Both Gabi meséje: Fenyőanyó és a 24 fenyőmanó
Reméljük, hogy a kisgyerekes családokban remekül sikerült a karácsonyeste, mert ahol kicsik is élnek, ott a csoda valahogy mindig megszületik ilyentájt. Ma estére egy „eseti” mesét hoztunk az egész családnak: arra biztatunk benneteket, hogy olvassátok föl a gyerekeiteknek, vagy hallgassátok meg együtt. A mesét Both Gabi írta pár éve, most pedig azt is elárulja, hogyan született ez a történet.
–
A WMN mellett van egy „másik életem” is
Mielőtt kilenc és háromnegyed évvel ezelőtt a WMN-hez csatlakoztam volna – elsősorban olvasószerkesztőként –, gyerekkönyvekkel foglalkoztam. Persze azóta sem hagytam abba ezt a másik munkát – annyira hozzátartozik az életemhez a gyerekirodalom, mint a levegővétel. Mesék nélkül el sem tudom képzelni az életemet.
Három gyerekirodalmi lapnak voltam a szerkesztője/főszerkesztője, és több mint száz gyerekkönyvet szerkesztettem. Mind a három gyerekemnek írtam egy-egy mesekönyvet, és persze rengeteg csodálatos gyerekkönyvtárost ismertem meg az elmúlt majd húsz évben, amióta mesékkel foglalkozom.
Egyikük, Mikula Edit, aki a Tündérkönyvtáros cím büszke tulajdonosa, és akiről sok évvel ezelőtt Trembácz Éva Zsuzsa azt ÍRTA nálunk, hogy miatta még Kínából is hazajár a nyíregyházi könyvtárba… nos, ő kért meg arra, hogy írjak egy mesét a könyvtárlátogató gyerekeknek.
Edittel sosem találkoztam személyesen, mégis a barátaim között tartom számon: nagyon sokat leveleztünk szakmai ügyekben, de még ezekből is kiragyogott, milyen nagyszerű ember.
Néhány évvel ezelőtt pedig az az ünnepi ötlete támadt, hogy advent minden napjára írat egy új mesét kortárs szerzőkkel, amit aztán a lelkes könyvtárlátogató gyerekek felolvasnak ajándékként a többieknek a nyíregyházi fiókkönyvtárban.
Ebben a könyvtárban régóta laknak mindenféle titkos és titoktalan manók, ezért kifejezetten manós mesét kért. Én pedig nem tudtam ellenállni ennek a kedves invitálásnak, ezért megírtam ezt a rövidke adventi történetet.
Fenyőanyó és a 24 fenyőmanó
Fenyőanyó ezer ágán huszonnégy manó tanyázott.
Az első mindig éhes volt. És örökösen olvasott.
A második folyton álmos. Amikor ébren volt, akkor azért ő is olvasott.
A harmadik mindenen kacagott. Főleg olvasás közben.
A negyedik megállás nélkül horkolt. Kivéve, amikor olvasott, mert akkor nem horkolt, hanem olvasott.
Az ötödik mindenkivel pörölt. Kivéve, amikor olvasott, mert akkor nem pörölt, hanem olvasott.
A hatodik egyfolytában ugrált. Még olvasás közben is.
A hetedik azt hitte magáról, ő nem is manó, hanem egy medve, aki a karácsonyfában lakik. Mindig ugyanazt a könyvet olvasta, és soha nem unta meg. Valami Miciről szólt. Vagy mackóról?
A nyolcadik épp hintázott egy ágon föl-le, és közben dudorászott magában valahogy így: Pommm-Pommm. Persze, jól gondoljátok, ő is olvasott egy Picurkát.
A kilencedik nem dudorászott, hanem hangosan és hamisan énekelt. Ő nem fölolvasott a könyvéből, hanem fölénekelt.
A tizedik hallgatott. De azért bőszen olvasott.
A tizenegyedik visszabeszélt. Kivéve, amikor olvasott. Olyankor becsukta a száját. Illetve néha kinyitotta. Sőt, egyenesen tátott szájjal olvasott.
A tizenkettedik szüntelenül kérdezett. Szerencsére a könyvek, amiket olvasott, minden kérdésére tudták a választ.
A tizenharmadik bebújt egy odúba, és csak néha dugta ki a fejét. Volt neki egy csomó szentjánosbogara, úgyhogy a sötét odú mélyén is tudott olvasni.
A tizennegyediknek nem volt szakálla, igaz, hogy lánymanó volt. Ő nemcsak olvasott, hanem írt is, méghozzá meséket.
A tizenötödik mindenben kételkedett. Ő olvasta a legtöbb könyvet a manók közül.
A tizenhatodik várta a tavaszt, mert akkor volt a születésnapja. Naná, hogy újabb és újabb könyveket szeretett volna.
A tizenhetedik álmodozott. Ez cseppet sem akadályozta meg az olvasásban, olyankor tudott csak álmodozni igazán.
A tizennyolcadik örökösen olvasott. Jó, néha azért aludt egy keveset…
A tizenkilencedik elhatározta, hogy sohasem akar felnőni. (Bár ez nem egészen tisztázott kérdés, hogy egy manó EGYÁLTALÁN felnő-e valaha.) Ő még nem tudta, mi lesz, ha nagy lesz, ezért sokat olvasott.
A huszadik pusmogott. Olvasott. Pusmogott. Olvasott. Vagy olvasott ÉS pusmogott.
A huszonegyedik fütyörészett. Amikor nem fütyörészett, akkor meg olvasott. A kettő nem ment neki együtt, pedig sokszor megpróbálta.
A huszonkettedik bámulta az eget. Ő az égi jelekben olvasott. De néha, amikor elfáradt a nyaka a nagy égbámulásban, akkor azért elővett egy könyvet, lehajtotta a fejét, és olvasott.
A huszonharmadik madárrá vált egy szép napon. Na, ő például nem olvasott, hanem röpködött.
A huszonnegyedik meg te vagy, aki ezt a rövid mesét hallgatod vagy olvasod, és várod az ajándékodat.
Most egy kurta mesét kaptál tőlem, de te azért csak meséld tovább ezt a történetet, találd ki, hogy hívják a manókat, és írd meg nekem, mi minden történik még Fenyőanyó ezer ágán a manókkal – azon kívül persze, hogy mindegyik olvasott. Kivéve a madárrá vált manót, mert ő nem olvasott, hanem röpködött, de ezt már mondtam.
Amúgy pedig megsúgom neked, hogy Fenyőanyó már legalább ezer éve ad menedéket a manóknak, és jobb, ha tőlem tudod, nagyon élvezi a nagy életet maga körül. Ha senki nem látja, mosolyog, és álmukban betakargatja a manókat a legpuhább hajtásaival. Ő a legboldogabb Fenyőanyó a világon. Még legalább ezer évig fog élni és mesÉlni.
–
Az egyik nyíregyházi kisfiú, Marci, fel is olvasta a fenyőanyós mesémet, méghozzá remekül, ha van kedvetek, nézzétek meg:
Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images / Philip R Jones
