Könyörgök, ne lopjátok el az Oscaromat! – Gyárfás Dorka latolgat

–

Az Oscar biznisz, az Oscar biznisz, az Oscar biznisz

– mantrázom magamban, önvédelemből. Nem akarom hétfő reggel csalódással indítani a napot, és mindenütt savanyú képpel mászkálni, majd filmes újságíró barátaimmal nagy hévvel gyalázni az Amerikai Filmakadémia tagjait (akik között tavaly óta Tarr Béla és Enyedi Ildikó is szavaz – de nyilván nem az ő véleményükkel lenne bajunk), amiért megint nem a jó filmek, hanem a népszerűek felé hajlott a kezük. Szóval, ha netán a Bohém rapszódia nyerne bármelyik fontos kategóriában – beleértve a legjobb férfi főszereplőt – akkor jobb, ha aznap messziről elkerültök. 

Igen, bevallom, én is azon kritikusok közé tartozom, akik számára érthetetlen, hogyan kerülhetett egyáltalán egy ilyen közhelyes, hamis film az Oscar-versenybe, és még csak nem is azért, mert egy köztudottan fiatalkorúakat molesztáló rendező állt mögötte (ami ebben az esetben csak „hab a tortán”).

Kedves rajongók, nem megbántani szeretnélek titeket, élvezzétek nyugodtan a Bohém rapszódiát, nézzétek meg akárhányszor, morzsoljatok el akárhány könnyet a minden ízében hazug sztori felett – jogotok van hozzá. De hogy egy filmszakmai megmérettetésen labdába rúghat? És még komoly esélye is van, akkora lobbierő hajtja a győzelem felé? Nonszensz. 

Itt és most kijelentem: egyetlen díjat sem adnék neki az öt jelölésből

– bár oké, a hangvágás és hangkeverés minőségét nem tudom megítélni, ott lehet, hogy jól teljesített. De a színészi teljesítményt illetően elég határozott véleményem van: nevezetesen, hogy Rami Malek a kanyarban sincs ahhoz a karizmatikussághoz és férfiassághoz képest, amit Freddie Mercury képviselt, és e hiányosság mellett eltörpül, hogy a mozdulatait milyen sikerrel koppintotta le. Másrészt az alakítása azt a mélységet is nélkülözi, amit például Jamie Foxx hozott a Ray Charles életét bemutató Rayben, vagy Joaquin Phoenix a Nyughatatlanban. Na, ezek azok az életrajzi filmek és valós személyeket megidéző alakítások, amelyek joggal kerültek díjközelbe – nem pedig Rami Malek és a Bohém rapszódia.   

Egyébként kifejezetten díjazom, ha zenés filmek kapnak szakmai elismerést, mert mélyen osztom azt a nézetet, hogy a legnehezebb műfajt képviselik. Éppen ezért Bradley Cooper rendezői debütálásának, a Csillag születiknek viszont nagyon drukkolok. Mert ő – Brian Singerrel, a Bohém rapszódia rendezőjével ellentétben – nem lemásolta ennek a műfajnak a kliséit, és készített belőlük egy tablót, hanem saját magára formálta és megújította azokat. Pedig, ugye, egy remake-ről beszélünk, aminek a sztoriját megint csak nem nevezhetjük kiszámíthatatlannak. Amitől ez a film mégis önálló egyéniségre tett szert, az a személyesség és hitelesség, amit Cooper, és az általa választott Lady Gaga tett hozzá. 

A Csillag születik nyolc jelöléséből legalább három díjra váltását jogosnak érezném: Bradley Cooper színészi elismerését, és Lady Gaga dalszerzői és színészi teljesítményét. Ez nem azt jelenti, hogy ezekben a kategóriákban ők a favoritjaim, de ha megnyernék, nem érezném igazságtalannak, még örülni is tudnék neki. Ugyan nem teljesen értek egyet Sean Penn-nel abban, hogy Coopernek kellene elvinnie a rendezői pálmát, és ha azért nem kapja meg, mert ez az első nekifutása, akkor az Akadémia félreértelmezi a szerepét, de én is úgy gondolom, hogy egy nagy tehetséggel és komoly, elhivatott alkotóval állunk szemben, akinek kíváncsian várom a jövőbeli munkáit. Valamilyen díjat kapnia kell, ez nem vitás – a Shallow című slágerért pedig Gagának kell elvinnie a szobrot.  

Azt viszont fontos megjegyezni, hogy a „legjobb film” és „legjobb rendezés” kategóriájában idén nagyon erős mezőny alakult ki

Ebből a szempontból a Csillag születiknek pechje van. Bár a nagyközönség nem feltétlenül értékeli, mert annál kísérletezőbb és művészibb élmény, de Alfonso Cuarón Romája (amit a Netflix versenyeztet) valódi remekmű. Ez a film kábé olyan pozíciót foglal el a mezőnyben, mint Egerszegi Krisztina a maga idejében: toronymagasan kilóg a tehetségével. Aki valaha komolyabban foglalkozott filmmel, az nem vitatja ezt, és pontosan látja a különbséget az összes többi tehetséges, értékes művel szemben. A Roma egyszerűen más dimenzió, egy másik ligában játszik – az örök klasszikusok pályáján. Úgyhogy ahány díjat megítélnek neki a tíz jelölésből, annyit érdemel meg, kivéve a színészi kategóriákban.

Mert az egy dolog, hogy Cuarón abba a helyzetbe került, hogy nemcsak rendezőként, hanem operatőrként is a világ legjobbjai között versenyez, miközben húsz éve nem fogott kamerát a kezébe, és azelőtt is csak rövidfilmekben vagy tévés produkciókban – tehát szinte amatőr operatőrnek számít. Ettől még képileg is elképesztő a filmje. Viszont az amatőr szereplők színészi elismerésével kapcsolatban szkeptikus vagyok. Ugyan a főszereplője, a tanítóképzőről a filmezésbe csöppen Yalitza Aparicio tökéletes Cleo szerepében, és tudom, hogy egy ilyen forgatást végigcsinálni eleve nagy teljesítmény, mégsem helyeselném, ha a legjobb női főszereplőnek való elismerést ő kapná – és nem egy olyan színésznő, aki tudatosan használja az eszközeit, tudatosan készül a szerepére, és ezek által képes megszabadulni a saját személyisége vagy hírneve béklyójától. Szerintem a színészi kategóriák elismerésének ez a célja. 

Éppen ezért a legjobb mellékszereplő kategóriájában jelölt másik Roma-szereplő, Marina de Tavira díjával sem lennék elégedett, mert ő viszont most nem nyújtott olyan emlékezetes alakítást – nem az ő alakja marad meg nekünk ebből a filmből. Ezt a két kategóriát leszámítva viszont a Roma kellene, hogy legyen az idei Oscar egyik fő nyertese, mindenekelőtt a legjobb filmként és legjobb rendezésként. (És akkor a legjobb idegen nyelvű film díját megkaphatná a Hidegháború.) Az viszont vicces lenne, ha a legjobb eredeti forgatókönyv díját is elnyerné, ugyanis ez egy olyan könyv volt, amit még a színészek sem olvashattak, csak Cuarón meg a producerek, mert a koncepció az volt, hogy mindenkinek élnie kellett a helyzetet, nem pedig előre betanulni a szerepet.

De ha már ott tartunk, hogy micsoda ritkaság, ha egy idegen nyelvű film, mint a Roma ilyen sok jelölést kap, és az angol nyelvűekkel egyenrangúként versenyezhet, akkor gyorsan említsük meg a másik favoritomat, a lengyel Hidegháborút is, ami szintén kivívott magának két fontos jelölést „a legjobb idegen nyelvű film” kategóriája mellett: az operatőri munkáért és a legjobb rendezésért is. Bármelyiket is nyerné el, nem szomorkodnék, mert Pawel Pawlikowskit is korunk egyik legnagyobb művészének tartom, de azt hiszem, Cuarón egy hajszállal esélyesebb. Az pedig érdekes, hogy Pawlikowski a filmje stáblistáján önmagát nemcsak rendezőként tüntette fel, hanem a képek megálmodójaként is (image – állt a neve mellett), az operatőri díj mégis Łukasz Żalt illeti meg, ha megszavazzák. Ez azt jelenti ugyanis, hogy a képi világ itt ténylegesen közös munka volt, és erős rendezői koncepció állt mögötte. 

A Hidegháború már Magyarországra is megérkezett, és mindenkinek csak ajánlani tudom, mert talán még soha egyetlen film sem tudta ilyen plasztikusan elmesélni, mit jelentett a kommunista diktatúra Kelet-Európában.

A Hidegháború ugyanis jóval több, mint „egy csodálatos szerelmi történet”, pedig ezzel a szöveggel hirdetik. Valójában mindannyiunk történelmi traumáinak és a politika több generációt megnyomorító hatásának az esszenciája, méghozzá a nagy klasszikusok modorában.

De ha már itt tartunk: az idegen nyelvű filmek versenye is különösen erős idén

A jelöltek között szereplő libanoni Kafarnaum – A remény útja olyan megrázó és hiteles, mintha nem is filmet nézne az ember, hanem a valóságot. Márpedig mi lenne a legjobb filmek ismérve, ha nem az, hogy tökéletes illúziót keltenek? A Kafarnaum egy utcagyerek történetét meséli el, akit magára hagyott a világ, mégis pontosan tudja, mi a jó és mi a rossz, és az életben maradás mellett minden erejével próbál egy tiszta erkölcsi mércét követni. Hihetetlen élmény. De valószínűleg a német Werk ohne Autor (amit angolul Never Look Away-nek fordítottak – tök mást jelent) is különleges alkotás lehet, hiszen az a Florian Henckel von Donnersmarck rendezte, aki A mások életét, és aki nyolc éve nem hozott ki filmet, szóval alaposan előkészítette ezt. Ráadásul a kedvenc témájához nyúlt ezúttal is: a művészek helyzetéhez a XX. századi német történelemben. (Sajnos nálunk egyelőre nem talált forgalmazóra a filmje.) Végül ott a mezőnyben a japán Bolti tolvajok is, amiről itt áradoztam egy hónapja.

Ami azonban a legtöbb embert érdekli, azok a színészi díjak, és ezekben még érhet minket meglepetés idén. Én erősen reménykedem, hogy ér is! A „legjobb férfi főszereplő” szobrát, – ahogy említettem – Rami Malek helyett másnak szánom: legszívesebben Viggo Mortensent tüntetném ki vele a Zöld könyv – Útmutató az élethez főszerepéért. Hogy mennyire imádom azt a filmet, arról épp tegnap számoltam be ebben a cikkben, de úgy gondolom, Mortensennek nemcsak ez a tőle szokatlan, mégis fenomenális alakítása érdemelne komoly elismerést, hanem végre az egész életműve is. Ő azt állítja, hogy mivel harmadszor jelölik, és kétszer már hoppon maradt, ezért idén már nem készül köszönőbeszéddel, de én drukkolok, hogy most legyen alkalma improvizálni! 

A „legjobb férfi mellékszereplő” díjára pedig a filmbéli partnerét, Mahershala Alit javaslom, már csak azért is, mert az ő kettősük valójában egyenrangú páros, csak azért helyezték őket külön kategóriába, hogy ne egymást kelljen kiütniük. Ali ugyan két éve megnyerte már ezt a kategóriát a Holdfényben játszott szerepéért, de mit tegyünk, ha azóta is csak brillíroz?

Fantasztikus színész, biztos vagyok benne, hogy bámulatos karrier előtt áll. De nagyon szeretem az egyik riválisát, a brit Richard E. Grantet is, aki egy klasszikus epizódszínész, és számtalan filmben bizonyította már, milyen különleges egyéniség – mégis csak most került az Oscar közelébe. (Ezt egy kedves videóval meg is ünnepelte.) A Can You Ever Forgive Me? című film alkotói közül most neki van egyedül valós esélye arra, hogy díjra váltsa a jelölését – és igazán megérdemelné. 

Bár meg kell adni, Grant partnere, Melissa McCarthy is vadonatúj arcát mutatja a különös történetben. Tőle szokatlan módon csöppet sem komikus: ezúttal egy elhanyagolt, magányos, mellőzött írónőt játszik, aki végül híres, elhunyt írók leveleit kezdi hamisítani, majd gyűjtőknek eladni, hogy ki tudja fizetni a lakbérét. Aztán annyira rákap a csalásra, hogy egyre merészebben hamisít, míg fel nem figyel rá az FBI. A sztori ugyan nem okoz meglepetést, de a színészek igen, így tulajdonképpen Melissa McCarthy is megkaphatná a „legjobb női főszereplő” díját – ha az idei év nem Glenn Close-nak kedvezne.

Márpedig azt hiszem, eljött az idő, hogy Glenn Close hetedik (!) jelöléséből végre szobor is legyen, és erre nincs jobb alkalom, mint hogy a The Wife címszerepéért jutalmazzák. Ez vitathatatlanul olyan alakítás, ami egy egész élet munkáját és tudását összegzi és reprezentálja.

Olyan szép volna, ha az Oscar egy rugalmas verseny lenne…

…(mint néhány nagy presztízsű filmfesztivál), ahol előfordulhat, hogy az egyes színészi teljesítmények helyett egy egész „társulatot” díjaznak. A kedvenc című kosztümös film három színésznője (Emma Stone, Rachel Weisz és Olivia Coleman) ezzel járna a legjobban, és így lenne igazságos is. Ehelyett a két sztár, Stone és Weisz most a „legjobb női mellékszereplő” kategóriájában versenyez egymás ellen, Olivia Coleman meg főszereplőként csúszik majd le a szoborról. Sehogy sem születhet ebből méltányos eredmény... A kedvenc azonban még sok más kategóriában esélyes lehet: szerintem rendezésként is (amit szintén megérdemelne, Yorgos Lanthimos olyan sajátos világot teremt), legjobb eredeti forgatókönyvként, és persze a látványszekcióban is (vagyis a legjobb jelmez, díszlet, vagy operatőri munka kategóriájában).

Ha engem kérdeztek, az idei gála nagy vesztese a Dick Cheney életét feldolgozó életrajzi film, az Alelnök lesz (nyolc jelölés), de ez a sors vár sajnos Spike Lee filmjére, a Csuklyások – BlacKkKlansman-re is (hat jelölés), illetve a Holdfény rendezőjének új munkájára, az If Beale Street Could Talkra (három jelöléssel). Ez nem azt jelenti, hogy teljesen üres kézzel mehetnek majd haza, de valószínűleg csak olyan kategóriákban nyernek, amiknek nincs akkora presztízse. Mert bár az Oscar kifejezetten kedveli a politikus filmeket, illetve azokat, amik ügyeket szolgálnak, de az a helyzet, hogy ilyenekből idén sok van, és a többi egyszerűen jobb, szakmailag magasabb minőség.

Még úgy is, hogy Spike Lee-t is egyértelműen nagy rendezőnek nevezhetjük, és ez a filmje különösen személyes, a sztorija pedig elképesztő… De azt hiszem, a cannes-i díja és a Golden Globe bőven elég elismerés volt neki.

A Fekete párduc pedig feltehetően csak a technikai kategóriákban fog aratni, de akkor is hatalmas elismerésnek veheti a tényt, hogy hét kategóriában jelölték, mert az Oscar-gálán szuperhős-filmek hagyományosan labdába sem rúghatnak. Idén a rasszizmus (illetve a kisebbségek helyzete) és a női dominancia (áttételesen tehát a feminizmus) több filmben is megjelennek, de ezek most egymást fogják kioltani – ami tulajdonképpen jó hír, mert azt üzeni: már nem ott tartunk, hogy elég legyen egy fontos társadalmi problémát megragadni, a művészi szempontok legalább olyan fontosak. Legalábbis, ha minden úgy alakul, ahogy én remélem…

Ha eljutottatok velem eddig, és nem hagytátok abba az olvasást valahol a cikk közepén, akkor először is köszönöm, igazán megszállott filmrajongók vagytok. Nem húznám tovább az időtöket, pedig még sok szempontot nem vettünk át, kimaradtak fontos kategóriák is. De az talán ennyiből is kiderült, hogy kifejezetten jó évet zárhattunk filmes szempontból (ha az évet Oscartól Oscarig nézzük). Természetesen az Oscar-versenyen kívül is maradtak még jelentős alkotások és teljesítmények, de kimondhatjuk, hogy ami bekerült a jelöltek közé, az egy erős mezőnyben landolt. Van tétje tehát a vasárnap éjszakai eseményeknek, fussunk neki újra hittel és bizalommal!

Gyárfás Dorka

Képek forrása: IMDB