Ördögök, vérgőzös por, űrhajósok és fasza csajok – Filmek, amiket imádok Ridley Scottól

–

Annak a generációnak a tagja vagyok, amelyik az első jelentősebb ideglelését az Aliennek köszönhette (mármint az X-aktákon kívül). Rettenetesen félelmetesnek találtam A nyolcadik utas: a Halál című filmet, meg az azt következő részeit is. Ma már csak nevetek az egészen (és sokkal jobban félek az emberektől), de akkoriban nem volt benne semmi mulatságos. 

Sigourney Weaver karrierje összefonódott Ellen Ripley karakterével, és a hatalmas kasszasikereket hozó, végül többrészes sorozattá váló mozi stílusalapítóvá vált. Az én listámon mégsem került be a Top5-be, a legfontosabb Ridley Scott-filmek közé. 

Ám mutatom, mik azok, amik igen:

1. A szép, a gyönyörű és a csúf – Legenda (1985)

Ha van film, ami miatt arról álmodoztam, hogy egyszer én is díszletet és jelmezt fogok tervezni, akkor ez az. A mértani részletességgel kidolgozott, pazar látványvilág magával ránt a valóságból egy felülmúlhatatlan csodába. Amikor nagyon fiatalon, még gyerekként láttam először a Legendát, már akkor is azon törtem a fejem, hogy a csudába lehet ennyire tökéletes képi világot alkotni. Maszkokban, díszletekben és jelmezben. 

A történet maga nem extra, nem mesél olyanról, amiről ne meséltek volna már ezerszer a filmtörténetben. A szokásos jó és rossz klasszikus küzdelmén alapul egy kis szerelemmel, szépséggel és bűbájjal fűszerezve. De a kilencvenes évek elején, amikor ott ültem csillogó szemekkel a tévé előtt, akkor a maga nemében páratlannak számított ez a fajta részletgazdag kidolgozásmód. 

Szépet alkotni talán nem is annyira bonyolult, mint megalkotni a csúnyát. És ebben a filmben az a zseniális, hogy a gonoszabbnál gonoszabb karaktereket úgy ábrázolja, hogy attól tényleg kitör a frász.

A kisebb szereplők ábrázolása is zseniális, de a főgonosz, akit Tim Curry alakít, egyenesen csúcs.

Azt hiszem, ez a kép önmagáért beszél:

Ha még nem láttátok, nézzétek meg, mondjuk, egy melankolikus keddi estén!

2. Azonnal világgá megyek a legjobb barátommal – Thelma és Louise (1991)

Az igazi fasza csajok, akik rendesen megreformálták a nőképemet – azt nem tudom, hogy jó irányba-e, mindenesetre dolgoztak rajta, hogy menthetetlenül vonzódjak a karaktereikhez. (Meg még valami máshoz is.)

Az önmagukat megvédő, a leleményességből és találékonyságból hiányt nem szenvedő, a spirituszért nem szomszédba menő nők mindig is a kedvenceim voltak, már egészen a gyerekkoromtól.

Soha nem vágytam arra, hogy megmentsenek, ezért soha nem rajongtam a megmentésre váró, mesebeli kisasszonyokért. Azokat a nőket szerettem, akik vakmerően tudnak küzdeni, és nem szorulnak senkire.

A Thelma és Louise című film, mondhatni, alapmű. Amúgy Brad Pitt innen dobbantott a világhír felé, pedig csak mellékszereplő. 

Örök vágyam, hogy egyszer fogjam magam, beüljek egy vadorzó járgányba (vagy fel egy motorra), hátam mögött hagyjak mindent, és lobogó hajjal elsuhanjak az örök szabadságba. 

Remélem, nincs olyan köztetek, aki nem látta ezt a filmet, de ha mégis, akkor azt javaslom, hogy csődítsétek össze a legjobb barátnőiteket, és néhány pohár bor mellett nézzétek meg egy délután. 

3. „Csak az történik az emberrel, amit természeténél fogva képes elviselni” – Gladiátor (2000)

Ebbe a filmbe a szívem is beleremeg. Olyannyira, hogy ha visszagondolok bizonyos képkockáira, akkor a mai napig könny szökik a szemembe. Igazi siker lett ez az alkotás, öt Oscaron és két Golden Globe-díjon kívül még számos elismerést bezsebelt, köztük Russel Crowe vitte a legjobb férfi főszereplőnek járó díjat az Oscar-gálán.

Ahogy már fentebb említettem, Ridley Scott nem fukarkodik, ha látványról van szó, és ezt igazolja ez a film is. Annyira élethűen adja vissza az ókori gladiátorjátékok világát, hogy tényleg olyan, mintha az ember ott lélegezné be a vérgőzt az oroszlánok által felkavart porban. És arra is emlékeztet, mindez ma sincs másképp: ugyanolyan habzó szájjal emeljük fel vagy fordítjuk le a mutatóujjunkat, ha nyilvános kivégzésre van mód. Csak manapság a helyszín más, ma már virtuális terekben történik a barbárság, de a lényeg ugyanaz: cirkusz kell a népnek. 

A Gladiátort, azt hiszem, nem kell ajánlgatnom. Legfeljebb arra noszogathatlak benneteket, hogy nézzétek meg újra, mert már majdnem húsz éve mutatták be. Én is leporolom.

Szerintem ehhez a művelethez az egyedüllétet választom.

4. Égő csipkebokorban néki megjelené – Exodus – Istenek és királyok (2014)

Igen, tudom, hogy ezt a filmet nagyon sokan nem dicsérték, én mégis nagyon szeretem, és bevallom töredelmesen (az összes pfujjogó kritika közepette), hogy kétszer is megnéztem. Nem tudok mit tenni, egész egyszerűen lenyűgöz az a látványvilág, amit megálmodnak egy-egy Scott film forgatására. Az egyiptomi kultúrához ráadásul mindig is vonzódtam, magához láncol az a titokzatosság, ami ezt a kort övezi. Nagy vágyam egyszer eljutni egy piramis belsejébe, vagy csak közelről megnézni a királyi sírokat. 

Az „Exodus”-ban sem papírral gurigáznak, ami a látványt illeti.

Aki nem látta, annak röviden összefoglalom, hogy a film Mózes történetét dolgozza fel, akit Christian Bale alakít, szerintem egész érzékletesen, de az igazi kedvencem a II. Ramszesz fáraót játszó Joel Edgerton – na, hát őt jól megjegyeztem magamnak, annyira szerettem a játékát és a fizimiskáját is, ami szerintem remekül illik Ramszeszhez. 

Az egyiptomi tíz csapást pedig olyan érzékletesen festették meg a látványtervezők, hogy az agyam eldobtam tőle. Máskülönben a bibliai történeteket is nagyon szeretem, pláne, ha ennyire érzékletesen vannak kidolgozva, a tenger szétválasztásának technikai megoldásáról nem is beszélve…

Az Exodust ajánlom azoknak, akik szeretik a vizuális effekteket, a bibliai sztorikat, és akik ismerni szeretnék Mózes történetét. 

5. Ami elromolhat a Marson, az mind el is romlik – Mentőexpedíció (2015)

Aki imádja a sci-fiket, az már biztosan látta ezt a filmet, és feltételezem, hogy cseppet sem csalódott, bár nem állítom, hogy ez a legjobb a műfajban (aminek amúgy nem vagyok nagy rajongója).

A Matt Damon főszereplésével részben nálunk forgatott film egy űrbéli katasztrófa utáni állapotot mutat be, zseniális CGI munkával, ami szinte alig észrevehető – egy-két alkalomtól eltekintve. (Az például nem annyira tetszett, ahogyan a csontsoványságot ábrázolták). A történetet nagy adag humorral fűszerezték, és számomra ez tette még színesebbé, nem a klasszikus, unalmas, űrben bolyongás, hanem a spiritusz, ami jóval több benne, mint néhány műfajilag rokon alkotásában. 

Ha még nem nézted meg a „Mentőexpedíció”-t, akkor ajánlom a két ünnep közti időszakra, amikor már a könyöködön jönnek ki a karácsonyi mozik. 

A listám ezzel véget is ért. Rá tudtam volna még tenni a Bor, mámor, Provence-t, a Hannibalt (ezt így egymás után érdekes lenne megnézni), A világ összes pénzét, az 1492 – A Paradicsom meghódítását és a G.I. Jane-t is – ez utóbbi kettőért mea culpa, tudom, hogy alapvetően nem jól sikerült filmek. 

De mivel ez egy tökéletesen szubjektív lista a teljesség igénye nélkül, ezért arra kérlek benneteket, hogy egészítsétek ki kommentben, és indokoljátok is meg, miért választottátok az adott filmet. Játék indul!

Mindenkinek jó mozizást!

Szentesi Éva