A reménynek súlya van – Filákovity Radojka tárcája
Egy kisbaba elvesztése után újra belépni az orvosi rendelőbe. Megpróbálni újra megbízni a testben, amiről a legutóbbi élményed az, hogy cserben hagyott. És megpróbálni elhinni, hogy legközelebb majd minden rendben lesz. Válaszokat keresni, bebiztosítani magad, ahogy lehet, és felkészülni mindenre – de fel lehet egyáltalán? Filákovity Radojka tárcája.
–
Megnyerő mosoly, sötétbarna haj őszbe vegyülő tincsekkel, magabiztos megjelenés, impozáns tanulmányok, neves hazai és külföldi egyetemek, elégedett visszajelzések sora egykori és jelenlegi páciensekkel. Percekig nézek farkasszemet a monitoron lévő férfival, miközben az jár a fejemben: vajon ő, dr. XY lesz az igazi? Az én emberem? Kisebb – értsd: órákig tartó – kutatómunka után végül időpontot foglalok hozzá. Azt mondják, a puding próbája az evés, a tökéletes pedig nem létezik, maximum az elég jó.
Üdv, dr. Széles Mosoly, kérem, legyen elég jó. Én pedig ígérem, hogy rendesen felkészülök a találkozásunkra. Csakúgy, mint az iskolában, számomra az ötösért megy majd a felelet, alább ebben sem adom. Teperni fogok ezerrel, viszem a sokfajta eredményt, dokumentumot, szép mappába fűzve, időrendi sorrendben. Nézze el nekem már most, maximalista vagyok. Szeretném, ha szimpatikus lennék, nem mintha másképp nem vizsgálna meg, de úgy érzem, maradéktalanul meg kell értenie, hogy ez az egész nekem mennyire fontos. Mit fontos, életbe vágó. Tudnom kell, képes vagyok-e egészséges kisbabát kihordani.
Ilyen monológokat intézek hozzá a fejemben, miközben bevésem a saját naptáramba is a foglalt időpontot. Kedden hematológus, szerdán endokrinológus-nőgyógyász, közte még egy-két vérvétel, és egy látogatás a fül-orr-gégésznél is simán belefér.
Úgy érzem magam, mintha a Tinder egészségügyi változatát pörgetném már hetek óta.
Ezekkel az arcokkal, a leendő és az új orvosaim arcával kelek és fekszem, a Synlab vérvétel-kínálatát már álmomból felriasztva is el tudnám mondani ábécésorrendben és fordítva. Múltkor már azon kaptam magam, hogy olyan beleéléssel válogatok a különböző immunológiai és genetikai vérvételpanelek között, mint anno, amikor rá voltam csúszva az online ruhavásárlásra. Itt egy kis trombózispanel, ott egy kis infertilitás-vérvétel, utóbbi megy a kívánságlistára, hozzáadás a kosárhoz később – fizetésnap után.
2024 az egészség éve – mantrázom.
És bár próbálom magam Buddhára nyugtatni, közben egyre dühösebb vagyok amiatt, hogy nekem ez miért nem megy könnyebben. Hogy más bezzeg szexel két jóízűt, és ott van neki az egészséges baba.
Nem irigy vagyok, csak dühös.
Mert én meg vérvételről vérvételre járok, hogy az összes létező lelettel a kezemben valaki végre azt mondhassa: az a rossz álom, ami velünk történt több mint egy éve, 100 százalék, hogy nem fog újra megismétlődni. Persze legbelül magam is tudom, hogy mindhiába, mert ebben nincs 100 százalék. A pénztártól való távozás után reklamációt nem fogadnak el.
Hiába próbálom magam bebiztosítani a saját eszközeimmel, ahogy csak tudom, hiába próbálok eminens diák módjára mindenre felkészülni, mindennek utána olvasni, mindent megtanulni, egy ponton túl már nem rajtam fog múlni a dolog.
2024 az egészség éve, és nem hasonlítgatom magam máshoz – mantrázom –, annak örülök, amim van, haladok a magam tempójában. Kizárom a hangokat, amelyek szerint csak annyi a dolgom, hogy pozitív legyek és belazuljak. Szerencsés vagyok, hogy van pénzem (mondjuk, már egyre kevesebb), amit az egészségemre költhetek. Szerencsés vagyok, hogy van támogató családom és barátaim.
És úgy tűnik, mellettük már egy kis szorongásos zavarom is.
„Üdvözöljük a felnőttek közkedvelt körhintáján: a szorongásspirálon! Nincs más dolga, csak kapaszkodni, de ne féljen, ha esetleg kiesne belőle, annál lejjebb, ahol most van, már úgysincs” – szinte hallom a csilingelő zenét közben.
Mert 2024 a kurva egészségem éve, én meg már márciusra becsavarodtam. Pislogok a pszichológusomnál, hogy ez mikor és hogyan történhetett meg. Úgy volt, hogy jól vagyok, a terápiát is befejezem, most pedig az ülés végén viszontlátással köszönök, találkozunk jövő héten is.
De az van (sajnos vagy nem), hogy senki nem árult zsákbamacskát ezzel kapcsolatban.
Tudtam, hogy ezzel is jár a veszteség: hogy a következő várandósságot, ahogy már annak tervezését is, szorongás kíséri majd. De arra nem számítottam, hogy már akkor megérkezik, amikor a nulladik pont felé araszolok csak.
Pedig én nem szeretnék mást egyelőre, csak tisztán látni magammal kapcsolatban: bizonyítékokat (nem egyet, hanem lehetőleg többet) arra, hogy egyszer majd, ha már készen állok, lehet, lesz gyerekem. Viszont ezt nekem MOST kell tudnom – most van erre félretett pénzem, és most kérdezgeti mindenki, hogy állok már a továbbiakkal. Most kell tudnom, hogy amikor már ott tartok, belevághassunk újra.
Így hát a magam türelmetlenségével és hübele Balázs-tempójával szépen olyan körökbe vittem bele magam, amikre még nem álltam készen. Ilyen gyorsan legalábbis nem.
2024 az egészség éve, de azt senki nem mondta, hogy erre is rá lehet csavarodni. Senki sem mondta, hogy ez ennyire nehéz lesz. Hogy a jövőnek, a reménynek súlya van.
Kizárok hát minden hangot, hogy ne csavarodjak be végleg. Visszafordulok önmagamba. Fogom a jegyzeteimet, és elkezdem átírni a fejlécet.
2024 az egészség éve
2024 a türelem éve
2024 egy év
Kiemelt képünket készítette: Bielik István
