat az nem a magyar nyelv, hanem a Tudományos Akadémiának egy bizottsága, akik szorgalommal és ügyszeretettel igyekeznek dönteni, de olyan kérem, tényleg, mint egy pszichiátriai szakvélemény. Vagy igaza van, vagy nincs, lehet, hogy egy másik bizottság már mást mondana.

Így hát elgondolkozunk azon, hogy a személyi igazolvány mégiscsak más, mint az érvényes igazolvány, és a helyesírás nem tükrözi ezt a különbséget, holott én állítom, hogy a személyi igazolvány az egy… most majdnem azt mondtam, az egy szó. Bár kétségtelenül, azt hiszem, igen, inkább helyette azt mondanám, egy lexikai tétel. Maradjunk ebben. A lexika a szómennyiség, a szókincs összessége, és hát tétel. Akkor nem kell ezt itt nagyon feszegetni, hogy szó-e, vagy sem.”

A nyelv folyamatosan változik

„Az öcsém/bátyámról és a húgom/nénémről egy érdekes példát látunk arra, hogy ez mozgásban van. Amikor én fiatal voltam, a néném egy közszó volt, és azt jelentette, hogy idősebb nővérem. Van egy húga, és egy nénje. Így mondtuk, ez volt a természetes beszédmód. Két nővére van, egy húga, meg egy nénje. Ahogy két fivére van, egy öccse, meg egy bátyja. Ma már nem így használják a fiatalok. Nagyon csodálkoznak, amikor azt mondom, hogy »két nővére, van, egy húga, meg egy nénje. Hogyhogy? Hát nem azt mondtad, hogy két nővére van?« Vagyis a nénje szó kiment a használatból, és a nővér lépett a helyébe, de most már a nénje jelentésében. Mert a nővér azt jelenti. […] A lexikalizáció, mint látjuk, önkényes, mert önkényesen változik, ebben semmi logika nincsen. Valószínűleg lehet szociálpszichológiailag foglalkozni vele, hogy a néném és a néni az idősebb asszonyokra vonatkozott egyre inkább, és ezért nem szívesen mondták azt, hogy »van neki egy nénje«, aki egy nyolcéves kislány.”

A laikusok szeretnek azon gondolkozni, hogy hány szó van a nyelvben

„Hány szót tud az átlagember? Ám a számlálással komoly szakmai gondok vannak: ha az almafa egy szó, akkor a személyi igazolvány miért nem az? És az angol apple tree? A helyesírásra hagyatkozunk? A jönni és a gyere vajon egy szó? A felmerülő kérdések érdekesebbek, mint maga a végeredmény. Mi legyen az elavult szavakkal (dolmány), a tájnyelvi (ler), a szleng (gagyi) vagy az idegen (musical) elemekkel?

És vajon mindenre van szó? Nyilván nincs, hiszen az végtelen számot jelentene. Akkor mitől függ, hogy az egyikre van (rántotta), a másikra nincs (rakott krumpli)? Van erre magyarázat? Mit jelent a »kettősen önkényes lexikalizáció«?

„Én harcolhatok, és mondhatom, hogy »emberek, ez nem ezt jelenti, de »a kutya ugat, a karaván halad«. Kénytelen vagyok kijelenteni mint nyelvész, hogy a szavak sajnos azt jelentik, amire használják őket.”

„A lexikalizáció ugyanis kétszeresen önkényes, és ez nagyon fontos: egyrészt van egy állat, aminek a neve magyarul pulyka, de ez teljesen önkényes, mert lehetne kulyka is, és még számos más hangsort tudnék hozzárendelni ehhez az állathoz. Önkényes, hiszen az idegennyelv tanulásakor azért állunk tanácstalanul, hogy most akkor ez milyen állat, mert nincs miből kitalálni.

Nagyon fontos, hogy minden emberi nyelv ilyen értelemben önkényesen lexikalizál, és önkényesen rendeli hozzá a betűsort a dolgokhoz.

Nincs olyan nyelv, amelyben ne önkényesen volnának a dolgok a hangsorok a dolgokhoz hozzárendelve, vagyis nincs olyan nyelv, amelyben például, – és most remek ötletekkel jövök, mint egy marslakó, aki megérkezett a földre, és elcsodálkozik, hogy »maguknál miért nem úgy van, hogy minden főnév magánhangzóval, és minden ige mássalhangzóval kezdődik? Hát annyira logikus lenne… Vagy például minél nagyobb valami, annál hosszabb neve legyen? Ugye, milyen érdekes? Maguk ezen elnevetik magukat, mi, marslakók pedig így csináljuk, és nagyon jól megvagyunk vele.”  

Akkor mindenre van szó?

„Természetesen nincs. Esetleg kéne hogy legyen. (...) Hány dolog van a világon? Erre nem tudok válaszolni, mert a dolgok száma végtelen. Akkor talán a szavak száma is végtelen volna, ha mindent lexikalizálnánk. Hála istennek, nem mindent lexikalizálunk.”

„Humboldt azt mondta: nem abban különböznek a nyelvek, hogy melyiken mit lehet mondani. Minden nyelven mindent el lehet mondani, legfeljebb hosszabban vagy rövidebben.

A nyelvek abban különböznek, hogy mit nem lehet nem elmondani.

Ha angolul azt mondom, hogy ő, akkor nem lehet nem elmondani, hogy férfi vagy nő az illető. Nem lehet ennél jobban lecsupaszítani. Nem lehet kivenni belőle a nemiségi elemet. Fölfelé nyitottak a nyelvek. Lefelé azonban van egy határ, amin nem lehet átmenni. Magyarul a látom és látok különbségéből nem tudok kibújni. Vagy látok, vagy látom. Nem lehet úgy beszélni a látásról egyes szám első személyben, hogy ne legyen az, hogy én általában valamit látok, vagy én azt látom. Angolul mondhatom mind a kettőre, hogy I see.”

Az egyéni szókincs

Nádasdy Ádám három kategóriára osztotta a szókincsünket: az aktív (például táska), a szunnyadó (például koporsó) és a passzív (például bariton) szavakat különbözteti meg.

„Az írásbeliséggel rendelkező kultúrnyelvek általában 120 ezer szót használnak. Na igen, de hogy számoljuk? Lehet az írottra hagyatkozni, ami praktikus. De a magyarnál például ott van az igekötő problémája. Hogy az szó vagy nem szó?

A túrós csuszáról azt mondja az Akadémia, hogy azt írjuk külön. Lelkük rajta. Szerintem a túróscsusza az egy dolog. Én juszt is egybe írom, mert szabad magyar ember vagyok.”

A rendkívül élvezetes előadás számomra arról szólt, hogy a nyelv egy élő, lélegző, és elképesztően rugalmas szövet, ami összetartja az életünket.

Both Gabi