Kézzel írja a forgatókönyveit, és 1700 liter vért használ egy forgatásra – Isten éltessen, Tarantino!

–

A fura srác a hátsó padból

Tarantino gyerekkora nyugodtan lehetne egy Tarantino-film alapja is akár: anyja, Connie a családja elől menekült Toni Tarantinóval kötött házasságába, 16 évesen megszülte Quentint, akit aztán egyedülálló anyaként nevelt fel. (Olyannyira, hogy Toni nem is tudott róla, hogy gyereke született.) És noha több pletyka is terjeng arra vonatkozóan, hogy nélkülözésben kellett élniük, és a kétfős család életét egy illegális szeszfőzdét üzemeltető nagypapa is nehezítette, mindez utólag csak amolyan „quentinos túlzásnak” minősült.

Az azonban biztos, hogy Toni lelépése után Connie meglehetősen kétes fickókkal szűrte össze a levet, akiknek köszönhetően a kisfia már totyogós korában megtanult káromkodni, és hatévesen elmehetett a legvérengzősebb filmekre a moziba, amiket aztán szemrebbenés nélkül, őszinte figyelemmel követett.

Quentin tizenéves korára már több ezer filmet látott, emellett rajongott az irodalomért is: először akkor hívtak rá rendőrt, amikor megpróbálta ellopni a „Született bűnözők” című regényt egy szupermarketből.

Egyébként nem ez volt az egyetlen összetűzése a törvénnyel: egyszer lecsukták tíz napra kifizetetlen parkolásai miatt, ő azonban egy pillanatra sem esett kétségbe, inkább megtanulta a börtönszlenget, ami a későbbiekben még hasznára vált a filmekben.

Már ebből is sejthető, hogy a ma is köztudattan szeszélyes rendező gyerekként sem volt egyszerű eset: 160-as IQ-jával, szokatlan filmes és irodalmi műveltségével, kíváncsiságával állandó szellemi magánnyal küzdött kortársai között. Az iskolát börtönként élte meg, figyelemzavara volt, ugyanakkor elképesztő gyorsasággal tanult autodidakta módon. Legalábbis azt, ami érdekelte. Emellett folyton lógott – azonban, míg osztálytársai a suli mögött cigiztek, ő hazament filmezni – 16 évesen pedig otthagyta az iskolát, hogy inkább a mozgóképre koncentrálhasson. Egy pornómoziban, jegyszedőként. És bár ez elsőre vagány húzásnak minősült, gyorsan rájött, hogy a pornó nem neki való: méltatlannak tartotta, hogy ilyen gusztustalanságok kerülnek filmvászonra, ezért rövid időn belül továbbállt.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Quentin Tarantino Fan Club (@quentin_tarantino_fan_club) által megosztott bejegyzés

Közben pedig a színészet is egyre jobban érdekelte: eljárt a helyi közösségi színházba, majd a James Best Theater Center óráira, ahol egyenesen kedvenc színészétől tanulhatott – Best Samuel Fuller-filmbeli karakterei többek között a Becstelen brigantykra is hatással voltak. Tőle tanulta meg a kamera előtti színjátszás és az operatőri munka alapjait is – a színészpályafutása mégis elsikkadt, ugyanis egy szitkomos Elvishasonmás-szerepen túl, sosem kapott nagyobb lehetőséget. Be kellett látnia: ő nem kifejezetten főszereplői alkat, a rendezésben viszont sokkal inkább megtalálhatja a helyét.

Egy videótéka adta meg a lendületet

Tarantinót nemcsak a színészek munkája, de a film minden eleme érdekelte, és olyannyira lenyűgözte Brian De Palma, Howard Hawks és Sergio Leone rendezők munkássága, hogy mindent megtett, hogy a közelükbe férkőzhessen. Palma interjúit egy dossziéban gyűjtötte, és minden filmjét kétszer nézte meg – egyszer a premieren, egyszer az éjféli vetítésen –, majd egy saját rendezői interjúkötet apropóján személyesen is felkereste idoljait.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Quentin Tarantino Fan Club (@quentin_tarantino_fan_club) által megosztott bejegyzés

Filmes kapcsolatait még inkább bebetonozta, amikor Beverly Hillsbe költözött: James Best után Allen Garfield lett az új mestere, és dolgozni kezdett egy azóta ikonikussá vált videótékában, a Video Archives-ban. Bár többségünk élből kifordulna egy ilyen helyről – tekintve, hogy állandóan a csőd szélén állt a bolt, a hangulatingadozásokkal küzdő főnök pedig rendszeresen üvöltözött a munkavállalókkal –, Tarantino három méterrel a föld felett lebegett itt. A videókazetták térnyerésével több mint 20 ezer film vált elérhetővé, új közegében pedig méltó vitapartnerre lelt a kungfu-filmektől kezdve a francia művészfilmekig bármilyen témában.

Emellett szinte minden kolléga fiókjában hevert egy félig megírt forgatókönyv – az már más kérdés, hogy közülük egyedül Tarantino jutott el odáig, hogy azt egy ponton elővegye.

Ekkortájt történt, hogy Quentin és egy régi iskolatársa, Craig Hamann újra egymásra találtak, és közösen (rengeteg hitelből és kölcsönből) leforgatták első saját filmjüket, a My Best Friend’s Birthday-t. Az alkotáshoz Hamann életéből merítettek inspirációt: a sztori röviden annyi, hogy egy srác meg akarja lepni legjobb barátját a szülinapja alkalmából, bérel egy prostituáltat, és odaadja neki a ház kulcsát, aztán minden félresiklik. Noha a két srác meglehetősen sokat dolgozott az alkotáson – sőt, Connie még el is költözött otthonról három hónapra, hogy helyszínt biztosítson nekik – Tarantino cseppet sem volt elégedett a végeredménnyel. (Nem mellesleg, az eredeti terv egyes jelenetei kísértetiesen hasonlítanak egy későbbi filmje, a Tiszta románc bizonyos részeire.)

De Tarantino nem adta fel, és eldöntötte, továbbképzi magát. Írt, írt és írt, agymenéseiből forgatókönyvtervek születtek – gyakorlatilag a Tiszta románc és a Született gyilkosok alapjai, – majd miután otthagyta a videókölcsönzőt, egyre több filmközeli pozíciót vállalt el. Dolgozott filmforgalmazónál és egy horrorsminkekre szakosodott cégnél, majd megismerkedett Lawrence Benderrel egy hollywoodi bbq-partyn, és a támogatásával végre papírra vethette első átütő filmsikere, a Kutyaszorítóban tervét. Az alacsony költségvetés kedvéért egy garázsban szerette volna forgatni a filmet a Video Archives-es kollégák és pár ex-osztálytárs részvételével, Bendert pedig annyira lenyűgözte az ötlet, hogy ügyvédek nélkül, egy kézzel írt papírlapon le is szerződtek egymással. Amikor pedig kiderült, hogy a két rendező közös kedvence, Harvey Keitel is szívesen szerepel a filmben, a Live Enterteinment is beállt a projekt mögé, majd a Sundance Filmfesztiválra is kijutottak vele.

A film óriási visszhangot keltett: voltak, akik kimentek a vetítésről, mások tátott szájjal figyelték a vásznat, és még hosszú ideig a rendhagyó karakterek, a zene és a képi világ sokszor összeegyeztethetetlen, mégis zseniális összjátéka, a füllevágós jelenet morbiditása, valamint Tarantino kétes erkölcsi értékrendje volt a filmrajongók kedvenc témája. Eltartott egy ideig, míg mindenki eldönthette, hogy szereti vagy nem szereti a rendezőt, egy dolog megkérdőjelezhetetlenné vált: Tarantino képes hatni.

És hogy mit reagált minderre a rendező? Azt, hogy ezt a filmet magának készítette, a saját ízlése alapján, de aki akarja, megnézheti nyugodtan.

Nem csoda, hogy ekkortájt Harvey Weinstein is elköteleződött mellette, és társa maradt egészen a bukásáig. A filmből végül rekordszámú kópiát, 900 ezer példányt adtak el.

Ez a fickó vagy őrült, vagy zseni. Vagy mindkettő…

A Kutyaszorítóban sikere után Tarantino három korábbi forgatókönyvét is gyorsan vászonra vitték: a Tiszta románcot, a Született gyilkosokat, valamint az Alkonyattól pirkadatigot, majd a rendező Amszterdamba ment, hogy a Ponyvaregény forgatókönyvén dolgozzon (aminek ötlete egyébként előbb született meg, mint a Kutyaszorítóbané), és amelyhez szintén a Video Archives-os időkből merített ihletet.

A rendező ezzel a három szálon futó, cseppet sem lineáris történetmeséléssel Jean-Luc Gordard előtt tisztelgett. Mint később elmondta, ennél a filmnél vetette be először azt a mestertől tanult gondolatot, ami aztán többi alkotását is végigkísérte: hogy egy jó filmhez csak egy lány meg egy pisztoly kell. Noha ennél jóval bonyolultabb lett a végeredmény – és leginkább egy könyvben, nem pedig cikkben férnének el annak részletei – álljon itt csak néhány érdekesség azzal kapcsolatban: például az, hogy

az alkotásban összesen 431-szer káromkodnak, a The New Yorker „gyorskajás Proustnak” nevezte utána a rendezőt, és végül ez lett az első független film, ami átlépte a 100 millió dolláros amerikai bevételi határt.

A film végül 1994-ben elhozta neki az Arany Pálmát a Cannes-i Filmfesztiválon, jelölték a legjobb filmnek járó Oscar-díjra, és elnyerte a legjobb eredeti forgatókönyvért járó Oscart.

Ha pedig a Kutyaszorítóban után bárkinek is kétségei maradtak volna Tarantino zsenialitását illetően, a Ponyvaregény biztosan eloszlatta ezeket: Tarantino neve fogalommá vált, innentől minden filmet hozzá hasonlítottak, amiben alvilági figurák szerepeltek, dőlt a vér, illetve fanyar humor és váratlan zenei választások keveredtek. A rendezőt azonban ez zavarta, és nem szerette volna, ha skatulyába zárják.

Noha a Négy szoba című alkotás végül megbukott, jött aztán a Jackie Brown, ahol a korábbi hagyománytól elszakadva kronológiai sorrendben történnek az események, szerényebb karakterek és nyugodtabb cselekményszál diktálja a tempót.

Tarantino csak annyit mondott rá: itt tudatosan alul akarta múlni előző filmjeit, hogy láthassuk: tud ő mást is.

Emellett közölte: ez egy fekete film a fekete közönség számára – és nem a bőrszín, hanem a lelkiállapot miatt. A terve bevált, az új alkotás csupa jó kritikát kapott, a rendező pedig visszatérhetett oda, amiért eleve rajongott: a vérhez és az erőszakhoz. De csak hat év múlva.

Ami eddig tarantinós volt, azt most megduplázzuk

A Jackie Brown után hosszú szünet következett. Sokan már temették Tarantinót, ő azonban csak kivárt: a lehető legvadabb és legvéresebb módon akart visszatérni, és úgy fogalmazott: a következő filmben mindenből dupla adag lesz, amit korábban tarantinósnak neveztek. A Kill Bill tervét a rendező és Uma Thurman közösen találták ki még a Ponyvaregény idején, egy közös sörözés során: mindkettőjüknek tetszett a bosszúsztori ötlete, amiben aztán összesen 450 gallon, nagyjából 1700 liter vért spriccelnek majd szét úgy, hogy egyetlen számítógépes trükköt sem vetnek be.

A rendező éjjel-nappal harcművészeteket tanulmányozott, és ebben végig partnere maradt Uma Thurman is: ragaszkodásukat mi sem mutathatná jobban, mintsem hogy a forgatásokat egy évvel elhalasztották a színésznő várandóssága miatt, a rendező ugyanis mással nem lett volna hajlandó leforgatni a Kill Billt. Bár a film sikeréről azt hiszem, senkinek sem kell már mesélnünk, néhány érdekességet hadd hagyjak itt most is: azt talán kevesen tudjátok például, hogy a Kill Billhez Tarantino a Jackass-filmből merített inspirációt, és majdnem ő játszotta Pai Mei mester szerepét. 

A rendező persze nem minden filmjével nyűgözte le a szakmát. A Robert Rodriguezzel készült Grindhouse például legalább akkora bukásnak ígérkezett, mint a Négy szoba, az ezt követő Becstelen brigantyk viszont megmentette Quentin renoméját. A rendező mindig is szeretett volna a-man-on-a-mission filmet forgatni, és most elérkezettnek érezte az időt: miután megvette Enzo Castellari azonos című művének jogait, munkába is kezdett, ám az első forgatókönyv olyan hosszúra sikerült, hogy abból három komplett film vagy akár egy sorozat is kitelt volna. Kacérkodott az utóbbi ötletével, Luc Besson végül meggyőzte a terv rövidítéséről, így elkészülhetett minden idők talán megmerészebb és egyben legnagyobb bevételre szert tevő Tarantino-mozija.

A rendező finoman szólva is komolyan vette a szereplők kiképzését: amellett, hogy filmes tanfolyamot indított a gárdájának világháborús mozikból, attól sem rettent vissza, hogy ő maga fojtogassa ájulásig Diane Krugert – állítólag konszenzuálisan – az élethű jelenet kedvéért. Ez is egy példa azon kritikák sorából, amik támadják Tarantino munkamódszereit:

noha zsenialitását senki sem vonja kétségbe, sokak szerint kegyetlen és abuzív munkamorált teremt a rendező, és gyakran veszélyezteti kollégái testi épségét egy-egy jelenet kedvéért. (Uma Thurman például csúnyán megsérült a Kill Bill egyik jelenetében.)

Amikor aztán a rendező Japánba vitte a Becstelen brigantykat, újra kigyulladt a kis villanykörte a feje felett: mikor egy tokiói lemezboltban spagettiwesternt hallgatott épp, megjelent a lelki szemei előtt a Django elszabadul ötlete.

„Be akartam mutatni Amerika történelmének legszörnyűbb időszakát. Országunk legnagyobb bűnét, amelyen máig nem léptünk túl” – mondta akkoriban. „Intellektuálisan tudjuk, hogy a rabszolgaság brutális és embertelen, de ha kutatni kezded a témát, akkor egyből megszűnik intellektuális kérdésnek lenni, személyessé válnak a történetek. Dühös leszel, és szeretnél valamit tenni ellene… És elmondhatom, hogy bármilyen borzalmakat is látsz majd a filmben, a valóság ennél sokkal rosszabb volt.”

Hozzátette: nem fecsérel időt olyan hülyeségekre, mint a politikai korrektség, háborodjon fel bátran, aki akar – bár azt bizonyára nem sejtette, hogy épp az eredeti főszereplő, Will Smith számára okozza majd a legnagyobb dilemmát a forgatókönyv, így került végül a helyére Jamie Foxx. Noha a munka cseppet sem volt mindig gördülékeny, a film végül új fejezetet nyitott a rendező életében: ez volt az első olyan forgatás, amit Lawrence nélkül vitt véghez, és bebizonyíthatta: nélküle is képes hatalmasat alkotni. 

Analóg ember egy digitális világban

Több cikk is napvilágot látott már arról, hogy Tarantino nemcsak hogy kényszeres, de bizonyos szokásoknak is rabja. Ilyen például az, hogy máig kézzel írja a forgatókönyveit, gyűlöli a modern kori eszközöket és a digitális megoldásokat, és nemhogy e-mailben nem hajlandó kommunikálni, de még csak azt sem engedi meg, hogy kollégái okostelefont használjanak a forgatásokon. Ez a filmrendezői attitűdjéből is visszaköszön: az Aljas nyolcast például 70 mm-es filmszalagra forgatta, ezzel is üzenve a közönségének:

az ő filmjeit ne telefonképernyőn, hanem moziban tessék megnézni.

Az eredeti film a Django folytatása lett volna, ám ezt végül elvetette: nem szeretett volna egyértelmű főhőst, az azonban célja volt, hogy több jelenettel is visszanyúljon a Kutyaszorítóban világához, ezzel egyfajta körforgást teremtve filmográfiájában. A premier idején megosztó kritikákat kapott a film, mára méltó helye van a Tarantino-életműben: ahogy a rendező fogalmazott, ez húsz, harminc, de száz év múlva is érvényes mű lehet.

És noha már többször felröppent a hír, hogy Tarantino leteszi a lantot, volt még valami a tarsolyában: szerette volna filmre vinni Charles Manson szektavezér egyik bűncselekményét (erre ugyanis emlékezett még gyerekkorából), csak épp a saját fikciós elemeivel kiegészítve. A rendezőt lenyűgözte a pszichopata karaktere – ez már a Született gyilkosok idején is sejthető volt –, saját erkölcsi bírálata mégis arra sarkallta, hogy egy kicsit írja át a történelem szálait. Így jött létre a Volt egyszer egy Hollywood ötlete, aminek elkészítésében – a korábbi filmekhez hasonlóan – Tarantino tartózkodott a CGI-tól, és csakis a klasszikus, „analóg” filmes módszerekkel jelenítette meg a filmipar alkonyán zajló eseményeket. És milyen jól tette! Időutazás ennél aligha lehetne autentikusabb. 

És hogy ezek után hogyan tovább? Vajon még meddig nézhetünk Tarantino-filmeket? Vajon igaz-e a hír, hogy a rendező fárad, és a befejezésen gondolkodik? Pár évvel ezelőtt sejtelmesen annyit nyilatkozott:

„Majd kiderül, mi lesz. Tetszik az ötlet, hogy nem lakatjuk teljesen jól a közönséget” – idén februárban pedig bejelentette: új, most már tényleg utolsó filmjén dolgozik Brad Pittel, ami a The Movie Critic címet kapta. A filmről még keveset tudunk, de az már biztos, hogy Tarantino kamaszkori pornómozis időszakához nyúl majd vissza az alkotás.

Forrás: Deadline, valamint Ian Nathan: Quentin Tarantino – Hollywood brigantija című könyve

Kiemelt képünk forrása: Getty Images/ Vittorio Zunino Celotto / Staff

Takács Dalma